A színház profán szentély - a 2019-es Magyar Művek Szemléjéről

"Alighanem ez az egymástól való tanulás, az egymásra való odafigyelés, a párbeszéd lenne a lényege és értelme egy-egy ilyen színházi szemlének, különösen pedig a Magyar Művek Szemléjének." A 2019-es találkozóról Weiner Sennyey Tibor zsűritag beszámolóját olvashatjátok.

 

Különösen nagy megtiszteltetésként éltem meg, hogy zsűrizhettem a Magyar Művek Szemléjén, amelyet 2019. május 17-től 19-ig tartottak a Patyolatban, Budapesten. A magyar amatőr színjátszás egyik legfontosabb országos szemléjének zsűrizésére a Magyar Szín-Játékos Szövetség vezetője kért fel, Regős János, és bár rettenetesen nehéz éven vagyok túl - három könyvet készítettem, ebből kettőt írtam és egyet szerkesztettem, két helyen tanítottam, két lapot szerkesztettem és végeláthatatlannak tűnő házfelújítás közepén vagyok - idegi és fizikai kimerültségem ellenére úgy döntöttem, hogy elvállalom a nemes feladatot. 

 

Elsősorban azért, mert abban reménykedtem, hogy az ország különböző pontjairól érkező független, amatőr, diák színjátszókkal találkozhatok és munkájukat megismerhetem. Másodsorban azért, mert valaha én magam is ilyen színjátszó voltam. A kilencvenes évek végén a csermajori tejipari technikum színjátszó társulatának tagja voltam és Federico Garcia Lorca Vérnászát adtuk elő sajtkészítőkkel és tehenészlegényekkel, egy kiváló - a délszláv háborúk elől menekülő - magyartanár (Katona Nándor) rendezésében. Akkori darabunkkal nem csak minden elérhető elismerést elnyertünk, mint a tejipari iskola egyetlen és utolsó színjátszó társulata, de életre szólóan eljegyeztem magam a színházzal a költészet mellett. Később, amikor első drámámat, a Szapphót Granadában mutattuk be, Lorca városában, végtelen örömmel töltött el, hogy Radnóti Lorca-versét olvashattuk fel és helyezhettük el Lorca-családjának rózsakertjében. 

Videó a versfelolvasásról a granadai Lorca-kertben

 

A színház csodálatos és mágikus ívekben rajzol az ember életébe varázslatos mintázatokat, melyeknek értelmét csak sokkal később ismerjük fel. Mert a színház - ahogy ezt a zsűriben egyik társam, Schermann Márta rendező hangsúlyozta többször is -: szentély. Persze a színház profán szentély, ahol a kimondás, a történet és a játék által feloldozást és mélyebb betekintést nyerhetünk a valóságba. Az összművészet kísérlete, ahol éppen olyan nagy hangsúly van rendezőn, színészen, jelmezen és dramaturgián, díszleten és fényeken, hangokon és mozdulatokon, sőt akár egyetlen mosolyon vagy elmorzsolt - valós vagy játszott - könnycseppen is egyaránt, hogy mindezeken bukhat vagy a fellegekbe szállhat egy-egy előadás, s általuk a közönség is. Nem beszélve arról a csodáról, hogy a színház, akárcsak az élet, még ha századszorra is adják elő ugyanazt a darabot, egyszeri és megismételhetetlen, vagyis minden előadás más, és akkor igazi, ha élő. 

 

Ugyanakkor a színház a demokrácia bölcsője - nem csupán Athén -, vagyis, ahol nincs valamire való színház: ott nincs demokrácia sem. Az igazi színház ráadásul szabad, bármi elhangozhat s megtörténhet, ha annak van helye. Ezt a helyet megtalálni egyáltalán nem könnyű. Ha ma itt olyan színházat keresünk, amely mindezen elváráshorizontnak nem csupán megfelelni kíván, hanem lehetőségét hordozza magában annak, hogy színház legyen egyáltalán, akkor helyesen tesszük, ha a függetlenek, a diákok, az amatőrök között kutakodunk.

 

Három nap alatt tizenkét előadást láthattunk a Magyar Művek Szemléjén, igen eltérő alapokból építkező darabokat, s éppen ezért szerintem lehetetlen volt őket azonos skálán értelmezni. Voltak olyanok, akiknek ez az élete, voltak, akik hobbiból játszanak, voltak iskolai színpadok, s olyanok, ahol ez misszió és életmentés. Mindenesetre megkülönböztettem és értékeltem egy-egy darabban a zenét, a drámát (vagy drámai cselekményt), a színházi élményt, a játékot (vagy játékosságot) és igyekeztem a kedvenc szereplőimet, tehát a szerepet leginkább uraló színészt megfigyelni. 

 

Nem kis szerencsémre mindkét zsűritársam profi és tapasztalt színházi ember, hiszen én az említett Vérnászon kívül csak három bemutatott darabot írtam, s mindig óvatos voltam, ha színházba mentem, mert egy rossz darab akár napokra haza tudott úgy vágni, hogy élni nem volt kedvem. Ez utóbbi érzékenységemet most tudatosan félretettem, s igyekeztem arra figyelni, ami jó, ami több, ott is, ahol mondjuk most ez kevésbé sikerült. 

Két kollégám a zsűriben pedig, Lőkös Ildikó és - az említett - Schermann Márta ebben (is) nagyon sokat segített. Tanultam tőlük, s hiszem, hogy mivel minden előadás után beszélgettünk az előadókkal, értékeltük „szemtől-szembe” az összes előadást, ha akartak ők is tanulhattak az elhangzottakból. S alighanem ez az egymástól való tanulás, az egymásra való odafigyelés, a párbeszéd lenne a lényege és értelme egy-egy ilyen színházi szemlének, különösen pedig a Magyar Művek Szemléjének.     

Se Istenem, se hazám (fotó: WST)

 

Az első előadás a nyíregyházi Terne Cserhaja társulat előadása volt, ami a Se Istenem, se hazám címmel, Pintér Béla jól ismert Parasztoperájának feldolgozása, Demarcsek Zsuzsa rendezésében. A társulat tagjai Nyíregyháza környéki kis falvakból származó roma gyerekek, mindvégig nagyon erős zenei jelenléttel a színpadon. Játékuk a finom humortól sem volt mentes, de nagyon érzékeny kérdéseket is felvetett. Demarcsek Zsuzsa munkáját igen nagyra tartom a látottak alapján, s csak remélhetem, hogy folytatja, amit elkezdett. Nem véletlenül értékelte a zsűri harmadik helyen előadásukat, mert tényleg igen jó volt.

 

Ajtók (fotó: WST)

 

Az Átjárók társulat Ajtók című némajátéka a pantomim és némafilm világát idézte, rengeteg jó ötlettel, lendülettel és humorral. Különös varázsa volt számomra, hogy éppen Paul Auster Az illúziók könyve című regényét olvastam aznap reggel, amely egy elképzelt némafilmes történetét meséli el, s mintha a regény néhány oldala elevenedett volna meg egy-egy jelenetben. A pantomim nehéz műfaj, de jó, hogy vannak fiatalok, akik bemerészkednek ebbe a világba, a bohócok végtelenül nehéz és felemelő fehér maszkját felkenve arcukra. Ezért is kaptak bronz minősítést.

Tallér Edina: Kaliforniai álom

 

A székesfehérvári Szabad Színház Tallér Edina Kaliforniai álom című darabját adta elő. A szerző írásait követni szoktam, olvasom cikkeit, amikor tehetem, ezért érdeklődve ültem be a darabra, melyet bevallom nem ismertem. Sok olyan témát érint, amelyet a mai világban mindenki saját bőrén érezhet, különösen a hazugság az, amely itt központi téma, azaz mindenki mindenkinek hazudik, de ez végül nem lett teljesen kijátszva, nem hittem el, hogy a szereplők elhiszik a hazugságot, amelynek lelepleződése aztán megtöri őket. Kívül maradtam a történeten és nem tudtam a szereplőkkel menni, miközben nagyra értékeltem a befektetett erőt és energiát.

 

A budapesti Holdvilág Kamaraszínház és a Kókai János Társulat a Gázember című darabot adta elő, amely - mint mondják - „groteszk vízió egy szuszra”, bár nekem inkább tűnt tündérmesének egy iszonyatos valóságban. A mi korrupt és őrült valóságunk és a vágyott mesevilág határán ingó darab a szabad színjátszás ismertebb színészeivel atmoszférát teremtett maga köré, elvarázsolt és elvitt, minden hibájával és zökkenésével együtt, talán ezért is lehet, hogy végül a darab Angelikáját játszó Kovács Andrea kapta a fesztivál legjobb női szereplőjéért a díjat. 

Gázember (fotó: WST)

 

Másnap a székesfehérvári Teleki Diákszínpad két jelenetével folytatódott a Magyar Művek Szemléje, melyeket én nagyon sokra értékeltem. Egyrészt mert aktuális, a diákok korosztályát (is) érintő kérdést helyeztek a középpontba második jelenetükben, amely Kiss Judit Ágnes verséből épült fel. A költői kérdést talán úgy lehetne utólag megfogalmazni, hogy „ha mindenki elmegy, akkor ki marad itthon?” - s bizony ez nem csak aktuális, hanem a már-már ódivatúnak számító hazaszeretettől sem mentes, jogos kérdés. Másrészt, azért is értékeltem őket sokra, mert az első jelenetükben Homérosz Odüsszeiájából mutatták be az Ithakába való hazatérés jelenetét, nagyon szép megoldásokkal, figyelemre méltó összehangoltsággal és koncentrációval. Mindezekért (is) kaptak ezüst minősítést. 

 

A kecskeméti Katona Kamara Katona József Jeruzsálem pusztulása címmel mutatta be Katona huszonkét évesen írt darabját, amelyhez Spiró György is hozzányúlt egy kissé, s így a nagyon nehéz, valóban méltatlanul elfelejtett drámát igen egyedi előadásban láthattuk. A darab messze túllép a diákszínjátszás keretein, olyan kényes és sajnos aktuális kérdéseket feszeget, mint a dehumanizáció, a pusztulás, az apokaliptikus kor, amiben élünk. A helyzet az, hogy lehetett volna ez igen könnyen túlvállalás a társulat részéről, mégsem lett az, sőt, alighanem az egyik legjobb előadás volt a fesztiválon. Olyannyira, hogy megkapta a szemle fődíját és a legjobb rendezésért járó díjat is. Ha olvasóim tehetik, nézzenek utána, hogy játsszák-e még valahol, s mindenképpen nézzék meg.
 
A békéscsabai Féling Színház Szigethy András dokumentum-drámáját mutatta be, amely Pilátus, Kajafás és Jesua hármasának dinamikájából építkezne, s egy bírósági tárgyalást választott keretéül. Úgy éreztem, hogy a darab jelenlegi formájában misének túl sok, színháznak viszont kevés, ez persze még változhat.

 

A második nap lezárásaként érkezett a VMG Reménytelen Csoport Budapestről, akik Zoltán Gábor regénye alapján adták elő az Orgia című előadásukat. A Cabaret világát idéző groteszk és kegyetlen színház a vészkorszakban játszódik, ahol a nyilasok adnak elő egy igazán kifacsart varieté műsort. A történelmi szempontból sem mellékes előadás a fasizmus kegyetlenségein túl, olyan erővel tölti meg a színházi teret, amilyet filmen csak Ken Russell Ördögök című filmjén láttam. Azok a teljesen mai húszéves srácok, akik ezt színre vitték, előadták minden tiszteletemet kivívták, azzal együtt, hogy nem könnyű témát választottak. De hát, ha nem könnyű, akkor nem könnyű. A színháznak nem csak „tetszenie kell”, hanem feldolgozni, felmutatni és felemelni is. Ez itt megtörtént. A darab méltán kapta a szemle második díját. 

 

Az utolsó nap kezdetén a Szemle üdítő színfoltja volt a celldömölki Soltis Lajos Színház, akik Gimesi Dóra A mindentlátó királylány című mesejátékát mutatták be, nagyszámú és érdeklődő gyerekközönség előtt. A gyerekek is élvezték az előadást, nekem pedig az 1956-os Eltüsszentett birodalom jutott az eszembe, mint a társulat előtt álló lehetőség.

    

A miskolci KOMISZAK egy Örkény István adaptációval próbálkoztak, amely két fiatalember nem kis munkáját jelentette. 

Hamvas Béla: Nem mind arany, ami réz (fotó: Vainel Gergely Gyula)

 

A délután folyamán a lendvai LESZSZ Társulat adta elő Hamvas Béla egyetlen színpadi művét, a Nem mind arany, ami réz című vígjátékot Formanek Csaba rendezésében, amely olyan kérdéseket feszeget, mint, hogy szembesíthető-e önmagával a zsarnok? Győzhet-e a szerelem a politikai érdekek fölött? Ki foglalja el végül a (nem vas) trónt és hogy milyen pénz jut a koldusoknak? A darabot immár negyedszerre láttam, s Hamvas Béláról szóló előadásaim, esszéim és könyvem után érthető az elfogultságom. Ami biztos, hogy azt a fegyvertényt, hogy az 1956-ban írott darabot elsőként a lendvaiak mutatták be, most már nem lehet tőlük elvenni.

 

A szemle végén a Szegedi Egyetemi Színház Varga Norbert rendezésében mutatta be Kárpáti Péter: Én, a féreg, Kafka Átváltozás című elbeszélése alapján írott darabját, amely egyszerre volt kettős irodalmi adaptáció és kísérleti színház, amely a nézőket is bevonja az előadásba. Nekem Milan Kundera Kafka-esszéje és Uri Asaf Kafka képekben sorozata jutott eszembe, mert ahogy a legtöbb Kafka regény befejezetlen, úgy valójában Kafka interpretációja is Európában még éppen csak megkezdődött, s ez a darab ebben a kontextusban sokkal jobban érthető.

 

Összességében elmondhatom, mindazokon kívül, amit felsoroltam - és a sok-sok minden kívül, amit most kihagytam, hogy - amint összefoglalómban kiemeltem, hogy aki akart, az tanult a másiktól, egymástól, színházról és életről. S alighanem ez a lényeg. 

MAGYAR MŰVEK SZEMLÉJE
 2019 DÍJAI

 

FŐDÍJ:

Katona-Kamra: Katona József: Jeruzsálem pusztulása
rendezte: Sárosi Gábor (Kecskemét)

 

II. díj: VMG Reménytelen Csoport: Orgia (Zoltán Gábor regénye alapján) 
rendezte: Regős Simon (Budapest)


III. díj: Terne Cserhaja: Se istenem, se hazám (Pintér Béla - Darvas Benedek Parasztopera című műve nyomán) 
rendezte: Demarcsek Zsuzsa (Nyíregyháza)

 

Rendezői Díj: Sárosi Gábor 
Katona-Kamra: Katona József: Jeruzsálem pusztulása

 

A legjobb szöveg, dramaturgi különdíj: Cs. Nagy Adrienne
az Orgia c. előadás dramaturgiai munkájáért

 

Legjobb férfi szín