Omnes viae Romam ducunt - Minden út Rómába vezet

Az én útam is...Május 18-24 között társ-szervezetünk, az Olasz Amatőrszínházi Szövetség (FITA) meghívására egy öt napos workshopot tartottam Rómában a Missionaria Monfortani nevű katolikus rezidencia és szemináriumi központ bérelt helyiségeiben.

A fenti bevezető mondatból úgy tűnik, mintha ez szakmai életem úgymond ’soron következő’ elfoglaltsága lenne, pedig ez egyáltalán nem így volt. Először is kb. 25 éve annak, hogy utoljára aktív résztvevőként vagy tréning-vezetőként működtem egy ilyesfajta projekteken. Lakó Zsigmondnak, az újonnan megválasztott elnökünknek nem lehetett könnyű dolga, amikor még januárban arról győzködött, hogy vállaljam csak el a dolgot, ’menni fog!’ Fő kifogásom az volt, hogy 72 évesen az egészet az angolul csak hézagosan tudó olasz fiataloknak kell majd tartanom napi nyolc órában. Izgultam is rendesen. Azzal bíztattam magam, hogy az utóbbi években lefordítottam jó néhány könyvet/cikket az Odin féle tréningekről Eugenio Barbától, tavaly pedig Jan Fabre és Luk Van den Dries A cselekvéstől a színészi cselekvésig című feladatgyűjteményét. Ezek a szövegek telis-tele voltak jól használható gyakorlatokkal és segítettek abban, hogy felfrissítsem workshop-emlékeimet is a szkénés éveimből.

Egyszóval, lesz-ami-lesz, belevágtam és nem bántam meg.

A FITA audicióján kilenc 18-28 éves fiatal színjátszó kapott lehetőséget, hogy részt vegyen a workshopon. Ők az ország legkülönbözőbb tartományaiból érkeztek. Sokszor hajnalig tartó hangos vitát folytattak arról, hogy melyik tájszólásban hogyan kell mondani ezt vagy azt a szót [Olaszország hivatalos nyelve a toszkán dialektusból (firenzei dialektus) származó olasz]. A hangoskodás miatt szállásadónk diakónusa panasszal is élt a FITA vezetőségénél.

A kétes minőségű ételt műanyag dobozokban kaptuk délben és este, de a fridzsiderben mindig volt kiegészítő táplálék, a refektórium polcain pedig gyümölcs, nasi, miegymás.

De irány a lényeg, maga a közös munka. Ez meglepően jól ment, elsősorban azért, mert mindannyian kíváncsiak voltunk egymásra. A szomszédos kertből nyíló két közösségi térből választhattunk: az egyik egy kb 20x10-es elsötétített táncterem, a másik egy kisebb, de világos gyermek-foglalkoztató.

Ez utóbbi választása egyértelmű volt számomra. Az egyik falára mesteri kezek Walt Disney Hófehérkéjének és Mickey Mause-ának alakjait festették fel. Lásd a mellékelt képeket.

Egy tizenkét oldalas ‘tantervvel’ érkeztem, ami jó alapnak bizonyult ahhoz, hogy a csapat fizikai adottságaihoz igazodva, esetenként terveimtől eltérve, de legfőképpen engedve a pillanat szülte ötleteknek, dolgozzunk. Ha valamiről úgy éreztük, hogy érdekes útra visz bennünket, hogy kihívást jelent számunkra, akkor akár egy egész délutánt is elbabráltunk egy-egy improvizáció kidolgozásával, rögzítésével. Hogy valami ‘bemutathatót’ is összehozzunk, a The Tiger Lillies zenekar Births, Marriages, Deaths című lemezenékek három számárát használtuk alapként [Cocain and Heroin, Hell, Boatman]. A számok szövegeiből inspirációt nyerve jutottunk el egy kiindulóponthoz, egy tér-szerkezethez és ezzel együtt valamilyen mozgás-kompozícióhoz.

HELL

HEROIN AND COCAINE

BOATMAN

Mint a fenti képekből is érződik a résztvevők mindegyike teljes lelki és fizikai odaadással vett részt a munkában. Úgy éreztem magam, mint amikor a hetvenes végén a Living Theatre, aztán később és hosszabban Somogyi István [Arvisura Színház] tréningjein/próbáin és a Szkéné nyári mozgás-kurzusain vettem részt. És ezt nem a nosztalgia mondatja velem. Jelen voltunk ott és akkor, érzékszerveink mindegyike impulzusokat fogadott és adott. Nézzétek csak, ahogy – JBL hangszóróval a kezemben – próbálok részese lenni a történésnek.

Köszönöm Nektek: Francesco, Nicola, Amadeo, Serena, Galileo, Giulia, Miriam, Maria-Cristina, és Carlo!