top of page
  • Szerző képeRegős János

Keresztutak és utcák Vilniusban - Crossroads of Vilnius

Crossroads of Vilnius – egyetemi színpadok fesztiválja Litvánia Európai Unióhoz való csatlakozásának XX. évfordulója tiszteletére.


A Vilniuszi Egyetem Kulturális Kulturális Központjának meghívására az Erasmus Program támogatásával május 5. és 12. között részt vehettem a XXV. Nemzetközi Egyetemi Színházi Fórum zsűrijében. A fesztiválnak a szervezők Vilniusi Keresztutak címet adták, ami jól tükrözi az esemény profilját: a litván egyetemi társulatokon kívül voltak itt előadások az észtországi Tartuból, a spanyolországi Santiago de Compostelából [Galícia], Norfolkból [USA, Virginia].

Tizenkét csoport mutatkozott be a legkülönbözőbb színházi műfajokban a drámajátszástól a dokumentum-színházon, a szertartás-játékon, a kortárs táncon át az improvizációra épülő előadásokig. A fesztivál színházi programja bennem némi irigységet ébresztett, nem azért mintha a programban nem lettek volna a kiemelkedők mellett ügyetlenebb előadások is, hanem mert meglepett, hogy ebben a kétmilliós országban tíz érvényes és fontos témákat felvető egyetemi bázison létrejött előadást tudtak meghívni. De az sem mellékes, hogy ennek a XVI. század végén a jezsuita rend által alapított, patinás egyetemnek fizetett munkatársakkal működő, saját kulturális titkársága van, amely az évi több száz rendezvény mellett három színházi, egy táncos, egy szimfonikus zenekari csoport számára biztosít és tart fenn infrastruktúrát, szervezi programjaikat országos és nemzetközi szinten.

Vilnius – ami az időjárást illeti – elég barátságtalanul fogadott az itt épp zimankósra fordult májusi időjárás miatt (a hőmérséklet nulla és tíz fok között mozgott egész héten). De ezt hamar feledtette velem a hely és a helyiek meleg, barátságos mivolta. A város, legalábbis ami a régi városrészt illeti, könnyen bejárható, zegzugos, kanyargó utcácskái számtalan, monumentális méretű templom mellett visznek el, de a város körül emelkedő dombok tetején is áll egy-egy katolikus vagy ortodox templom, ezek többnyire barokk, pravoszláv-barokk stílusúak, negyven-hatvan méter magas, néha különálló harangtornyokkal. Egyetlen felekezetnek nincs már otthona itt: ez az egykor hatvanezres zsidó közösség, melyet szinte teljesen megsemmisített először a szovjet majd a német megszállás. A zsinagógáról még fénykép sem

maradt, legalábbis a kis szabadtéri fotókiállítás tablóin nem láttam róla képet. A ‘kis zsidó gettó’ helyén ma néhány kanyargós utca kínál vendéglőket, szuvenír boltokat, ahol meg a zsinagóga állt, ott ma játszótér és egy bezárt toy-toy WC van. Egyébként rengeteg a park, a zöld felület, a rekreációs hely. Vilnius igazi multikulturális város, nem csak az egyetemein tanuló 7500 diák [egynegyedük külföldi] miatt, hanem az itt korzózó turisták miatt is.

A fesztivál egészséges terhelést jelentett az öttagú zsűri számára, akik – rajtam kívül – valamennyien az egyetem munkatársai, kutatói voltak: szakmájuk szerint két teatrológus, egy műkritikus és egy filozófus. (Dalia Karatajienė, art critic; Anastacija Archipova, theater expert; Marija Dautartaitė, Theatre Critic; Tomas Kačerauskas, philosopher, kulturológus, filozófus) Értékelő megbeszéléseink a mindig zajos és zsúfolt, egyetem közeli 7Friday kocsmában zajlottak, vacsora közben, ahol a helyiség többi termében a férfiak meccset néztek, biliárdoztak, kibeszélték napi dolgaikat. Minden este írott értékelő jelentést kellett leadnunk a szervezőknek, megnevezve a díjra javasolt előadásokat, színjátszókat. Leküzdve minden külső akadályt, jól tudtunk együtt dolgozni angol, litván és néha orosz nyelven.


És akkor az előadásokról.


A legtöbb előadás a 300 személyes színházteremben volt, amit az egyetem épületei közül elsőként fejeztek be a XVI. század végén. Lám, lám a jezsuiták épp a kultúra frontján, egy színház építésével kezdték meg itt az ellenreformáció csatározásait. Nem hagyhatok említés nélkül itt egy magyar kortársat, Bornemisza Péter katolikus püspököt, aki 1558-ban írja meg az első magyar nyelvű drámát, a Magyar Élektrát.

A színpadon elsőként a tartui egyetem NGO Diákszínháza mutatkozott be Tábortűzi mesék című előadásával. Egyszer az Utolsó Vonal társulat egyik előadását a zsűri megsemmisítő szarkazmussal minősítette tábortűz-színháznak hosszan gyógyuló sebeket ejtve ezzel bennünk. Úgy látszik a műfaj azóta megbecsült ága lett a színház-csinálásnak, mert a tartuiak dísztópiája a totális pusztulás után, újra törzsi viszonyok között élő emberiségről a maga módján megrázó és látványban is erős élmény volt, főként ami az előadás képi- és akusztikus világát illeti. Szertartásjátékot láttunk, amiben minden előadó koncentráltan és erős hitet sugározva vett részt, bár nehezen találtam benne valami nyelven túli, összetartó dramaturgiai szerkezetet.

De hopp, előreszaladtam. Azért a fesztivál megnyitó akciója volt az igazi első előadás, amelyet a Vilniusi Egyetem Drámai Színházának színjátszói adtak elő derűs elragadtatással a jelenlévők és saját maguk nagy örömére. Játékos akciójuk, viseleteik, a lányok finom összjátéka egy közelmúltbeli emléket idézett fel bennem, ami kérdéssé tisztult a fejemben: János, ezt megnyitó show-t vajon nem ugyanaz a hölgy, Felicija Feifere rendezhette, aki a debreceni AITA/IATA fesztiválon látott felejthetetlen A nulladik óra című előadást? Eltaláltam: az ő teremtő-ereje foglalta egyszerre ünnepélyes és spontán rendezői keretbe ezt az akciót. A fesztivál tehát meg volt nyitva szónoklatok és a szokásos kötelező gesztusok nélkül. Az ő színjátszói és az egyetem táncosai prezentálták a záró eseményt is, ami szintén Felicija keze nyomát viselte. Egyébként a fesztivál keretében újra láthattam Felicija előbb említett előadását is. Most is magával ragadott a színházi gondolataik tisztasága, a színjátszók végtelenül érzékeny jelenléte és a tárgyak, kellékek, fények gondos megválogatása. A háború ellenesség itt olyan színházi eszközökkel és módon tud megjelenni, ami talán a legriasztóbb dokumentumokkal bemutatott háborús képeken is túltesz. Pedig valamennyi jelenet a frontról való hazatérés jelenetire épül: ismerős tárgyak, mozdulatok, gesztusok, érintések, a halál erotikus csábítása, ahogy a katona köré fonódik otthonában is kísértve… A szerető, aki végül a katona kabátját fekteti maga mellé szeretőként az ágyába. Ez a csoport tud valami nagyon fontosat a színházról: hogyan lehet néhány percbe, egy-két replikába, tárgyba sűrítve drámává fogalmazni, nem hétköznapivá tenni a hétköznapit. Pátosz nélkül beszélni arról, ami felemelő és higgadtan, arról, ami kibírhatatlan. Az összeomló otthonokról, a post-war traumáról, a soha-haza-nem-találásról. Méltó képviselői ők a nagyszerű litván kortárs színházművészetnek, Eimuntas Nekrošius és Rimas Tuminas hagyatékának.

Goldoni? Két úr szolgája három órában, litvánul? Büszke voltam magamra, hogy bírtam a terhelést, meg a csoportra is, amely előadta ezt a fordulatot fordulatra halmozó komédiát. Ők a PALÉPÉ [padlást jelent litvánul] Színházi Stúdió és az itteni technikai egyetemhez tartoznak. Nevük ellenére ma már egy szűk, óvóhelyszerű pincében működnek. Rendezőjük, aki a fesztivál egyik szervezője is volt, Olegas Kesminas. INVISIBLE címen adták elő a darabot, amely egy tárgy-animációval indult: háborús zajok és villódzás közepette, egy tank modell tör át a papír-makett színházépületen, amely összerogy. Ezután indul a pergő ritmusú commedia dell’arte előadás, maga a Goldoni darab. A színészek egy része klasszikus és eredeti (mondták, Velencében vették őket) fél-maszkokban, mások egyszerű hétköznapi öltözetben játszanak. Ide, a pincébe illő ötlet, hogy a kis kvázi nézőtér elöl lévő, üresen hagyott széksorainak mozgatásával változtatják a játékteret. Nagyon erős állóképekkel dolgoznak, ilyenkor van időnk behozni, ha az őrült tempójú csetepaté közben valamiről lemaradtunk. A műsorlap nem említ dramaturgot, pedig elkelt volna egy külső kontroll, mert érzésre, a nyelvismeret hiánya ellenére is mintha szinte minden replika tovább tartana a kelleténél. Ezért az előadás egyszerre tűnik gyorsnak és vontatottnak.

A csoport másik előadása egy itt kevéssé ismert/játszott Beckett opusz volt, a Játszma vége című kvartett [NOUJAITA – Megérzés címen játszották – litván]. A kiszolgáltatottságot, az alá-fölérendeltséget, a lázadás és a beletörődés drámai feszültség-vektorait nagyon szépen felrajzolta a négy színész. Hamm magatehetetlen, de ezt túlkompenzáló parancs-osztogatása, kegyetlenkedése, Clov elfojtott lázadása, amely adott esetben agresszivitásba csap át, a két, léten kívülre száműzött öreg egymásra utaltsága a rendező és a színészek minden apró mozzanatra kiterjedő figyelmét bizonyította. A darab és a helyzet abszurditása helyett inkább annak tragikuma foglalkoztathatta őket, amikor a szerepeket kidolgozták. Úgy tűnik, emberi sorsokat akartak közszemlére tenni, együttérzést vagy ellenszenvet kiváltani a nézőkben. Ha úgy tetszik, ez egy pszicho-realista Beckett volt még akkor is, ha figurák teljesen léten kívülre szorultak, a külvilágról pedig csak a két számítógép képernyő-ablakon ’kinézve’ számolhatott be Clov.

A Klaipedai Egyetem diákszínjátszói egy neves litván kortárs drámaíró, Kostas Ostrauskas két darabját egybefűzve mutatták be Lazarus, illetve Anna és Emma címmel, legalábbis a műsorfüzet szerint. E posztmodernben fogant drámai alapanyag számomra követhetetlen rejtvény maradt. „Lázár ebben a darabban nem a halált kifogásolja, hanem a halálból való feltámadást. Egy másik „Anna és Emma” drámában a hit és a halál témái váratlan módon bukkannak fel. A regények főhősnői találkoznak, és összefognak, hogy fellázadjanak világhírű alkotóik (Lev Tolsztoj és Gustav Flaubert) ellen...” – fűzik sorvezetőként az előadáshoz. A háttérben két letakart sírhalom látszik, az egyik alatt nyilván a halott Lázárt sejtjük. Az előadás lassú és monoton, teli ismétlődő cselekvésekkel, benne a nyelven túli rétegeknek alig jut hely. A szereplők sorban egymás után sétálnak be a színpad közepére, elmondják történetüket, majd krétával ráírják a nevüket a sírkő-kockákra és leülnek a színpad széli székekre. A váltás akkor történik meg, amikor minden addig felírt nevet letörölnek a sírkőről és helyükbe Lázáré kerül fel. Na végre, talán történni fog valami! És igen, nem hiába vártunk háromnegyed órát. Lázár megmozdul, feltámad, kiugrik a sírból és üvölteni kezd: tiltakozik a feltámasztása ellen – jobb halottnak lenni nyugalomban a föld alatt, mint élni a ti földi világotokban. Csak azt tudnám miért lógott ott a színpad jobb szélén egy puska. Később az online konferencián, mikor erre rákérdeztem, a rendező azt válaszolta, hogy az a csehovi puska volt. De hát nem dördült el!

Fél óra buszozással közelítettük meg Vilnius egyik elővárosában a Mykolas Romeris Egyetemet, hogy megnézhessük a diákok Kis hercegét. Richard Schechnertől tanultam, hogy mindig fontos az, hogy miként közelítjük meg, lépünk be egy előadás helyszínére. Nos a busz egy tipikus szockori betonkocka épület udvarán tett ki bennünket, majd egy óvóhelyszerű bejáraton keresztül jutottunk először fel az földszinti folyosóra, majd onnan egy bordó bársonyszőnyeggel borított szűk lépcsősoron keresztül ismét le a pincébe. Hangulatos fények az apró előtérben, rózsaszín csipkefüggönyök, bársonnyal kárpitozott kanapé – az egész egy kitapétázott párizsi budoárt idéz, mintha nem is egy óvóhelyen lennénk. Közepén apró modellvonat zakatol egy piros játékrepülő körül. A sarokban hátul, kötött sapkáját a szemöldökéig lehúzva, bokáig érő szövetkabátban egy magas férfi álldogál, köszönt bennünket és tessékel tovább a budoár másik helyiségébe, ahol forró groggal, süteménnyel, kávéval kínálnak bennünket. Természetesen ő a vendéglátónk, az előadás rendezője, Julius Dautartas. Ez volt az az eset, amikor a fogadtatás szinte azonnal elfogadtatta velem magát előadást is, szinte rávetült e szimpatikus amatőr színészek a játékára és a belső térre, aminek elsődleges látvány- és fényvilágát video-projekció szolgáltatta. Sokféle színpadi adaptációt láttam már Saint-Exupéry Kis hercegéből. Mindig az volt a benyomásom, hogy bár a párbeszédes forma színházi adaptációra csábít, valahogy mégis kevés valódi akciót, és annál több költőien megfogalmazott morális üzenetet, amolyan ’kibeszélést’ tartalmaz ez az anyag és ráadásul – nem félek a jelzőtől – kissé szépelgő is. A játékban résztvevők javára legyen írva, hogy nem engedtek ennek a csábításnak. Stílusérzékenységük, talán éppen amatőr mivoltuk miatt is képesek voltak valami fontosat kihámozni ebből a kultikus, már a közhelyességig agyonhasznált műből. Tény, hogy több jó ötlettel gazdagították eddigi Kis herceg élményeimet: számos jól eltalált, vetített képi hátteret láttam [sivatag, kozmosz], nagyon tetszett a Rózsanő jelmeze és játéka, a Kígyó-nő amúgy ötletes kar-kígyótest/kígyó-félláb jelmezének mozgatása igazán megérdemelt volna egy gondosabb kidolgozást. Különösen szép színházi megtestesülése volt az a jelenet, amikor a két barát búcsúzásképpen a kis kerekeskútból felhúzott parányi vödörből megitatja egymást.

Estére újra a városban, egy ódon épület pincéjében. Ez itt az Európai Humán Tudományok Egyeteme [European Humanities University] Sorsa és jellege a mi CEU-nkhoz hasonlatos [A European Humanities University egy magán, non-profit bölcsészeti egyetem, amelyet 1992-ben alapítottak a fehéroroszországi Minszkben. A fehérorosz hatóságok a 2004-es kényszerbezárását követően az EHU Vilniusba költözött, és itt magánegyetemként folytatta működését. European Humanities University is a private, non-profit liberal arts university founded in Minsk, Belarus, in 1992. Following its forced closure by the Belarusian authorities in 2004, EHU relocated to Vilnius and thus continues its operations as a private university.]. A műsorfüzet dokumentum-színházat ígért Festett szavak címmel. Fenntartással ültem be, valami száraz színháztalanított dologra gondoltam, amikor a videó, a hang-track és a testmikrofonok interferenciájára figyelmeztettek a bekapcsolva hagyott mobiltelefonok okán. Az előadás Alena Kish belorusz és Maria Primasenko ukrán naiv festőnők párhuzamos XX. századi pályáját mutatta be sötét történelmi háttérrel. Ez utóbbi ukrajnai állandó kiállítását a közelmúltban bombatalálat érte, s csak néhány képét sikerült kimenekíteni a tűzből. Az előadás az egyik legerősebb volt ezen a fesztiválon. A videó bejátszásokon filmarchívumokból előkerült dokumentum felvételeket mutattak a kor eseményeiről (Holodomor, kolhozélet, háború, a sztálini tömeggyűlések, néhány festmény, kulák üldözés, kitelepítés, stb.), a diák-forgatócsoport terepmunkája során, a falusiakat interjúvolták a festőnők életéről, művészettörténészek és ismerősök beszéltek a naiv művészek munkásságáról. Az egyikükről a szomszédok alig tudtak valamit, vándor szőnyegfestőként járt faluról falura és pénzért festette zseniális képeit, a másikuk, az ukrán asszony sikeres karriert futott be és komoly állami elismerésben részesült. Az előadás legerősebb rétege az élő színészeké volt, akik kevés szóval és minimális mozgással, de annál nagyobb intenzitással és kivételesen koncentrált jelenlétükkel tették teljessé az élményt. A színészeknek szinte a pulzusát lehetett érezni. A kilencven százalékban orosz nyelven zajló előadás követését angol nyelvű feliratozás könnyítette meg. Az egész előadás – a szólamok, a crescendók, az ágitátók, a pianók, a vizuális-akusztikus gépi és az élő színészi szó összehangoltsága miatt – leginkább egy polifón zeneműre emlékeztetett. Ilyen komplex színházi fogalmazásmóddal ritkán találja magát szemben a néző, amikor azzal szembesül, hogy a látszólag száraz tényekre, dokumentumokra épülő színházi szövet egyszer csak drámai erővel, zsigerekig hatva szólal meg.

A Vilniusi Egyetem harmadik művészegyüttese, a Kinetikus Csoport HOMMO IN MAXIMA című fizikai színházi előadásának premierjét népes közönség előtt tartotta meg színházteremben. A cím beugratósnak bizonyult számomra, mivel először a cím alapján valami maximális férfi-dominanciára gondoltam, aztán kiderült, hogy a MAXIMA az egyik legnagyobb litván áruházlánc, tehát valahogy így fordítható a cím: Ember a MAXIMÁban. Eszerint a fogyasztás mindenhatósága volt a témája ennek az egyébként igen színvonalas kortárs-tánc bemutatónak. Csupa lány adta elő, az egyetlen férfi szereplő a rendező, Andrius Pulkauninkas volt [koreográfus: Goda Laurinanvišaité], akit a lányok mindjárt az elején megszabadítanak teljes felső ruházatától, hogy aztán később ezeket a ruhadarabokat mint árut cibálják, nyüstöljék, húzzák-vonják a színpadon. „Az egyetlen elfogadható színházi forma a forma hiánya, ami maga a létezés, amelynek egyetlen kifejezési lehetősége a folyékony halmazállapot (liqudity).” – írják a műsorfüzetben. Ehhez képest igen szépen kidolgozott és igényes formavilággal találkoztam. A videó-installációkon tányérokat, kávészemeket láttam, nyilván az áruház-lánc termékei voltak a képeken. Az előadásban megtestesülő társadalom- és kultúrkritikai szándék inkább csak az ajánló szövegéből semmint magából az előadásból derült ki számomra. Mert maga az előadás egy kiváló képi- és térképző érzékkel bíró rendező és egy lelkes amatőr táncos csapat inspiratív együttműködését bizonyította.

Két külföldi csapat mutatta meg magát a vilniusi fesztiválon. A spanyolországi Galicia tartományban található Santiago de Compostela egyeteméről érkezett az Aula de Teatro A csók anatómiája című darabbal. A két színész, a szikár és nyurga fiú, aki csak ül és ír valamit a komputerén, mialatt a párja a kissé molett, de végtelenül laza és derűt sugárzó kissé túlmozgásos partnere monológokkal bombázza őt. A két fiatal színész elbűvölően improvizálta végig az előadást, sokszor önironikusan, a pimaszságig bátor stílusban. Könnyed gúnnyal idéztek korunk divatos gondolkodóitól, Maurice Blanchot-tól, Derridától és Foucaulttól, miközben szerelmük egyre biztosabban vezetett ahhoz a bizonyos előadást záró hosszú-hosszú csókhoz. Nagyon lehetett szeretni őket, pontosan azért, mert hiányzott belőlük minden művészi manír, gyermeki tisztasággal mutatták meg magukat mintha ott sem lennénk mi nézők.

Nem kisebb meglepetést keltett a Virginiából érkezett amerikai csapat, a Core Theatre Ensemble a maga rafinált teatralitásával. Ők az egyik első, a XIX. század elejének Amerikájában született, de ma is nagyon népszerű mű, a Washington Irving által írt The Legend of Sleepy Holow-val [Az Álmosvölgy legendája] című elbeszélés adaptációjával mutatkoztak be. Amikor példánnyal a kezükben a hét színész megjelent a színpadon, a legrosszabbra készültem: felolvasó színház lesz, amiért nem tudok igazán lelkesedni. Aztán egyszer csak szembementek minden előítéletemmel. Igazi ’storytelling’ SZÍNHÁZ kerekedett a dologból, egy egyszerre valóságos és képzeletbeli animáció, ahol a figurák, szerepek pillanatonként, de követhetően változtak, a poénok, a gegek – legyenek azok egy-egy gesztussal, arcmimikával vagy ötletes kellékkel jelzettek – igen szellemesen illeszkedtek a mesemondás feladatát és a szerepeket staféta-szerűen egymásnak átadó szereplőkhöz. Még a példány kézben tartása, letétele vagy egyszerűen csak a belekukkantás is része volt ennek a különös történetmesélésnek, ahol a fej nélküli lovas elől menekülő főhős sorsa megpecsételődik. A nyelven túli eszközök ötletes használata nagyon is fontos volt azok számára is, akik nem anyanyelvi szintén értik-beszélik az angolt. Mikor kicsit szégyenkezve megkérdeztem tőlük, hogy miért nem értettem teljesen a szöveget, azt válaszolták, mert az egy kétszáz évvel ezelőtti nyelv-állapotot tükröz, és nyilván a kétszáz évvel ezelőtti magyar nyelv értése is nehezen menne azoknak, akik most tanulták a magyart.

Volt egy nap, amikor az embernek kedve sincs kimenni az utcára. Hideg, szeles, esős idő, alig öt-hat fok. Addig sem volt sokkal magasabb a napi átlaghőmérséklet, de legalább sütött a nap. Mikor, ha nem aznap vonult az utcára a kis diákcsapat bőröndjeikkel, régies öltözékben, diákos tányérsapkákban, hogy bejárja az óváros utcáit. Nem nevezném utcaszínháznak, mert semmi excentrikus akciót nem használtak, nem volt gólyaláb, trombitaszó, csak sétáltak és rábízták magukat a spontán elébük kerülő helyzetekre. Vezetőjük, Vytautas Kontrimas egy öreg fotómasinával a kezében kísérte a csoportot, időnként megálltak egy csoportképre, ebbe bevonták a járókelőket is, akik szívesen csatlakoztak hozzájuk. A színjátszók kihasználták az adódó helyzeteket, szlalomoztak a terelő oszlopok között, a szökőkútban kimosták zoknijaikat, majd egy általuk kifeszített zsinórra aggatták száradni – az esőben! Az sem érdekelte őket, ha éppen senki sem figyel rájuk, tették a dolgukat. Én meg utánuk, velük tartottam.

Amikor a 7Friday kocsma elé értünk, a teraszról asztalt, székeket hoztak az utca közepére, megterítettek, a pincérek egy kondér forró borscsot hoztak ki, ők meg az asztalukhoz invitáltak, néhány finn turista is közénk telepedett, és együtt ettünk. Akkor kérdezte meg először tőlem Vytautas, hogy maradok-e velük, mert megyünk a buszhoz. Ez egy rozoga városnéző busz volt, elhúzható tetőponyvával és oldalakkal. Húzzuk el a tetőt! - szólt az ukáz. Előkerültek a buborék fúvók, és a zord esős időben végigbuszoztuk a várost, szivárványos buborékok százait fújva a kintiek felé. Mire a külső egyetemi campusból visszatértünk, el is felejtettem a hideget, az esőt, a buszon keresztül fújó menetszelet, mert azt éreztem, befogadtak. És ezzel az érzéssel indultam haza vasárnap hajnali négykor.



Budapest, 2024. május 17.

Regős János

Commentaires


Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

bottom of page