• Zelei Bori

Boldogtalanok, lázadók és fiatalok - Magyar Művek Szemléje - 2. rész


"Színes, sokféle gondolatot elindító, sokféle értelmezésnek teret hagyó, sőt teret nyitó palettáját láthattuk az előadásoknak." Fesztiválbeszámoló, második rész!


Indul a Bakterház (LESzSz Társulat, Lendva)


Ismét egy társulat, aki azt állítja magáról, hogy amatőr, pedig igenis profik. A LESzSz tagjai régóta színészkednek (civilben egyébként ők is számtalan foglalkozást űznek), de társulatként ez az első, bemutatkozó darabjuk. Állandó rendezőjük nincsen, több rendezővel is dolgoznak együtt. Ezúttal Pénzes Csaba munkáját dicsérhetjük. A társulat a jól ismert regény és a még annál is jobban ismert film alapján dolgozott, tehát bizonyos értelemben biztosra ment, de éppen a magas elvárás miatt akár el is lehetett volna bukni a dolgot. Azonban nagyjából két óra röhögést, önfeledt színészi játékot jelent az előadás: minden gesztus, figura, hanghordozás a helyén.


Kedvencem a piócás ember (Berden Mark), aki egyébként is egy nyurga, hosszúkás arcú fiatalember, de nagyon szépen emeli ki ezt a csúszó-mászóhoz való hasonlatosságot a karjáról lógó pár hosszú hínár, a túl nagy nadrág, a hózentróger. Egyébként is elég jól fest minden szereplő, pont még szerethetően groteszk a karakterében, még a nagyon ostobán dundi, rózsásarcú Rozi is (Kološa Tanja) (bevallom, a bizonyos jelenetnél, amikor a Patás (Kovač Álmos) újdonsült menyasszonyának idomait dicséri, egy ideig azt hittem, a tehénről van szó). Ez az alak egyébként, aki titokban maga az ördög, ismerős a húsz évvel ezelőtti Guns N’ Roses klipekből, keressék csak meg azt a részt, amikor Slash a tenger színén játszik a cilinderében, és nem látszik a hajától az arca. Eldönthetetlen, hogy országos cimborák vagy titkos ellenségek-e a bakterrel (Gal Patrik), aki azt képzeli, ura a helyzetnek, pedig leginkább a helyzet uralkodik őfelette.

A zajos káosszal csendőrünk (Magyar Alen) sem bír, csak frizurája és a nadrágja vasalása olyan rendezett, ahogy szakmája kívánja: egy pohárka bor, és a fegyelemnek vége. Bendegúz (Gal Tim) monoton hangon, faarccal elmondott beköpései, halk okoskodása így kifejezetten enyhülést adó a már-már túlzásnak ható, sok-sok ordítozás és buta csetlés-botlás közepette. Az ő egyetlen barátja az iszákos vasutas (Kovács Tibor ‒ Ringó), akiben Bendegúz a közös ellenség, a nyanya (Vörös Piroska) okán rögtön barátra lel – de talán azért is, mert ő a másik, aki átlátja a nyomorúságos helyzet visszásságait.

Hosszan nézzük ezt a kedves őrületet, a nem is annyira kedves csínyek sorát. Az eredetileg nagyobb térbe megálmodott darab a Patyolat színpadán összezsúfolódik kicsit, és lassan elgondolkodunk: mi lehet a kiút? Végig értékelem a megszólalásokat, a remek játékokat és a vicceket, a muravidéki tájszólás csengését a Bereményi-szövegen. Profi, ahogy kell. Végül tényleg elhiszem, hogy a sok rosszalkodás után Bendegúz valóban hazamegy, mert megérti, hogy anyukája – egyedül, nélküle – szomorú lehet.


Arany kétszer (TEDI, Székesfehérvár)


Színpadi játék, két rövid etűd Arany verseire a székesfehérvári Teleki Blanka Gimnázium színjátszóitól: az egyik egy több középiskolát magába foglaló projekt egy részlete (a Toldi Hetedik éneke jutott a TEDInek a tizenkettő közül), a másik egy ballada, a Tetemre hívás. Mindkettő szinte szöveghűen, alig pár hozzátoldott szóval hangzik el. Mind a kétszer ugyanaz a magas, elegáns arcú fiú játssza a főszerepet.

A Hetedik ének gyönyörű: díszlet nélkül játszódik a fekete függönyös térben, minden szereplő kezében egy-egy esernyő. A színpadon homály, irányított fények. A csoport együtt mozog vagy együtt mozdulatlan, a csukódó-nyíló fekete ernyők közül elő-elővillanó hétköznapi ruhák az egyedüli színek. A néha felcsendülő zene egy pergődob és egy szájharmonika hangja, és ennél több nem is kell, ahogy nem kell több az egyszerre egyetlen, kettő, maximum három szereplő által megjelenített akcióknál sem. A koreográfia mindig a lényegre koncentrálja a tekintetem. A játék is a helyén, a két fiát gyászoló anya, a vitéz Toldi Miklós; ám az én kedvencem a torz fintorokat vágó cseh vitéz, aki nem átallja lenyalni tenyeréről a rá tapadó vért sem.

A Tetemre hívás balladája félig mai (a mai környezetet egyetlen mobiltelefon jeleníti meg), néha száz évvel ezelőtti (pipázó, írógépbe szöveget diktáló detektívvel), az idő nagy részében pedig egy egyszerre korabeli és elvont, szimbolikus tér is: itt elevenednek meg a történet szereplői, az apa és a gyászoló családot, a rokonokat és barátokat megjelenítő kar. Gazdagabbnak tűnik a darab zenei aláfestése, mint az előzőnél: a kar dobol, énekel, pezsgőspohárral karistol a vörös abroszon.


PRAH (Féling Színház, Békéscsaba)


Spiró György azonos című szövege alapján készült az előadás: egy hétköznapi, a hétköznapokba belefáradt házaspár (Horváth Hajnalka és Gyarmati Sándor) egy egyáltalán nem hétköznapi lehetőségeket rejtegető napjáról szól.


Elgondolkodom, hogy talán egy novella lehet az eredeti formája az ötletnek: hogyan, milyen replikákon keresztül derül ki, hogy a pár egyik tagja elvesztette minden életörömét és a jövőbe, a párjába és a gyerekeibe vetett bizalmát; hogyan következik ebből (és mennyire hihető), hogy valójában régóta utálják egymást; és vajon ez indokolja-e a végső döntést, valóban jobb-e, ha fel sem veszik a több száz milliós lottónyereményt.

Az egy órás darab során egyre inkább idegesít először csak a negatív, majd mind a két szereplő. Az érzést erősíti a statikus színpadkép, a középre beállított tálalószekrény, az asztal két oldalán, szimmetrikusan elhelyezkedő párral, aki egyszer csak, egy hangsúlyosabb pillanatban helyet cserél. Egyre rágom a körmöm, hogy mikor teszik már fel a fontos kérdéseket, mikor veszik észre, hogy mi történik, hogy működnek ezek a dolgok, és persze, eszembe jut, hogy én magam vajon miben vagyok különb? Sőt oda is lehet fordulni ezenközben a partnerünkhöz a nézőtéren, és azt mondani, hogy nahát, te is pont ilyen szoktál lenni: ilyen értetlen, csak darálod, darálod, csak a rosszat látod, pedig mennyi minden szép is van az egész életben.


Ezután pedig rögtön arra kell gondolnunk, hogy szerencsére a színpadon sokkal nagyobb túlzások jelenhetnek meg, mint a való életben. Ebből következik, hogy esélyünk nincs, hogy megnyerjük a lottónyereményt – hisz nem is lottózunk. Csak néha. Erre igen jó ez a darab: elgondolkodunk a saját életünkön, és hogy útba esik-e egy lottózó hazafelé.


VIDEÓ - 2. RÉSZ (LESzSz Társulat, TEDI, Féling Színház)



Zile nebune in Cluj, avagy a kolozsvári őrült napok (VMG, Budapest)


A vasárnap a fiataloké. A szombati Arany-feldolgozások után nagyon is izgatott vagyok: elfogult vagyok a korosztály iránt, könnyedén megbocsátom a bakikat, felemelnek az érzelmek, amiket látok, drukkolok a lázadásoknak. Igyekszem azért objektív lenni – és nem árulom el, melyik előadás csalja elő a könnyeimet.


A történelmi abszurd 1920-ban, a trianoni szerződés aláírása előtti napokban játszódik, Kolozsvárott. Az időbeli elhelyezés már az előtérben megtörténik, amikor a frakkos-kalapos alak kiszól a színből, hogy ne feledjük el kikapcsolni azokat az izéket majd. Az első pillanatokban pedig már a székely himnuszt halljuk, tehát azt is tudjuk rögtön, hol vagyunk. Meg azt is, hogy mire számíthatunk: lesz itt némely dolgoknak kiforgatása, hiszen a hegedűs cigány is lány. Talán pont csupa tudott dolgon fogunk meglepődni?

Mint azon, hogy a lányok is tudnak hegedülni? Elképzelhető. Meg énekelni is tudnak egyébként, majd meg fogják látni, meg hogy mi minden múlik a szép énekesnőkön, pedig ők csak teszik a dolgukat: szépek és énekelnek. Közben meg oda lesz a haza. Hiába lép közbe az úristen és az öt híres, nemes erdélyi férfi, akiket az úristen most feltámasztott és a színpadon rendez; hiába keveredik a történelem és a színházi réteg. Tulajdonképpen hasonló, aktuális kérdések merülnek fel a darab közben: mire való a színház, ha nem elgondolkodásra, mire való az ember, ha nem cselekvésre? Hogy lehet megjavítani a helyzetünket, az ország helyzetét?


Mert mi is a baj az országgal? Az ortodoxok, a zsidók, a cigányok, az ortodox zsidók, a románok, vagy ha nem a románok, akkor mégis csak a cigányok. Illetve talán még az ital, meg is kérdezi az isten a fő angyalt. Nem írom le az egész mámoros kavalkádot, amiből aztán az lesz, amit már amúgy is tudunk, amit meg esetleg még nem, azt megértjük a múlt, a közelmúlt és a jelen összevetése által.

Inkább leírom, mi tetszett: hogy a fiatalok (az író Regős Simon és a vörösmartys diákok) tették a dolgukat, ahogy ilyen korban azt kell. Megpróbálták megmondani a tutit és amit maguk körül látnak, és ezt őszintén, a kellő lazasággal tették, még úgy is, ha néha ez a lazaság már esetlenségbe, nyelvbotlásokba fordult. Nem odaföntre akarták bízni a döntést, hanem megcsinálni, amit meg kell, itt. Lenn. Addig jó, amíg ezt pár fiatal ilyen jól tudja, és színre is viszi a helyzetet magát, az értelmetlenséget és az abszurdot.


A szerencsétlen (Projekt, Budapest)


A nyitó kép – házibuli, tánc és fények, kezét tördelő lány (Puskás Vera) a buliban, derekán kötéllel – a címmel együtt a Pozzo által vonszolt Lucky-t idézi, de hamar kiderül, másról van itt szó. Egy nehéz döntés elé került fiatal lányról, a saját magukkal és egymással elfoglalt szülőkről, a segítség hiányáról és a magányról van szó. A lány teherbe esett, mi pedig végigkövetjük a vajúdást a döntésig, a fájdalmat, hogy nem lehet felgyorsítani az időt, felnőni, mielőtt apa hazaér. Valamit mégis tenni kell, akkor is, ha hozzánk van kötve egy néma és tehetetlen ember.

Nem találok műfaji meghatározást, sőt semmiféle leírással nem szolgál a színlap, de nekem ekkor, a döntés meghozatalakor már kaparászik a fülemben a túlságosan is tág tini-darab mellett az egészségügyi groteszk mint meghatározás, s ami a darab nagy részét meghatározza. Számos előadást láthattunk a mai magyar egészségügy helyzetéről, a sok ízben eltorzult, nem is emberi viszonyról orvosok és páciensek között – ennek az előadásnak sem sokkal másabb a mondanivalója. Egy ízben, példának okért, egy gázálarcos patkányirtó jelenik meg, majd rovarirtó szerek. Elbújik benne mégis valami felemelő szépség és esendőség, ha másban nem is, a három orvos szintetizátorral kísért dalában az arctalan testű, begipszelt lelkű emberekről. Az orvosokról, akik az eljárásban az ájtatos mondatok mögé rejtőzhetnek, és levehetik a felelősséget minden szereplőről – nem csak saját magukról, ez fontos – egy olyan helyzetben is, mint az abortusz. Hogy az elhajtott szereplőkkel később mi lesz: nem fontos. Majd megoldják maguk.

Utólag ismét elgondolkodom a címen, és hogy mire számítottam az első kép alatt. Hogy a megalázásnak miféle fajtájáról van szó, és hogy valójában kire, kikre is vonatkozik. A legvégén legalább egy kindertojást kapunk. Kérdés, van-e kedvünk megenni és összerakni a kicsi lényt végül.

Boldogtalanok (NNÁ/KIMI 12. b., Budapest)


Füst Milán Boldogtalanok című drámája a fizikai színház elemeivel, sok eszközhasználattal, belső inspirációval – ezt ígéri a végzős osztály a színlapon. Az első pár perc után úgy érzem, a lehető legjobb értelemben vehetem a dolgot, és hamar megsejtem azt is, hogy a feszes tempó, a milliméterre és minden pillanatra kidolgozott mozgások, a szövegnek a mozgással harmóniában álló, vele együtt mozgó ritmusa nem is fogja engedni ellazulni, kibillenni az előadást. A jegyzetelést is félreteszem, nincs idő szünetet tartanom erre. A néhány tárgy a színpadon (létra, deszkák, teknő, kötelek) teljes mértékben megjelenítik a városi szegénynegyedbeli környezetet, nincs szükség semmi konkrét dologra a stilizáción túl.

A tárgyakkal való játék (nyíló és csukódó létra, lengő, ütköző hinták, ledőlő deszkalap) és a pattogós szövegmondás pontosan támasztja alá Húber Vilmos és a kihasznált, magukat kihasználni hagyó nők történetét, az érzelmeket. Szeretünk, félünk, haragszunk, féltékenykedünk, pont, amikor kell. Pergő homok a bor, pergő homok a vacsora, a magához ölelt gyerek; és pergő a párbeszéd. Időről-időre megjelenik némi erotika, ha a jelenet úgy kívánja, ha az a lényege. Annál nem több, ám nem is kevesebb. Nem gondolkodom azon sem, vajon miért duplázódnak egyes szerepek: lehet, hogy inkább a játszók létszáma határozta ezt meg, és egyszerűen kevés volt a szerep, nézőként mégis inkább az egyes szereplők többféle arca, dupla jelenléte lesz az érdekes.


A díjazottak listája és a minősítések ITT megtekinthetők. Talán nem meglepő a végeredmény, én legalábbis elégedetten és emelkedett hangulatban tértem haza vasárnap este. Színes, sokféle gondolatot elindító, sokféle értelmezésnek teret hagyó, sőt teret nyitó palettáját láthattuk az előadásoknak. Remélem, sok néző részesül még az élményben országszerte és határon túl is!


VIDEÓ - 3. RÉSZ (Kolozsvári hepaj, Projekt, NNÁ/KIMI 12. b)



Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W