Az Olasz Amatőrszínházi Szövetség díjátadóján -Premio Mecenate Teatro Amatoriale a római Teatro Rossiniben

Zsigmond Lakó
7 órával ezelőtt
2 perc olvasás

Az elmúlt hétvégén az Olasz Amatőrszínházi Szövetség (FITA – Federazione Italiana Teatro Amatori) meghívására Rómában jártam most megválasztott elnökünk, Lakó Zsigmond társaságában, aki az olasz nyelv és kultúra elhivatottja és tanára a Debreceni Egyetemen, nem mellesleg akinek – ahogy maga mondta többször is – Róma a kedvenc városa. Így hát avatott vezetőm lett római sétáink során.

A meghívás apropója az olasz szövetség talán legnagyobb ünnepi eseménye volt: ez a pedig az elmúlt évad legjobbjainak díjazása szavazatok és jelölések alapján. A díj neve: Premio Mecenate Teatro Amatoriale [Amatőr Színházi Mecénás Díj], ami az ő esetükben beküldött videók alapján kerül odaítélésre, jelölések útján (ez körülbelül a mi „Kritikus Díj”-unk kiválasztásához hasonló folyamat eredménye). Maga a díjátadó látványos, média-eseményhez hasonló külsőségek között kerül megrendezésre (lásd, Oscar-, Cannes-, Berlin-, Karlovy Vary filmfesztiválok díjátadói).

Tavaly a FITA Nemzetközi Mecénás Díját a debreceni Alföld Színpad nyerte el Bernarda Alba háza című előadásával, amit most – szép szokásuk szerint – meghívtak élőben az idei rendezvényre, ahol az idei díjazott képviselője, a spanyol Arroz con Costra Producciones vette át a Mecénás Díjat.

Az „új olasz kapcsolat” közbeeső állomása volt, hogy Zsigmond javaslatára a FITA fél éven át tartó egy-egy hetes műhelymunka sorozatának [ITAF – International Theatre Academy of FITA] – mint az első workshop hét vezetőjét – májusban meghívtak tanítani. A sok-sok jelentkező közül kilenc 18-28 éves fiatal színjátszó kapott lehetőséget, hogy részt vegyen a workshopon. Ők az ország legkülönbözőbb tartományaiból érkeztek. A résztvevők mindegyike teljes lelki és fizikai odaadással vett részt a munkában. Úgy éreztem magam, mint amikor a hetvenes évek végén a Living Theatre, aztán később és hosszabban Somogyi István [Arvisura Színház] tréningjein/próbáin és a Szkéné nyári mozgás-kurzusain vettem részt.

De vissza a Rossini Színházba! A nevezett és itt díjazott Bernarda Alba háza előadást korai stádiumában láttam 2024-ben a derecskei Kótsi Patkó János Színjátszó Fesztiválon. Már akkor is a nagyon erős színészi jelenlét és az összjáték koncentráltsága hatott rám, de sem látványban, sem ritmusában nem volt még igazán érett az előadás. Nos, itt Rómában, a Rossini Színház zsebkendőnyi színpadán csoda történt. Minden technikai feltétel az ellen szólt, hogy ma erős előadás lesz. Sokat bajlódtak a hiányzó takarásokkal, a kezdetleges fény-parkkal, azzal, hogy a fény- és hangvezérlő pontról nem lehetett rálátni a színpadra. És akkor még itt volt a nyelvi elválasztottság! A nézőtéren az olasz szakma ült – jó, többségük talán ismerte a darabot – de rajtunk kívül, csak a Római Magyar Akadémia megbízott igazgatója, Berényi László és családja tudta ’szóról szóra’ követni az előadást. És talán pont e hátráltató körülmények – meg az alkalomhoz igazított húzások – tették, hogy a színjátszók ilyen magas hőfokúra izzították ezt a sokat játszott Lorca darabot, hogy a közönség pisszenés nélkül követte ezt a lélekből lélekbe hatoló színjátékot. De ami még sosem jutott eszembe ezzel a darabbal kapcsolatban, hogy van egy rejtett reflektív, néha szinte már-már nevetésre ingerlő árnyalata az öt lánytestvér és anyjuk, meg a szolgáló végül tragikusan végződő pengeváltásainak. Nos, a debreceniek előadása valahogy ezt a réteget is felszínre tudta hozni nálam.