"Éberség és káprázat dinamikájában forgolódok" - Formanek Csaba 2018-ról


Több belső, kevesebb külső munka jellemezte az állandó társulat nélkül dolgozó Formanek Csaba 2018-as évét. Bár a Patyolatban stabil befogadóhelyre talált, a jövővel kapcsolatban kétségek gyötrik. Körkép-sorozatunk szerkesztője most válaszol saját kérdéseire, amiből azt is megtudhatjuk, hogy mi a különbség a drámaírás és a színészet között, miért viselik meg a próbafolyamatok, vagy milyen intézkedéseket tenne, ha kulturális államtitkár lenne.


- A korábbi tervekhez képest hogy sikerült számotokra a 2018-as év?


Formanek Csaba: Ilyenkor mindig végigolvasom az előző évi interjút, ami egyébként sokat segít nekem is, hogy folyamatában lássam az eseményeket. A kitűzött színházi célok közül (függetlenség, elmélyülés, megsemmisülés és újjászületés) azt hiszem, csaknem minden megvalósult. Először is független maradtam, vagyis a színházcsinálás nem vált sem bürokráciává, sem üzleti tevékenységgé. A szokásos színházi működés kapaszkodóit elengedtem, a terveket, a produkciókat, az előadásszámot és az alkotótársakat is igyekszem minimalizálni, és jelenleg semmi sem lenne kevésbé rémisztő számomra, mint hogy egyik színházi este a másikat kövesse. Volt ilyen szakasz is korábban, és azt sem mondhatom biztosan, hogy nem lesz, de a mostani időszak inkább a felkészülés valami újra, amiről még nem tudom, hogy mi lesz.


Próbálok tehát az alkotói folyamatok során a megismerés, az elmélyülés felé haladni, kevesebb külső, több belső munka, és akit mellém sodor az élet ebben a szűk színházi keretben, azt próbálom ugyanerre bátorítani, vagyis legyünk függetlenek az aktuális trendektől, divatoktól, a "korszerűség" kívánalmaitól, nem csupán esztétikailag, de "ideológiailag" is.


Azt vettem észre magamon, hogy egyre hosszabb a felkészülés egy-egy előadásra, egyre többet olvasok, néha csak sejtésszerűen, hogy ennek vagy annak a könyvnek köze lesz ahhoz, ami érdekel. Aztán "sajnos" a könyvek kapukat nyitnak más könyvek és olvasmányok és gondolatok felé, amik aztán újabb kapukat nyitnak, és így tovább. Máskor viszont hosszú ideig látszólag nem történik semmi, mintha csak belül készülődne valami, sokszor pedig egyenesen kínlódok attól, hogy ami felé tartok, azt nem tudom megfogalmazni. Ebben az éberség és káprázat dinamikájában forgolódok, nagyjából úgy, ahogyan az egy éve bemutatott Hádész - Látomások az Alvilágból című monodrámámban. Ez olykor kellemes, máskor pokoli, összességben nem könnyű, és biztosan nem egy év eseményei közben mérettetnek meg, de az út adott, és egyelőre járható, ha rögös is.

Hádész - Látomások az Alvilágból - videóajánló

A "misztikus" célok közül a megsemmisüléshez azt hiszem, közel jutottam, így azt is bevallhatom: fogalmam sincs, hogyan tovább. Az újjászületés még várat magára, ezt úgy érzem, nem sikerült 2018-ban abszolválnom, bizonyára túl sok időt és energiát emésztett fel a megsemmisülés iránti vágyam, vagy ha így jobban tetszik és kevésbé ijesztő: az a törekvés, hogy ne álljak a saját utamba, túl tudjak látni magamon, de azért legyen még, aki lát, és közben - mégis, vagy éppen ezért - személyes alkotásokat hozzunk létre, már amikor éppen létre kell hozni valamit.


- A 2018-es év alapján melyik lenne az a 3 szó vagy kifejezés, mellyel a munkádat jellemezni tudnád? Miért éppen ezek?


F. Cs.: Az első szó legyen a drámaírás, amiről csak hosszabban tudok beszélni, de végül is ráérünk. Az évet végigkísérő folyamat volt, hiszen még 2017-ben indult el az esztergomi drámaíró workshop, melynek tavaly májusban lett volna vége. Nyugodtan mondhatom, hogy a sok hasznos és haszontalan részeredmény mellett a kurzus végül kudarccal zárult, a résztvevők közül senki sem fejezte be a megkezdett drámáját (a nyolc hónap talán túlságosan is ambiciózus célja az volt, hogy mindenki letegyen egy kész művet az asztalra), az utolsó közös alkalom el is maradt. Talán egyetlen mű így "utólag" mégis el fog készülni a következő időszakban, de nem mernék rá esküt tenni (innen is üzenem az írónak: dolgozzon!).


Két tanulságot vontam le mindezekből. Egyrészt lehet, hogy nem vagyok igazán jó pedagógus: sokszor voltam türelmetlen, túlságosan kritikusan nyilatkoztam a készülő művekről, és bizonyos szemléleteket talán ráerőltettem a résztvevőkre. Másrészt megerősödtem abban, hogy ez sajnos mégis így helyes, vagyis én nem tudom másképp csinálni, nem tudok kedvesen tréninget vezetni, azt szeretném, hogy mindenki szenvedéllyel dolgozzon, keressen, kutasson, írjon bármit, akár rosszat is, de sose legyen elégedett magával, amíg el nem megy a határokig. Úgyhogy a léc magasan van, muszáj ott legyen, ami tudom, hogy frusztráló. Az igazság azonban az, hogy a drámaírás nagyon nem könnyű műfaj, különösen ha az ember szabadidőben, más munkák és tevékenységek mellett próbál drámai művet (vagy talán bármit) írni.


Általánosan azt lehetett végül tapasztalni, hogy a szerzők nem hittek eléggé a saját témájukban, írói terveikben, és ez a hónapok során jelentősen csökkentette a motivációikat, hogy nekiüljenek a munkának, hogy vállalják az elkerülhetetlen - részleges - kudarcokat, elbizonytalanodásokat, útvesztőket, amivel egy drámaíró általában szembesül, vagy szembesülnie kell a munkája során.

A Factura Lamiaceae című monodráma 2016-ban, Debrecenben


Ideális lett volna persze - és talán az egyetlen járható út - ha csupán egy-egy pici lökés hiányzik hónapról hónapra, hogy meginduljon a valódi alkotás, vagy csak egyszerűen megerősödjön a szerző önmagában, vagy adott esetben nagyon is helyesen elbizonytalanodjon, de ennek sokszor egészen prózai okok állítottak gátat: az időhiány. El nem készült "házi feladatok", el nem olvasott olvasmánylisták, és ennek mentén - hiszen miről is szóljon akkor a műhelymunka - lanyhuló közösségi párbeszéd. Nos, az időt mindenkinek magának kell megteremtenie, senki sincs kötelezve arra, hogy hónapokon át sok-sok órát szövegekkel bíbelődjön (olvasson és írjon), miközben "hasznosabb", vagy legalábbis csábítóbb tevékenységekkel is lekötheti az idejét, energiáit.


Ráadásul az egész drámaírás meglehetősen kevés "világi" reménnyel kecsegtet: megjelenési lehetőségek alig vannak, azt pedig különösen ritka, hogy színpadi megvalósításig jut egy-egy darab.


Hasonló tapasztalataim lettek Zalamerenyén is, ahol a Traktorworks fesztivál keretében nyáron ismét tartottam egy 4 napos drámaírói kurzust, de igazán szenvedélyesen talán csak két fő dolgozott, a többiek - bár alázattal - inkább amolyan fura kirándulásként élték meg az ott töltött időt. De nincs is ezzel semmi baj, a saját korlátaink felismerése már éppen elég lehet egy párnapos kurzusra.


Miért beszélek ennyit ezekről a negatív tapasztalatokról? Talán mert csakis a befektetett munkában hihetünk: a tehetség, a siker, a szerencse szerintem elég megfoghatatlan dolgok. Hiszek az "ösztönös" alkotásban is, sőt, talán abban hiszek leginkább, de vajon hol vannak az igazi ösztöneink, és valóban abból születik-e a szöveg vagy a mozdulat, vagy a színház, és nem sokszor inkább valamiféle rögzültségből, rutinból, beidegződésből? Hányszor látni például táncosokat vagy "improvizáló" színészeket annak a teljes hitében, hogy amit csinálnak éppen, az valami nagyon belső dolog kifolyása, ösztönös áramlása, stb., miközben ha alaposabban odafigyelünk, csupa merevség, görcs, sőt félelem és cenzúra uralja a pillanatokat. A valódi improvizációhoz, az igazi spontaneitáshoz meglepően sok munka szükséges, sok kudarc, mint amikor a kisgyerek járni tanul, vagyis sok nekiütközés, fenékre esés, sírás. Meg kell ismerni magunkat, és meg kell ismernünk a világot, hogy járni tudjunk benne. Számomra minden alkotás ilyen külön világ, és mindegyikben egy-egy külön énünk imbolyog.


Szóval rájöttem, hogy nincs nagyon értelme a továbbiakban ilyen workshopokat tartanom, miközben amiatt a néhány fontos részeredmény és 1-2 alkotó miatt, aki mégiscsak átverekedte magát a nehézségeken, valódi mondanivalója volt, és nem ijedt meg, hogy lecsiszolja a fölösleget magáról, hogy hozzáférjen a lényeghez, azok miatt mégis megérte végigcsinálni ezeket a kurzusokat. És persze amiatt, mert az egyes alkalmakra való készülődés közben én magam úgy érzem, nagyon sokat tanultam a drámaírásról (hiszen mindig az tanul a legtöbbet, aki tanítja).


Ezzel párhuzamosan 2018-ban elnyertem az Örkény István drámaírói ösztöndíjat, aminek keretében először egy kétszereplős darabot írtam Az élet, amit holnap újrakezdünk címmel, és melyet ősszel színpadra is állítottunk a Patyolatban Pusztai Luca és Kati Gábor szereplésével.

Az élet, amit holnap újrakezdünk

Az év végére ennek az anyagnak a továbbgondolásaként megszületett a 20 szereplős Túlélők és tanítványok című drámám, amely - számomra legalábbis - izgalmasan ötvözi mindazt, amit a monodrámákról és a többszereplős, többpólusú drámai művekről az elmúlt években megtapasztaltam, s reményeim szerint több generáció és társadalmi réteg kapcsolatát sikerült megfogalmaznom egy több éven átnyúló személyes történetben, egyféle "színházi pokoljárás" keretében. Ezzel a darabbal, ha lesz hozzá bátorságom, talán majd házalni kezdek egy-két kőszínháznál, legalább elkezdem megtanulni azt is, hogy kell ezen a terepen "járni", még ha kevés reményem is van arra, hogy pozitív választ kapjak. Tavaly is ígértem, hogy ezekről az alkotói élményekről, a drámaírás területén tett kalandozások tanulságairól majd egy külön cikkben bővebben és konkrétabban is beszámolok (ez még nem történt meg), most sem tehetek egyebet, mint ígérek, mert a továbbiak végképp szétfeszítenék ennek az interjúnak a kereteit.


A második szó legyen a színészet. Itt is egy előző évről áthozott, A színészi extázis útjai című kurzussal indult 2018. Ebben az esetben nyugodtan kijelenthetem, hogy a munka sikerrel járt, a résztvevők jelentős hányada erős és ihletett etűdökkel fejezte be a 3 hónapos workshopot. Lényegében mindenki, aki nem kevés időt és energiát szánt saját egyéni vagy páros jelenetének fejlesztésére, átlépte önmaga árnyékát. Válságon egyébként itt is mindenki átesett, volt olyan is, aki csaknem feladta, de végül nagyon jól tette, hogy mégsem.


Megjegyzem, ha szabad ilyet mondani, szerintem a színészet sokkal könnyebb terep, mint a drámaírás, egyszerűen azért, mert az írói munka - bárhogy ügyeskedünk - alapvetően mégis nagyon magányos dolog. A színész a próbák során éppen elegendő visszajelzést kaphat, az író ehhez képest egy képzelt labirintusban bolyong, amiről adott pillanatban még azt sem tudhatja, hogy labirintus-e egyáltalán. A színészt lehet akár nagyon közelről is vezetni, az író kezét azonban lehetetlen. A színész nap mint nap áradhat kifelé, akcióit a külvilágon lemérheti, de lehetősége van a befogadásra, a megfigyelésre, az elmélyülésre is. Az írónak viszont mintha túl sokat kellene befelé fordulnia, rajta emberfia nem segíthet.


Másfelől ami a drámaíró munkájához képest könnyebbnek tűnik a színészetben, az mégis talán a legnehezebb: a kint és a bent viszonya, a közlekedés, sőt, közvetítés a "külső" és "belső" világok között, az ebben való rugalmasság, az ösztön, a spontaneitás azonnali formába rendezése, az ismétlések között a mindkét irányba való tágulás, mélyülés, visszaengedés, és mindezért a felelősség vállalása. A színésznek tehát (és erről már sokan írtak) voltaképpen fel kell áldoznia a személyiségének jelentős részét, miközben ezt az áldozatot csakis ő maga hajtja végre, mintegy "vakon" bízva abban, hogy az áldozathozatal pillanatában megszülethet egy új személyiség, akit persze a következő akcióban, mozdulatban, tettben, érzésben ismét csak fel kell áldoznia, és így tovább.


Ez a sok kisebb-nagyobb halál a színészet maga, ami fel sem tűnik persze annak, aki ezt megszokott módon kívülről szemléli, sőt, annak sem, aki csak úgy "színészkedik", de rögtön mindenki megérzi, amikor a színész például bakizik, "belesül a szerepébe", vagy éppenséggel "kiesik" belőle, vagy valami váratlan esemény szakítja meg a színházi előadást (például egy néző beleszól a játékba, vagy a rendező leállítja a jelenetet). Ilyenkor lehet megsejteni, mivel játszik minden pillanatban a színész: azzal, hogy megbukik, hogy lelepleződik, hogy nem tudja uralni a pillanatot, hogy ő ugyan "beleéli magát", de aki ott van, vagyis ő maga valójában mégsem él.


És a neheze, de az igazi vonzása is itt kezdődik a színháznak. Én bevallom, újra és újra elszédülök ettől a feladattól, hogy színpadra kell állni, hogy végig kell csinálni az estét, a maga folyamatában. És látom és érzem, hogy velem együtt mit kell végigcsinálnia annak, akivel a jövőben szívesen dolgoznék együtt színészként a saját eljövendő színházi munkáimban. Ebből is fakad a szinte teljes tanácstalanságom, hogyan tovább a jövőt illetően.


És ez átvezet a harmadik szóhoz: a rendezéshez. Nehezen szánom rá magam, hogy új előadásba fogjak itt Budapesten, pedig itt volna az ideje a téli hónapokban. Anyagi okokból nem gondolkozhatok túl sok szereplőben, azon kevesek "kiválogatása" pedig egyelőre legyőzhetetlen feladatok elé állít. Szívesen dolgoznék együtt jó pár emberrel, köztük olyanokkal, akik az előbb említett kurzuson már bizonyítottak, valamint több fiatallal is, akiket például a Diákszínjátszó Találkozó zsűrijeként láttam tavasszal, és még másokkal is, de roppantul félek az időbeli akadályoktól, az egyeztetés nehézségeitől, a kényszerű kompromisszumoktól, amik egy ilyen többszereplős munkával járnak. Már nem vagyok olyan "elvakult", mint korábban. És ehhez valamiféle stabilitás kellene, ezt viszont igyekszem kikerülni, nehogy a keretek merevsége determinálja majd az alkotói folyamatokat.


Olyan munkát például nem nagyon szeretnék végezni, ahol vannak, akik alig várják a próba végét, hogy rohanjanak a következő helyre, ahol meg kell felelniük a napi feladatoknak. Vagy éppen ellenkezőleg, hozzám essen be valaki, aki már a háta közepére sem kíván még egy kötelezettséget, de ilyen vagy olyan okokból akár saját magával is elhiteti, hogy ez neki nagyon kell, és részt kell vennie ebben - ebben a sok kisebb és nagyobb halálban.


Összességében nagyszerű élmény volt a lendvai LESzSz Társulattal dolgozni a nyár folyamán. Ennek eredményeként mutattuk be Hamvas Béla egyetlen színpadi művét, a Nem mind arany, ami réz című vígjátékot, melyet korábban még senki sem dolgozott fel. A kiváló körülmények és szervezés ellenére ugyanakkor ez a munka is sok "kényszermegoldást" igényelt, elsősorban a szereplők időbeli korlátai miatt. Mindezek külön-külön teljesen érhető és csaknem mindannyiszor elfogadható esetek voltak (civil munkák, betegség, családi problémák, stb.), és egyenként mindenki kihozta magából a maximumot, amiért nagyon hálás is vagyok a társulatnak, az idegeimnek azonban nem tett jót ez a kissé szaggatott próbafolyamat.

Hamvas Béla: Nem mind arany, ami réz (fotó: Szőke Péter)

Tehát nagyon magasra kell tenni a lécet, és ez évről évre egyre bénítóbban is hat rám, tériszonyszerűen. Mert miközben ilyesféle interjúkban mindig azt szoktam olvasni, hogy milyen jó volt a próbafolyamat, vagy milyen fontos és eredményes munkát is végez mindenki, - mert persze nyilván mindenki ilyet végez -, és persze ott a közösség ereje, ami valóban működik - számomra a színházcsinálás nem luxusutazás, hanem sok részben gyötrődés, a sémák és könnyen adódó önképek szétbontásának testi-lelki kínja, állandó kételkedés, álmatlanul forgolódás, sőt, sokszor megcsömörlés, kiúttalanság, a depresszió előszobája, végül is haldoklási kísérletek előre nem meghatározható folyamata. Na most ebbe a pokoli világba kinek kínáljak még helyet magam mellett?


- Melyik előadásotok próbáira emlékszel vissza a legszívesebben?


F. Cs.: A legkönyörtelenebb biztosan Az élet, amit holnap újrakezdünk című előadásunk próbáin voltam, különösen Lucával, akinek hihetetlenül nehéz feladata van, hiszen a darab több mint felében lényegében egyedül viszi az előadást. Ráadásul nem egy "szórakoztató" műről van szó, nincs benne semmi bohóckodás (amit én sokszor szoktam amúgy csinálni, néha talán helyesen, máskor kevésbé), hanem egy nagyon kemény egzisztencialista dráma ez, ahol minden hangsúlynak, mozdulatnak, érzésnek nagyon nagy súlya van, ugyanakkor mégsem terhelhetjük túl a nézőket, vagyis egyszerre kell "belül" őrülten szélsőségesnek és "kívül" valahogy könnyednek is lenni a szerepben, és persze az egész előadás ívében.


A legnehezebb ilyenkor több hetes távlatban úgy rálátni az anyagra, hogy az ne valamiféle beleképzelés legyen, hanem képesek legyünk mindig a néző friss szemével is látni magunkat, és eszerint komponálni az előadás hangjegyeit. Azt hiszem, ezt végül is sikerült megcsinálnunk.


- Volt-e olyan workshop, műhelymunka, színházi tréning, ami előrelendítette a csapatot, és amit akár másoknak is ajánlanál?


F. Cs.: Ahogyan már említettem, a saját műhelyeimet alaposan át kell gondoljam. Az egyik legjobb műhelymunkát egyébként nyáron a 3in1 elnevezésű színházi táborban élhettem át, ahová három társulat (a hévízi Új Színpad, a debreceni Dilemma és a budapesti Proscenion) hívott meg szakmai vezetőnek. Ez már a harmadik év volt, hogy együtt dolgozhattunk.


Ha jól emlékszem, mindössze 3 napot tudtunk érdemben a munkával foglalkozni, de olyan volt, mintha legalább 2 hetet töltöttünk volna együtt. Itt valahogy szerencsésen értek össze az egyéni ambíciók a színészi fejlesztésekkel, az improvizációs készségek erősítésével, a kreatív energiákkal és a résztvevők közötti személyes és szakmai kapcsolatokkal. Talán ebbe a komplex irányba kellene tartanom a jövőben, vagyis a külön színészi és drámaírói workshopok helyett ilyen kollektív alkotói műhelyeket kellene csinálni, persze itt sem mindegy, milyen közeg lehet alkalmas arra, hogy érdemi munkát lehessen végezni, és a saját lelki vagy idegrendszeri állapotomat is jobban karban kellene tartanom, hogy ne legyek türelmetlen, ne pörögjek túl és ne váljak nyomasztóvá az alkotótársak számára.


- Melyik előadásotokat játszottátok a legtöbbször ebben az évben? Miért éppen azt?


F. Cs.: Nem számolok most utána, de azt hiszem a Senki se mer egyedül élni futott a legtöbbször. Ez a legnépszerűbb előadásunk jelen pillanatban, sokan szokták ajánlani ismerősöknek is, úgyhogy mindig telt házzal megy. Lehet, hogy civil nézőként én is erre hívnám el a legtöbb barátomat, ha jó színházi estét akarnak maguknak, de azért a bátrabbaknak simán megsúgnám, hogy a Hádész és Az élet, amit... is kihagyhatatlan remekművek, nem is beszélve a Hamvas-darabról. Komolyra fordítva a szót: nem hiszem, hogy bármi is kihagyhatatlan lenne, sőt, ha nem muszáj, nem kell színházba járni, rosszabb pillanataimban azt mondom: csinálni sem kell, csak ha már tényleg nincs jobb ötletünk - sokkal fontosabb, hogy valóban értékes életet éljünk, amihez végül is talán egy-egy színházi este is hozzá tud járulni.

Senki se mer egyedül élni (fotó: Szőke Péter)

- Melyik az a 3 szó, ami az új évben előttetek álló feladatokat meghatározná? Miért ezek?


F. Cs.: Ahogy mondtam már, el kellene döntenem, merre tovább, mert valahogyan mégiscsak lennie kell. Úgy érzem, van még itt keresnivalóm, van mit mondanom még a színház által, ugyanakkor a formát újra és újra meg kell teremteni hozzá. Ahogy a két évvel ezelőtti nem minden ízében komolyan veendő interjúban elmondtam, 2020-ban újra társulatot kellene alapítanom, és hát ugye szorít az idő. Van néhány külsős felkérésem is, de ezek még elég puha állapotban vannak, talán meg sem valósulnak. A Patyolat lényegében az egyetlen stabil pont, és ez bizony sokkal több a semminél.


- Hogyan látod, mint elnökségi tag, 2019-ben mi lehet a Magyar Szín-Játékos Szövetség legfontosabb, reálisan elérhető célkitűzése?


F. Cs.: Amit évről évre biztosítani tudunk, az néhány fesztivál szervezése, más fesztiválok szakmai támogatása, ajánlások hazai vagy külföldi találkozókra, kapcsolattartás és információk személyesen, levélben vagy a honlapunkon keresztül. Tudom, hogy sokkal többre volna igény, ahogyan az előző interjúkból is kiderül, de egyelőre az anyagi feltételek ehhez nem adottak. Én például ezeknek az interjúknak az elkészítéséhez szívesen végigutaztam volna az országot, mindenhol eltöltöttem volna 1-2 napot, videókat forgattam volna hozzá, stb. Erre azonban még nekem sincs időm, nemhogy anyagi lehetőségem. Maradt hát idén is az e-mail-es, egyenkérdéses változat, de legalább immár ötödik éve csináljuk, és így is izgalmas visszaolvasni a korábbi anyagokat, hát még milyen érdekes lesz ez 10-20 év múlva.


Tavaly év végén végre megérkezett az évek óta ígért egyszeri minisztériumi támogatás, melyből visszamenőleg ki lehetett fizetni néhány fesztiváldíjat, utazási költséget. Az volna jó, ha ez minden évben rendelkezésre állna, és persze ennél nagyobb összeggel is lehetne mit kezdeni. Ezen rajta leszünk.


Személyes, de határozott véleményem egyébként, hogy bárkinek bármilyen ötlete van, nyitott kapukon kopogtat. Jöjjön és csinálja: ha a cél jó, a szövetség szerintem beáll mögé, és ha tudunk, személyesen is segítünk - legyen az közösségi program, pályázat, lobbizás, bármi, ami az amatőr színjátszással kapcsolatos. Úgy is mondhatnám, hogy a szövetség nem egy menedzser- vagy produceri iroda, hanem egy szakmai fórum és érdekképviselet, ami nem működik a tagság aktivitása nélkül. Amit nem lehet várni tehát, hogy egyszer csak "felülről" majd minden megoldódik, és csak áramlik "lefelé" a jóság. De hogy pozitívabban fogalmazzak: személyesen azt kitűzöm magam elé célként az idei évre, hogy nagyobb aktivitásra serkentsem a tagságot, vagy legalább annak egy részét, több közös ötlet szülessen és induljon el a megvalósulás útján.


Mindezen túl készül idén is egy interjú a szövetség elnökével, Regős Jánossal, ő részletesebben fog beszélni ezekről a kérdésekről.


- Ha tanácsot kérne tőled a kulturális államtitkár, miket javasolnál neki a(z amatőr) színházi terület jobb működése érdekében?


F. Cs.: Sajnos nem hiszem, hogy éppen tőlem kérne tanácsot, pedig volna mit mondanom neki, persze csak négyszemközt. Az egyik, amivel bizonyos körökben nem lennék népszerű, ha más is hallaná (ezért lenne fontos a négyszemköztiség): be kéne fejezni a feudalizmust, és nem tömködni külön senkinek, még bizonyos színjátszó fesztiváloknak a zsebét sem állami milliókkal haversági alapon, miközben más találkozókra alig jut a költségvetésből. Tehát ezt tanácsolnám, de csakis négyszemközt, és később biztosan letagadnám, hogy ilyet mondtam. Biztosan fájó lenne, ezt is mondanám, de egyenlő esélyeket kellene teremteni ebben a szférában is mindenkinek, aki ilyen találkozókat szervez, vagy fellépni kíván rajtuk. Hogy ez mit is jelent pontosan, együtt kellene átgondolni. Budapestnek és vidéknek, alkotóknak és politikusoknak, szervezőknek és más olyan "megmondó- és suttogóembereknek", mint amilyennek jelen pillanatban én is elképzelem magam.


Aztán sajnos folytatnám: most lényegében mindenki kegyből kap pénzt, vagy nem kap, ami egy hűbéri rendszert épít - persze ezt is csak kettesben (és szorongva) merném felvetni az államtitkár úrnak, ahogy azt is, hogy szerintem minden ilyen támogatást pályázati úton kellene kiosztani, jól átgondolt kiírással, függetlennek mondható, valóban szakértő kuratóriummal, és természetesen megnövelt keretekkel, hiszen amúgy is nevetséges összegekről beszélünk. A társulatoknak is meg kellene érteniük (itt még ráadásul nagyon halkan is beszélnék, hogy érezze, ez már igazán nagyon kényes téma), hogy egy-egy ilyen "kiemelt" fesztivált nem lehet a jelenlétükkel kritikátlanul legitimálni, mert akkor ők maguk ismerik el, hogy jó az a szisztéma, miszerint az egyik találkozó támogatható 15 millióval, míg mások pár százezerből tengődnek, és lassan már a szervezők szégyenlik magukat, hogy egyáltalán léteznek (ez utolsó mondatot talán vissza is nyelném).


Ezt az elvet egyébként a kultúra és a művelődés sok más területén is jó lenne érvényre juttatni. Ehhez persze érdemi és valódi párbeszédre volna szükség, nem ilyen kettesben pusmogásra, és akkor megemlíteném óvatosan a kulturális TAO eltörlését, amit semmilyen lényegi egyeztetés nem előzött meg.

Az önmagával kocsmázó Senkise király a Hádészban (fotó: Szőke Péter)


Aztán előállnék a farbával: külön fejezetet kellene nyitni a megbeszélés során a közösségi tereknek, ezek létrehozásának, támogatásának, országos, sőt határon túli méretekben. Az utóbbi években itt csak nagyon negatív folyamatok zajlottak le. Ma Budapesten nem tud létezni egy Tűzraktér, egy Sirály, kénytelen bezárni a Müszi, és ezeknek a helyeknek lényegében semmi alternatívája nincs. (Persze ezeket a helyneveket szintén csak suttogva ejteném ki, nehogy azt higgyék, hogy be kívánok szállni a kultúrharcba, pláne nem a körúton belülibe). Üdítő kivétel - tenném hozzá kicsit hangosabban - a Jurányi Ház, de az sem bír el mindent, és végül (ismét halkabban) mégiscsak sokkal intézményesebb formában működik, mint ahogy a múltban az előbb említett helyek bármelyike.


És akkor a vidékről még nem is beszéltünk. Tragikus állapotok vannak, szerte az országban (ez természetesen nagyon halk). Itt, ha nem teszünk valamit, teljes generációkat száműzünk a kereskedelmi tévék elé, vagy a kocsmák zugaiba, és ezek még lehet, hogy nem is a legrosszabb variációk. Ide sem kellene sok pénz, így érvelnék négyszemközt, nem gigaberuházások ezek, adott esetben elég volna egy-egy kezdőlökés, és aztán némi minimális elérhető támogatás. Ebben partnerek lehetnek a már meglévő művészeti együttesek, kultúraszervezők, művelődési házak, oktatási intézmények, önkormányzatok, stb., mindenki, aki a környezetében erre szabad kapacitással rendelkezik (és persze nem csak önmaga érdekeit nézi). A többit a kreatív fiatalok (és idősebbek) meg fogják oldani akár a piac, akár a közösség támogatásával.


Az egész egy hatalmas, de nem drága projekt lenne, ahol az állami és a civil energiáknak együtt, harmóniában kellene építkeznie. Lehetne ez a neve: Közösségi Magyarország. Előnyben kellene részesíteni azokat a közösségi terveket és helyeket, melyek aktív országos hálózatban képzelik el működésüket, azaz a más településekről érkező kulturális javaknak is bemutatkozási lehetőségeket kínálnak, akár egyedi, akár fesztivál vagy találkozó jellegű befogadással. Az erre vonatkozó pályázat két fordulós lenne, az első nyílt, és csak továbbjutni vagy kiesni lehet belőle. Aki a minél objektívebb feltételeket teljesíti, azoktól a második körben egyetlen közös csomagban várnám a tervüket, vagyis az adott helyek a rendelkezésre álló támogatás erejéig maguk állapodjanak meg és osszák el egymás között a pénzeket és az ehhez társuló programokat. Ha ez nem sikerül, vagyis nem jön létre köztük konszenzus, akkor senki sem kap egy fillért sem. Ha sikerül, úgy a kért összegektől a kurátorok egy-egy résztvevő esetében legfeljebb 10-20%-os arányban térhetnének el, de ezen döntésüket indokolniuk kell.


Gondolom, az államtitkár ezen a ponton már nagyon kételkedőn nézne rám, de én akkor sok bátorsággal és hittel azt mondanám: ha kormányzati politikus lennék, cseppet sem félnék az ilyen szabad szellemi műhelyektől, közösségektől, hanem éppen hogy jó barátságot igyekeznék ápolni velük, és ebben szerintem éppen Önnel egyet is érthetünk.


Végezetül néhány nagyvonalú ötletet is bedobnék: a kultúra területén az adó 1 százalékot felemelném 2-re, az ÁFÁ-t csökkenteném, a kultúrharcolókat megnyugtatnám, az elkényelmesedőket kicsit felzaklatnám, de mint már korábban mondtam: nem vagyok jó pedagógus, politikusnak talán még pocsékabb lennék, és úgysem kérnek odafent a tanácsaimból (még négyszemközt sem), úgyhogy ezek egyelőre mind maradjanak meg amolyan jelenetvázlatnak egy megírandó komédiába.


Elnézést, hogy ilyen sokat fecsegtem, és bocsánat, ha valakit megbántottam.


Mindenkinek kellemes és kellemetlen színházi pillanatokat kívánok 2019-re is!

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

06 Feb 2020

19h, MU Színház

07 Feb 2020

14h, DESZ24

28 Feb 2020

11h, Csabagyöngye Kulturális Központ

Please reload

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W