• Játékos

"Éberség és káprázat dinamikájában forgolódok" - Formanek Csaba 2018-ról


Több belső, kevesebb külső munka jellemezte az állandó társulat nélkül dolgozó Formanek Csaba 2018-as évét. Bár a Patyolatban stabil befogadóhelyre talált, a jövővel kapcsolatban kétségek gyötrik. Körkép-sorozatunk szerkesztője most válaszol saját kérdéseire, amiből azt is megtudhatjuk, hogy mi a különbség a drámaírás és a színészet között, miért viselik meg a próbafolyamatok, vagy milyen intézkedéseket tenne, ha kulturális államtitkár lenne.


- A korábbi tervekhez képest hogy sikerült számotokra a 2018-as év?


Formanek Csaba: Ilyenkor mindig végigolvasom az előző évi interjút, ami egyébként sokat segít nekem is, hogy folyamatában lássam az eseményeket. A kitűzött színházi célok közül (függetlenség, elmélyülés, megsemmisülés és újjászületés) azt hiszem, csaknem minden megvalósult. Először is független maradtam, vagyis a színházcsinálás nem vált sem bürokráciává, sem üzleti tevékenységgé. A szokásos színházi működés kapaszkodóit elengedtem, a terveket, a produkciókat, az előadásszámot és az alkotótársakat is igyekszem minimalizálni, és jelenleg semmi sem lenne kevésbé rémisztő számomra, mint hogy egyik színházi este a másikat kövesse. Volt ilyen szakasz is korábban, és azt sem mondhatom biztosan, hogy nem lesz, de a mostani időszak inkább a felkészülés valami újra, amiről még nem tudom, hogy mi lesz.


Próbálok tehát az alkotói folyamatok során a megismerés, az elmélyülés felé haladni, kevesebb külső, több belső munka, és akit mellém sodor az élet ebben a szűk színházi keretben, azt próbálom ugyanerre bátorítani, vagyis legyünk függetlenek az aktuális trendektől, divatoktól, a "korszerűség" kívánalmaitól, nem csupán esztétikailag, de "ideológiailag" is.


Azt vettem észre magamon, hogy egyre hosszabb a felkészülés egy-egy előadásra, egyre többet olvasok, néha csak sejtésszerűen, hogy ennek vagy annak a könyvnek köze lesz ahhoz, ami érdekel. Aztán "sajnos" a könyvek kapukat nyitnak más könyvek és olvasmányok és gondolatok felé, amik aztán újabb kapukat nyitnak, és így tovább. Máskor viszont hosszú ideig látszólag nem történik semmi, mintha csak belül készülődne valami, sokszor pedig egyenesen kínlódok attól, hogy ami felé tartok, azt nem tudom megfogalmazni. Ebben az éberség és káprázat dinamikájában forgolódok, nagyjából úgy, ahogyan az egy éve bemutatott Hádész - Látomások az Alvilágból című monodrámámban. Ez olykor kellemes, máskor pokoli, összességben nem könnyű, és biztosan nem egy év eseményei közben mérettetnek meg, de az út adott, és egyelőre járható, ha rögös is.

Hádész - Látomások az Alvilágból - videóajánló

A "misztikus" célok közül a megsemmisüléshez azt hiszem, közel jutottam, így azt is bevallhatom: fogalmam sincs, hogyan tovább. Az újjászületés még várat magára, ezt úgy érzem, nem sikerült 2018-ban abszolválnom, bizonyára túl sok időt és energiát emésztett fel a megsemmisülés iránti vágyam, vagy ha így jobban tetszik és kevésbé ijesztő: az a törekvés, hogy ne álljak a saját utamba, túl tudjak látni magamon, de azért legyen még, aki lát, és közben - mégis, vagy éppen ezért - személyes alkotásokat hozzunk létre, már amikor éppen létre kell hozni valamit.


- A 2018-es év alapján melyik lenne az a 3 szó vagy kifejezés, mellyel a munkádat jellemezni tudnád? Miért éppen ezek?


F. Cs.: Az első szó legyen a drámaírás, amiről csak hosszabban tudok beszélni, de végül is ráérünk. Az évet végigkísérő folyamat volt, hiszen még 2017-ben indult el az esztergomi drámaíró workshop, melynek tavaly májusban lett volna vége. Nyugodtan mondhatom, hogy a sok hasznos és haszontalan részeredmény mellett a kurzus végül kudarccal zárult, a résztvevők közül senki sem fejezte be a megkezdett drámáját (a nyolc hónap talán túlságosan is ambiciózus célja az volt, hogy mindenki letegyen egy kész művet az asztalra), az utolsó közös alkalom el is maradt. Talán egyetlen mű így "utólag" mégis el fog készülni a következő időszakban, de nem mernék rá esküt tenni (innen is üzenem az írónak: dolgozzon!).


Két tanulságot vontam le mindezekből. Egyrészt lehet, hogy nem vagyok igazán jó pedagógus: sokszor voltam türelmetlen, túlságosan kritikusan nyilatkoztam a készülő művekről, és bizonyos szemléleteket talán ráerőltettem a résztvevőkre. Másrészt megerősödtem abban, hogy ez sajnos mégis így helyes, vagyis én nem tudom másképp csinálni, nem tudok kedvesen tréninget vezetni, azt szeretném, hogy mindenki szenvedéllyel dolgozzon, keressen, kutasson, írjon bármit, akár rosszat is, de sose legyen elégedett magával, amíg el nem megy a határokig. Úgyhogy a léc magasan van, muszáj ott legyen, ami tudom, hogy frusztráló. Az igazság azonban az, hogy a drámaírás nagyon nem könnyű műfaj, különösen ha az ember szabadidőben, más munkák és tevékenységek mellett próbál drámai művet (vagy talán bármit) írni.


Általánosan azt lehetett végül tapasztalni, hogy a szerzők nem hittek eléggé a saját témájukban, írói terveikben, és ez a hónapok során jelentősen csökkentette a motivációikat, hogy nekiüljenek a munkának, hogy vállalják az elkerülhetetlen - részleges - kudarcokat, elbizonytalanodásokat, útvesztőket, amivel egy drámaíró általában szembesül, vagy szembesülnie kell a munkája során.

A Factura Lamiaceae című monodráma 2016-ban, Debrecenben


Ideális lett volna persze - és talán az egyetlen járható út - ha csupán egy-egy pici lökés hiányzik hónapról hónapra, hogy meginduljon a valódi alkotás, vagy csak egyszerűen megerősödjön a szerző önmagában, vagy adott esetben nagyon is helyesen elbizonytalanodjon, de ennek sokszor egészen prózai okok állítottak gátat: az időhiány. El nem készült "házi feladatok", el nem olvasott olvasmánylisták, és ennek mentén - hiszen miről is szóljon akkor a műhelymunka - lanyhuló közösségi párbeszéd. Nos, az időt mindenkinek magának kell megteremtenie, senki sincs kötelezve arra, hogy hónapokon át sok-sok órát szövegekkel bíbelődjön (olvasson és írjon), miközben "hasznosabb", vagy legalábbis csábítóbb tevékenységekkel is lekötheti az idejét, energiáit.


Ráadásul az egész drámaírás meglehetősen kevés "világi" reménnyel kecsegtet: megjelenési lehetőségek alig vannak, azt pedig különösen ritka, hogy színpadi megvalósításig jut egy-egy darab.


Hasonló tapasztalataim lettek Zalamerenyén is, ahol a Traktorworks fesztivál keretében nyáron ismét tartottam egy 4 napos drámaírói kurzust, de igazán szenvedélyesen talán csak két fő dolgozott, a többiek - bár alázattal - inkább amolyan fura kirándulásként élték meg az ott töltött időt. De nincs is ezzel semmi baj, a saját korlátaink felismerése már éppen elég lehet egy párnapos kurzusra.


Miért beszélek ennyit ezekről a negatív tapasztalatokról? Talán mert csakis a befektetett munkában hihetünk: a tehetség, a siker, a szerencse szerintem elég megfoghatatlan dolgok. Hiszek az "ösztönös" alkotásban is, sőt, talán abban hiszek leginkább, de vajon hol vannak az igazi ösztöneink, és valóban abból születik-e a szöveg vagy a mozdulat, vagy a színház, és nem sokszor inkább valamiféle rögzültségből, rutinból, beidegződésből? Hányszor látni például táncosokat vagy "improvizáló" színészeket annak a teljes hitében, hogy amit csinálnak éppen, az valami nagyon belső dolog kifolyása, ösztönös áramlása, stb., miközben ha alaposabban odafigyelünk, csupa merevség, görcs, sőt félelem és cenzúra uralja a pillanatokat. A valódi improvizációhoz, az igazi spontaneitáshoz meglepően sok munka szükséges, sok kudarc, mint amikor a kisgyerek járni tanul, vagyis sok nekiütközés, fenékre esés, sírás. Meg kell ismerni magunkat, és meg kell ismernünk a világot, hogy járni tudjunk benne. Számomra minden alkotás ilyen külön világ, és mindegyikben egy-egy külön énünk imbolyog.


Szóval rájöttem, hogy nincs nagyon értelme a továbbiakban ilyen workshopokat tartanom, miközben amiatt a néhány fontos részeredmény és 1-2 alkotó miatt, aki mégiscsak átverekedte magát a nehézségeken, valódi mondanivalója volt, és nem ijedt meg, hogy lecsiszolja a fölösleget magáról, hogy hozzáférjen a lényeghez, azok miatt mégis megérte végigcsinálni ezeket a kurzusokat. És persze amiatt, mert az egyes alkalmakra való készülődés közben én magam úgy érzem, nagyon sokat tanultam a drámaírásról (hiszen mindig az tanul a legtöbbet, aki tanítja).


Ezzel párhuzamosan 2018-ban elnyertem az Örkény István drámaírói ösztöndíjat, aminek keretében először egy kétszereplős darabot írtam Az élet, amit holnap újrakezdünk címmel, és melyet ősszel színpadra is állítottunk a Patyolatban Pusztai Luca és Kati Gábor szereplésével.

Az élet, amit holnap újrakezdünk

Az év végére ennek az anyagnak a továbbgondolásaként megszületett a 20 szereplős Túlélők és tanítványok című drámám, amely - számomra legalábbis - izgalmasan ötvözi mindazt, amit a monodrámákról és a többszereplős, többpólusú drámai művekről az elmúlt években megtapasztaltam, s reményeim szerint több generáció és társadalmi réteg kapcsolatát sikerült megfogalmaznom egy több éven átnyúló személyes történetben, egyféle "színházi pokoljárás" keretében. Ezzel a darabbal, ha lesz hozzá bátorságom, talán majd házalni kezdek egy-két kőszínháznál, legalább elkezdem megtanulni azt is, hogy kell ezen a terepen "járni", még ha kevés reményem is van arra, hogy pozitív választ kapjak. Tavaly is ígértem, hogy ezekről az alkotói élményekről, a drámaírás területén tett kalandozások tanulságairól majd egy külön cikkben bővebben és konkrétabban is beszámolok (ez még nem történt meg), most sem tehetek egyebet, mint ígérek, mert a továbbiak végképp szétfeszítenék ennek az interjúnak a kereteit.


A második szó legyen a színészet. Itt is egy előző évről áthozott, A színészi extázis útjai című kurzussal indult 2018. Ebben az esetben nyugodtan kijelenthetem, hogy a munka sikerrel járt, a résztvevők jelentős hányada erős és ihletett etűdökkel fejezte be a 3 hónapos workshopot. Lényegében mindenki, aki nem kevés időt és energiát szánt saját egyéni vagy páros jelenetének fejlesztésére, átlépte önmaga árnyékát. Válságon egyébként itt is mindenki átesett, volt olyan is, aki csaknem feladta, de végül nagyon jól tette, hogy mégsem.


Megjegyzem, ha szabad ilyet mondani, szerintem a színészet sokkal könnyebb terep, mint a drámaírás, egyszerűen azért, mert az írói munka - bárhogy ügyeskedünk - alapvetően mégis nagyon magányos dolog. A színész a próbák során éppen elegendő visszajelzést kaphat, az író ehhez képest egy képzelt labirintusban bolyong, amiről adott pillanatban még azt sem tudhatja, hogy labirintus-e egyáltalán. A színészt lehet akár nagyon közelről is vezetni, az író kezét azonban lehetetlen. A színész nap mint nap áradhat kifelé, akcióit a külvilágon lemérheti, de lehetősége van a befogadásra, a megfigyelésre, az elmélyülésre is. Az írónak viszont mintha túl sokat kellene befelé fordulnia, rajta emberfia nem segíthet.


Másfelől ami a drámaíró munkájához képest könnyebbnek tűnik a színészetben, az mégis talán a legnehezebb: a kint és a bent viszonya, a közlekedés, sőt, közvetítés a "külső" és "belső" világok között, az ebben való rugalmasság, az ösztön, a spontaneitás azonnali formába rendezése, az ismétlések között a mindkét irányba való tágulás, mélyülés, visszaengedés, és mindezért a felelősség vállalása. A színésznek tehát (és erről már sokan írtak) voltaképpen fel kell áldoznia a személyiségének jelentős részét, miközben ezt az áldozatot csakis ő maga hajtja végre, mintegy "vakon" bízva abban, hogy az áldozathozatal pillanatában megszülethet egy új személyiség, akit persze a következő akcióban, mozdulatban, tettben, érzésben ismét csak fel kell áldoznia, és így tovább.


Ez a sok kisebb-nagyobb halál a színészet maga, ami fel sem tűnik persze annak, aki ezt megszokott módon kívülről szemléli, sőt, annak sem, aki csak úgy "színészkedik", de rögtön mindenki megérzi, amikor a színész például bakizik, "belesül a szerepébe", vagy éppenséggel "kiesik" belőle, vagy valami váratlan esemény szakítja meg a színházi előadást (például egy néző beleszól a játékba, vagy a rendező leállítja a jelenetet). Ilyenkor lehet megsejteni, mivel játszik minden pillanatban a színész: azzal, hogy megbukik, hogy lelepleződik, hogy nem tudja uralni a pillanatot, hogy ő ugyan "beleéli magát", de aki ott van, vagyis ő maga valójában mégsem él.


És a neheze, de az igazi vonzása is itt kezdődik a színháznak. Én bevallom, újra és újra elszédülök ettől a feladattól, hogy színpadra kell állni, hogy végig kell csinálni az estét, a maga folyamatában. És látom és érzem, hogy velem együtt mit kell végigcsinálnia annak, akivel a jövőben szívesen dolgoznék együtt színészként a saját eljövendő színházi munkáimban. Ebből is fakad a szinte teljes tanácstalanságom, hogyan tovább a jövőt illetően.


És ez átvezet a harmadik szóhoz: a rendezéshez. Nehezen szánom rá magam, hogy új előadásba fogjak itt Budapesten, pedig itt volna az ideje a téli hónapokban. Anyagi okokból nem gondolkozhatok túl sok szereplőben, azon kevesek "kiválogatása" pedig egyelőre legyőzhetetlen feladatok elé állít. Szívesen dolgoznék együtt jó pár emberrel, köztük olyanokkal, akik az előbb említett kurzuson már bizonyítottak, valamint több fiatallal is, akiket például a Diákszínjátszó Találkozó zsűrijeként láttam tavasszal, és még másokkal is, de roppantul félek az időbeli akadályoktól, az egyeztetés nehézségeitől, a kényszerű kompromisszumoktól, amik egy ilyen többszereplős munkával járnak. Már nem vagyok olyan "elvakult", mint korábban. És ehhez valamiféle stabilitás kellene, ezt viszont igyekszem kikerülni, nehogy a keretek merevsége determinálja majd az alkotói folyamatokat.


Olyan munkát például nem nagyon szeretnék végezni, ahol vannak, akik alig várják a próba végét, hogy rohanjanak a következő helyre, ahol meg kell felelniük a napi feladatoknak. Vagy éppen ellenkezőleg, hozzám essen be valaki, aki már a háta közepére sem kíván még egy kötelezettséget, de ilyen vagy olyan okokból akár saját magával is elhiteti, hogy ez neki nagyon kell, és részt kell vennie ebben - ebben a sok kisebb és nagyobb halálban.


Összességében nagyszerű élmény volt a lendvai LESzSz Társulattal dolgozni a nyár folyamán. Ennek eredményeként mutattuk be Hamvas Béla egyetlen színpadi művét, a Nem mind arany, ami réz című vígjátékot, melyet korábban még senki sem dolgozot