"Ez itt most Magyarország!" - Az első Színkavalkádról

Mindannyian érezzük, hogy felnőtt egy olyan színjátszó generáció, akik nem csak előadásaikkal hoznak évről évre biztosan erős színvonalat, de arra is képesek, hogy megvessék a lábukat a rögös talajon, reflektáljanak saját társadalmi helyzetükre, utánpótlást neveljenek, szerveződjenek, sőt, mindezt jókedvvel, egymás iránti nyitottságban és szeretetben teszik. Gondolatok az első SZÍNKAVALKÁD fesztiválról.

Miközben a kulturális megvonások rémisztő híreivel szembesülünk napról napra, és ki sem látszunk már a sötét jövőből, a kilátástalanság szürke égboltja INÁRCS fölött megszakad 3 napra. És ragyogó őszi Színkavalkáddá változtatja rosszkedvünk telét.

És ehhez nem kellett egyebet tenni, mint elutazni Budapestről kb. 35 km-re, a 4 ezer fős községbe, ahol több évtizedes hagyománya van a színjátszásnak. Amikor 1988-ban Kovácsné Lapu Mária (Paál István hajdani szegedi színjátszója – a szerk.) elindította a versmondást és a gyerekszínjátszást a településen, a mostani fesztivál részvevőinek jelentős része még meg sem született. A több mint 20 éves munka eredménye a fesztivál minden pillanatában érezhető. Inárcsi vendéglátóink nem csak a színpadon és sok-sok színházi találkozón szerezték meg a tapasztalataikat ahhoz, hogy elsőre is hihetetlen magas színvonalon valósítsák meg a Színkavalkádot.

„...Itt nem színészpalánták, hanem - a színház segítségével - emberek nevelése folyik” – olvashatjuk a társulat honlapján az inárcsi színjátszás történetéről. És valóban, a fesztivál egyszerre jól szervezett és laza hangulatú, bensőséges és befogadó. Lépten-nyomon segítőkbe botlunk, és még ki sem mondtuk, mit szeretnénk, érkezik az információ, a pálinka, vagy a baráti tekintet-ölelés.

A fenti idézet szellemében történt a csapatok meghívása is. Nem csupán színházi társulatok jelennek meg produkciókkal, hanem olyan közösségek, amelyek önmaguk berkeiből kilépve éppen a közösségi lét útjait keresik, építik vagy olykor kérdőjelezik meg. És előadásaik témája mindannyiszor szorosan kapcsolódik ehhez.

A Teleszterion Színházműhely Pápán rendezett nemrégiben Dionüsziát, a Trainingspot Társulat 5 éves fennállását szintén fesztivállal ünnepelte a Bakelitben és a Vörösmarty Gimnáziumban, a Radikális Szabadidő Színházzal mi is készülünk - két éves kényszerszünet után - a 7. Színváltásokra tavasszal.

Az inárcsi színjátszók a helyi művelődési házzal közösen nyert pályázati pénzekből kiváló színháztermet is építettek. Ritkán hallani olyasmit, hogy a képviselő-testület egyik tagja, Balogh Ferenc, - aki maga is a csoport egyik aktív színésze volt korábban, most a KB35 Egyesület titkára – színpadmesterként, saját kezűleg gondoskodjon a műszaki feltételekről. Mint ahogy a nyitóbeszéde után dr. Gál Imre polgármester sem menti ki magát egyéb fontos teendői miatt, hanem legalább 2 előadást végignéz a fesztivál közönségével.

A 80 fős nézőtér egyébként minden esetben zsúfolásig telt. Budapesti találkozókon a csoportok csak elvétve nézik meg egymást, a vidéki jó levegő azonban mindenkit ráébreszt, hogy miért is vagyunk itt. A helyi közönség létszáma váltakozó, de folyamatos. A büfében a házipálinka pedig szemtelenül olcsó, és istenien finom.

A nagykorúság egyik fontos tünete a zsűri hiánya. Pontosabban, hogy senkinek sem hiányzik a zsűri, sem pedig a díjak, a minősítések. (Persze a zsűrizős fesztiváloknak is megvan a létjogosultsága, különösen azért, mert - minden irónia nélkül mondom! - katartikus élmény kinőni belőle...)

A Zrumeczky Dezső Művelődési Ház könyvtárában az előadásokról szóló beszélgetések nyitottak, nincs megmondóember, bárki szabadon hozzászólhat és vitatkozhat egymással a látottakról. (Néző-játszó-ember-nevelés...)

Érdekes, hogy így spontán módon talán még keményebbek is tudunk lenni egymással. A közös beszélgetés pedig mélyebbre hatol, mint a máshol sokszor tapasztalt „szakmonológok” sorozata. Sértődésnek persze esélye sincs. Mindannyian tudjuk, hogy ezek az előadások komolyabb kérdéseket feszegetnek az alkotók önérzeténél, így hátba veregetésre, kiemelkedésre senki sem vágyik. Nem is stresszel tehát azon, kinek feleljen meg. Az egymásra való figyelem minősége lenyűgöző.

Az életből átmegy ez a színpadi térbe, és onnan vissza az életbe. Mivel a mi előadásunk betegség miatt sajnos elmaradt, egy délelőtti színésztréninggel készültem a fesztiválra. Majd minden társulatból részt vettek ebben a csaknem másfél órás közös utazásban. A tréning végén kezdtem úgy érezni, mintha egyetlen, jól összeszokott társulattal dolgoznék. Ez a mondat jut eszembe: valami összeköti az embereket...

A fesztiválon látott előadások témája, kérdésfelvetése eleve magában hordozza ezt a formát, ami együttlétünkre is jellemző. Szinte mindegyik produkció a döntés lehetőségéről, és felelősségéről szól, azaz arról, hogyan vegyük a saját kezünkbe a sorsunkat. Egyáltalán lehetséges-e ez, és ha igen, milyen áldozatokkal, milyen következményekkel?

Van, aki ezt a kérdést még csak óvatosan, sok kitérővel, bizonytalanul térképezi fel a maga számára; van, aki barokkosan túlbonyolítja, és a zseniális színházi nyelv mögött alig követhető a lényeg; van, aki szereplőivel mintha elveszne a sűrű színházi anyagban és az ötletek sokaságában. Néha az lehet az érzésünk, hogy a (pre)koncepció túl erős, vagy éppen túl erőtlen. Azonban minden esetben bizonyosan sugárzik a színpadról egyféle önazonosság, hitelesség. Ez az az erő, ami készülődik és egyúttal végzi is a felnőtté válás aktusát. A léc minden esetben hihetetlenül magasan van, nincs biztonsági játék – mindenki nagyon komplexen fogalmaz, mert érzi (és érti), hogy manapság másképp nem nagyon érdemes.

Ahol mégis letisztul mindez egy-egy esztétikai magaslaton, ott hirtelen a kortárs színház csúcsán érezhetjük magunkat. Minden előadásban volt ilyen pillanat, sőt, általában több is.

Kikristályosodni most két produkcióban látszik mindez. Az egyik a TELESZTERION munkája, AZ EMLÉKEK ŐRE. Egyszerűen, lényegre törően, ugyanakkor magas fokon átizzított színészi játékkal meséli el történetét. Én csak azt sajnáltam (nagyon), hogy a rendező Komáromi Sándor a dramaturgiai fokozás reményében az előadás gyönyörűen induló saját nyelvébe egyre több hollywoodi eszközt csempészett. Az aláfestő zenék, a filmes vágásokra hajazó effektek számomra egyre kétdimenziósabbá tették az élményt, és amikor az egyébként katartikus befejezést is érzelmes zene illusztrálja, a lelkemben a hatásos mozi győz az egyszerűségében is életteli és élő színházzal szemben. Szerencsére ez a többséget egyáltalán nem zavarta, talán mert nem hallgattak annyi zenét Yann Tiersen-től, mint én, vagy éppen azért, mert hallgattak, vagy valami más okból.

A Vörösmarty Gimnáziumban fogant JÖVŐKÉPTELEN-ről már sokan írtak méltató kritikákat, Inárcson ez az előadás érezhetően az egyik legjobb formáját futotta. A kérdésfelvetés markáns: vaskosan politikai szemszögből tárgyalja a fiatalok helyzetét és (nem) lehetséges jövőjét a mai magyar társadalomban. Az előadás megrázó képet fest a minket körülvevő állapotokról, feloldozást senkinek sem ad. Az irónia senkit sem kímél, a maszkokkal tipizált karakterek itt élnek közvetlen környezetünkben, akár meg is nevezhetők, de akár itt élhetnek bennünk is, mint indulatok, egymással harcban álló személyiségtöredékek.

Számomra a Jövőképtelen nem csak arról szól, hogy a szellemes és jól megfogalmazott etűdökön keresztül látleletet kapunk korunk Magyarországáról, hogy minden korrupt és az ősidőkig visszamenően romlott, hanem arról is, ahogyan mindezt ebben a jelenben látjuk, és tisztán, őszintén, a színházi nyelv nem középiskolás fokán el tudjuk mesélni. És ahol ilyen bátorság társul a látnokisággal és a színészi tehetségekkel, ott – éppen emiatt – a jövő cseppet sem látszik képtelennek.

„Ez itt most Magyarország!” - mondja szenvedélyesen Pap Gábor az inárcsi könyvtárban a Jövőképtelenről szóló beszélgetés közben. Azokra gondol és mutat, akik itt ülünk ebben a teremben, és még azokra is, akikre emiatt most mi is gondolunk. És még oly sokakra, akik kábé valahány kilométerre tőlünk a dolgukat teszik.

A Színkavalkád ebből a munkából jött létre, és ezzel szembesített mindannyiunkat. Olyan egyszerű ez, hogy szinte vicces leírni: a környezetünk olyan, amilyenné mi magunk tesszük. Így, együtt. És ezért megéri küzdeni, és megbirkózni bármilyen elvonás-elnyomás tüneteivel is.

Mostantól minden út Inárcsra vezet. Aki nem hiszi, járjon utána! Számos helyen felveheti a fonalat, hogy jövőre, a második Színkavalkád fesztiválon – vagy bárhol másutt - találkozzunk!