• Játékos

"Minden pillanatért megküzdeni" - Formanek Csaba


A tudatosan választott egyszemélyes színházi előadások után Debrecenben talált alkotótársakra Formanek Csaba, aki legközelebb 2020-ban szeretne társulatot alakítani. Idén pedig Kirké szigetéről az Alvilágba látogatna el szívesen egy újabb színházi kaland erejéig. A Magyar Szín-Játékos Szövetség elnökségi tagja szerint az öntevékeny színházi szférában egyre nagyobb a pezsgés, ami a szaporodó és egyre közösségibb fesztiváloknak és műhelymunkáknak köszönhető. - Milyen volt 2016? Mi az, amire nagy valószínűséggel sok év múlva is vissza fogtok emlékezni ebből az évből? Formanek Csaba: Igyekszem sok mindenre emlékezni, talán túl sok mindenre is. Évekre visszamenően nagyon sok fontos és talán kevésbé fontos momentum is itt él bennem, visszajátszom - vagy akár nem is tudom lezárni - az egyetemi színházas kezdetektől, a Tűzraktéren át a Malomudvaros időkön keresztül a máig. 2016-ot a sok év társulati munka után nagyon tudatosan teljesen egyedül kezdtem el: az év küszöbén, Szilveszter napján még az új kis szobaszínházi termemet építgettem egymagamban a Kőfaragó utcában - emiatt nem mentem el a barátaimmal egy vidéki kastélyba évet búcsúztatni. Ez nagyon fontos térré vált számomra, egyedül béreltem az egész harmincvalahány négyzetméternyi szobát egy jobb napokat látott romkocsma hátsó traktusában, ami valahogy mégis egy tág univerzummá tudott tágulni a hónapok során. Aztán volt itt a monodrámáimon kívül workshop, casting, felvételi előkészítő, mások is próbáltak - ám szűk félév múlva menni kellett: eladták a házat (sőt, azóta le is bontották). Ezután más korszak jött, talán ez a(z újabb) váltás égett belém a legjobban: az otthon / otthontalanság / új otthon fordulata. Ezt a Diogenész monodráma létrejötte kísérte és jelképezte egyszerre - Weiner Sennyey Tibor barátom költői-szatirikus írása, melyet az áprilisi bemutató óta 16-szor játszottam. Nyáron lehetőséget kaptam, hogy a Patyolat Próbaüzembe tegyem át a színházi bázisomat, és nyár óta itt építjük szép lassú folyásban az újabb terveinket.

- Mi volt az év legnagyobb sikere társulatotok számára? F. Cs.: Esetemben társulatról éppen nem nagyon beszélhetünk, ha mégis, az jórészt annak köszönhető, hogy kooperáltam a Debreceni Egyetemi Színházzal, és ebből végül megszületett a Kirké avagy kalandozások a disznóólban című előadás, ami az Odüsszeia egyik epizódját dolgozza fel. Három monodráma után persze erre a produkcióra vagyok a legbüszkébb - ha ez a szó megfelelő ide... Kézzelfoghatóbb sikerek mondjuk a Diogenész díjai, vagy hogy a Factura Lamieacea Feszt-Fest-es előadása után a zsűriben helyet foglaló Árkosi Árpád elhívott a Nemzeti Színházba játszani az új bemutatójába, de ezek "csupán" egyéni sikerek. Még akkor is, ha nagyon sok könnyes-ölelős nézői visszajelzést váltottak ki ezek a monodrámák. Úgy érzem, hogy - részben ezeknek az egyéni munkáknak a tapasztalatából építkezve - a Kirkében sikerült a legkomplexebben megfogalmaznom mindazt, amit jelenleg a színházról vagy az emberről gondolok, és olyan alkotótársakra találnom (Pusztai Luca, Marczin Bence és Somogyi Tibor), akikkel igazán szívesen dolgoztam-dolgozok együtt. A munka során tűzön-vízen keresztül küzdöttünk meg minden egyes pillanatáért az előadásnak (és ezt a továbbjátszás során sem hagytuk és hagyjuk abba). Hálás vagyok, hogy ez a tiszakécskei művésztelepen történhetett meg, élvezve egy kisváros vendégszeretetét és képzőművész barátaink inspiráló jelenlétét egy intenzív főpróbahétben. Úgyhogy nekem ez a legnagyobb siker, a velük való találkozás és munka, és a jövő, amit ez csiholt, akár a Kirké további életét tekintve, vagy új terveinket Lucával, akivel már a következő produkciókon gondolkozunk.

- Mi okozta a legnagyobb csalódást? F. Cs.: Végül is ez is a Kirkéhez köthető. Az év első pár hónapjában rendszeresen jártam Debrecenbe, ahol a születő előadást egy workshop formájában fejlesztettük. A kezdeti 15 résztvevő fokozatosan 9, majd 5, 4 és végül 2 főre csökkent. A színészek kiléptek, különféle okok miatt. Az igaz, hogy én sem bántam velük kesztyűs kézzel - az volt az alapvetés, hogy kreatívnak kell lenni (mindenkinek folyton saját etűdöket kellett kitalálnia és megmutatnia) és nem csak bírni, de másokkal szemben megfogalmazni is a kritikát. Egyébként született pár fantasztikus etűd is, ami szintén élénken él az emlékeimben. Az első két hónapban szinte mindenkinek sikerült olyan jelenetet bemutatnia, amiben erős személyes feltárulkozás és izgalmas színházi forma is létrejött egyszerre - úgyhogy nem bánom, hogy így dolgoztunk. De ahogy közelgett a képzeletben kitűzött bemutató, és ahogy egyre több döntést kellett meghozni az anyaggal és a munkamenettel kapcsolatban, úgy fogyott a csapat is, pedig nem kevés energiát és időt öltünk bele. Úgy tűnt tehát pár hónapig, hogy ebből semmi sem lesz. A másik csalódás egy hasonló workshophoz köthető: Budapesten próbáltam májusban alkotótársakat találni (ez egy castinggal egybekötött műhelymuka volt), de akiket kiválasztottam, nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeimet. Ebben biztos szerepet játszott az is, hogy az egyéni munka során, a monodrámák közben túlságosan hozzászoktam a magam tempójához, alkotói hevületéhez, és nehezemre esett elfogadni, hogy másoknak ez nem ugyanúgy, vagy nem ugyanakkor működik. Innen visszagondolva, bizonyára türelmetlen voltam, vagy frusztrált a jövőt illetően. Szóval az emberek elvesztése - ez nekem nagyon nehéz dolog, egyúttal nyilván a keresztem is, hiszen folyton ez történt a múltban is... Tehát a legnagyobbat magamban csalódtam, hogy még mindig milyen könnyen el tudom veszíteni a nehezen megszerzett bizalmat - magamban mások iránt, vagy pedig mások belém vetett bizalmát. - Hogyan látod az amatőr / öntevékeny színházi szféra helyzetét? F. Cs.: Elég fényesen, a lehetőségekhez mérten. És nem csak ahhoz képest! De hadd fejtsem ki ezt bővebben, bár egy külön tanulmányt is megérdemelne a téma... Ez a szféra, legalábbis a nagyrésze, szinte anyagi támogatás nélkül (vagy nagyon szerény keretekből), és ebből adódóan nem hivatásszerűen, azaz lényegében szerelemből csinál színházat. Rólam ez már nem mondható el, valahogy megéldegélek a színházi munkákból, de a szerelem sem múlt el... Szóval ennek ellenére (vagy olykor épp ezért) sokkal több igazi emberi pillanatot, történetet látok ezekben az előadásokban, mint a professzionális közegben. Sokkal többet! Én a színházban ezt keresem, nem magát a színházat, nem a technikát, nem a divatot, nem az év "legfontosabb" előadásait - amikről ilyentájt különféle cikkekben olvashatunk. Persze ezekkel sincs baj, csak "innen" nézve viccesek ezek a toplisták... Azt hiszem, Diogenész-énem most dühöngene, és elmondana pár csípős anekdotát, de azt majd inkább a színpadon...

Most inkább csak két szélsőséget hoznék példaként: amit a Kitörés Színpadtól láthatunk egy-egy előadásukban (lelkek a színpadon!), azt máshol nem találod meg - vagy Debrecenben láttam a Víg Karma ÜBÜ FC-jét, aminél szerintem nem nagyon találni brutálisabb és őszintébb kritikát korunk "szellemiségét" illetően. Ezek persze semmilyen toplistába nem férhetnek bele, mert egyrészt a kritikusok nem nézik őket, másrészt lényegüket tekintve éppen a versengés ellentétét adják, úgy épülnek fel, abból az attitűdből gyökereznek. A Kitörés Színpad pszichiátriai betegek társulata, az ÜBÜ FC pedig egy etűdszerűen építkező, folyamatosan fejlődő dadaista burjánzás, eszeveszett tombolás. Ilyesmik "normális" körülmények között nem születnek. Azt is mondhatnánk - kissé Diogenésszel szólva - ilyen dolgokat színészekkel nem lehet megcsinálni, csakis valódi emberekkel. Szóval, ezek a társulatok, a "mieink" egyébként érezhetően évről évre erősödnek, ha elolvassuk a mostani évösszegző interjúkat, ez világosan kirajzolódik. Ennek az egyik fő oka, hajtóereje szerintem az a sok fesztivál, találkozó, nyitott (vagy olykor zárt) műhelymunka, tábor, stb., amit egy-egy csoport akár öntevékeny módon megszervez, vagy az MSZ-JSZ fesztiváljain ahogy egymást figyeljük, inspiráljuk, bátorságot, erőt merítünk egymás sikereiből, hibáiból. A szabadság, az alázat és a közösségi lét különös elegye az, ami ebben a közegben régebben is, ma is fortyog, föltámad, néha alább bújik - most éppen úgy látom, összességében megint fölfelé megyünk gőzerővel. Ebben sokszor az örökség tudata is erősít bennünket. Az utóbbi idők nagy veszteségei után (Nagy András László, majd Solténszky Tibor halála - akik a vállukon vitték az egész szféra életét, de sajnos sorolhatnék másokat is, akik nemrégiben távoztak közülünk) nagy kérdés volt, hogy sikerül-e ennek a közegnek egységesnek maradnia, olyan értelemben, hogy figyelni fogunk-e egymásra, átvesszük-e, átalakítjuk-e azokat a mintákat, amiket az elődöktől kaptunk. Vagy pedig a társulatok, alkotók egy része beoldódik a független színházak közé, mások pedig egyéni utakra lépnek és/vagy eltűnnek az országos körforgásból. Én úgy látom, hogy szervezetileg - főként Regős Jánosnak köszönhetően - az MSZ-JSZ erős maradt, sőt talán bizonyos pontokon erősíteni is tudta a pozícióit - a társulatok vagy alkotók felől nézve pedig elképesztő önállóság és kezdeményezőkészség indult be. A korábbi évek számos kezdeményezése fennmaradt, túlélte az első (és több esetben már a második) idők próbáit. Az egyetemi színházak beindultak. A pécsi egyetemi találkozó mellett stabilizálódott a DESZTI (Debrecen), 2016-ban a Szegedi Egyetemi Színház is megszervezte első fesztiválját, és idén jön a második. Úgy hallottam, 2016-ban már Veszprémben is volt egy hasonló rendezvény. A Színkavalkád és a Soltis Színház fesztiválja sokunk számára az év megkerülhetetlen programjai, de működik tovább Balassagyarmat, Vasvár, és nagyon jó élményekkel gazdagodtam a tiszaújvárosi Manézson is. Egyre többen veszik komolyan a képzéseket, keresik a lehetőséget workshopokra, szakmai táborokra. Ezek közül is tavaly a Soltis-tábor élménye emelkedett ki számomra, köszönhetően a vegyes korosztályos, nagyon befogadó jellegű koncepciónak, és az emberi-szakmai alázatnak, amit a tábor minden pillanatában érezni lehetett. Írtam is róla egy jó vaskos cikket, aki nem hiszi, járjon utána. Nagy sikerrel zajlik tovább az Okuláré felolvasószínházi projekt, amit tavaly az alapító Ilyés Lénárd a szegedi Drubina Orsolyára bízott, ő maga pedig beindította a Traktorworks elnevezésű tréningfesztivált. Amerre nézek, pezsgés van.

Számos dolgot lehetne még sorolni, és aki rendszeresen olvasgatja a Játékost, figyeli az eseményeket - esetleg részt is vesz rajtuk játszóként vagy nézőként - az láthatja, mennyi minden él és virul ebben a közegben. Mint elnökségi tag azt gondolom, hogy saját fesztiváljaink (Feszt-Fest, Magyar Művek Szemléje) részben nagyon jól működnek tovább, másrészt itt is van fejlődnivaló: még közösségibbé tenni ezeket a találkozókat, erősíteni a kommunikációt, a koncepciót folyton újragondolni, méltó helyszínt találni a Magyar Műveknek - és egyáltalán a Szövetségnek jót tenne egy állandó budapesti bázis, ahová év közben is lehetne előadásokat meghívni, képzéseket, workshopokat tartani. Erre a jövőben a Patyolat például jó eséllyel alkalmas is lehetne, de még sok logisztikai és anyagi kérdést kell odáig tisztázni. - Milyen tervekkel vágtok neki a 2017-es évnek? F. Cs.: Ami az alkotói terveket illeti, már próbáljuk új előadásunkat Pusztai Lucával - Senki se mer egyedül élni címmel egy kétszereplős darab lesz - azt hiszem, az öntudatunk és érzékelésünk határait feszegetjük majd benne. Felújítjuk a Halottaskönyvet Ilyés Lénárddal (idén 4 éves lesz a produkció), továbbvisszük a Kirkét, és persze játszom tovább a monodrámáimat. Nyáron a Kirké folytatásaként Odüsszeusszal alászállnék az Alvilágba, de ennek körülményeit (színészek, anyagiak, stb.) még egyáltalán nem látom. Egyelőre nem akarok társulatot csinálni (úgy gondoltam, hogy 2020-ban lesz itt az ideje), de jó lenne közösségben dolgozni. Nem tudom még, hogyan... 1-2 hónapra tudok előre tervezni, ami nehéz, mert szellemileg-színházilag nagyon mennék. Úgy érzem, elég jó formában vagyok, az elmúlt évtizedek tapasztalatai kezdenek összeérni bennem. És ne feledkezzünk el az otthonkérdésről sem! Fontosnak tartom, hogy a bázisunkként szolgáló Patyolat működését is segítsem, ami Budapest potenciálisan egyik legjobb független befogadószínházi helyszíne lehetne. Dolgozunk rajta, hogy ez meg is valósuljon.


Fotók: Szőke Dániel, Fekete Attila, Pörneczy Tamás

Videó: Weiner Sennyey Tibor / DRÓT

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W