Múltnak árnyai, jövőnek fényei - PROGRESS(ív) napló 7.

Hosszúra nyúlnak a múltnak árnyai. Legyen szó személyes életünkről akár, de általános dolgainkról, mint sors, haza, nemzeti önismeret etc… Pap Gábor személyes hangvételű írása a fesztiválról.

2006 óta vagyok barcikafüggő: voltam itt (ott) rendezőként, zenészként, tréneri minőségben, az előzőn nyertünk is csillogó szép fesztiváldíjat, szerzőit, színészit, ki lettünk stafírozva rendesen mi is a kimondhatatlan nevű szabadcsapatommal (hogy is? trainspotting?, ja nem trainingspot), mégis, az hogy miért és hogyan vagyok (voltam) itt (vagyis ott), az az árnyékos múlt felől nézve teljességgel mellékes: mert ez a fesztivál (az előzők és a mostani) egyszerre nyújtja a közösségben létezés élményét, és valami sajátos otthonosságot, ami – félre ne értsétek! – már-már túlmutat a barátságon, inkább egy nagy-nagy mediterrán család érzetét kelti, ahol azt is a rokonodnak érzed, akit nem is ismersz… És persze közben itt van ez az új helyzet, ami onnan indult, hogy Barcika, mint házigazda hűtlen lett saját gyermekéhez, (eldobta magától, aszonta: „iszkiri ne is lássalak”, és lőn…) ezért az ittből ott lett, az ottból meg itt. Bátran állítom: nem jártunk rosszul, sőt: Pápának két megfellebbezhetetlen előnye van! Nem egy szellemvárosban kell főnünk a július eleji napokon egy szunnyadó lakótelep közepén, hanem egy valódi, pezsgő, élhető helyszínen, ahol a belváros nem félfőtérnyi hamis patina, hanem a falakból beszippantható a valódi múltbeli nemespenészes buké. Ennél jóval fontosabb, hogy az emberek élik és megélik a városukat (ezt több ittlétem tapasztalatából mondom), a polgi, ha beszédet mond, tudja kikhez beszél, nincs eltelve saját fontosságától, a boltosok, pincérek bölcsen kedvesek (tudják persze, hogy jól kifizetődő, ha szépen szólnak, hozzánk, mert visszatérünk, mégis hiányzik a Pesten oly elborzasztó álnegédesség, praktikum van, és magától értetődő nyitottság). A másik előny sokkal fontosabb: Pápa színházi beágyazottsága óriási! Ahhoz mérten, hogy nincs a városban kőszínház (bár akár lehetne is), az ország egyik legjobb gyermek-, diák- és felnőtt színjátszó műhelyének számít, ráadásul (ez a mániám!) mindezt oly módon, hogy a korosztályos műhelyek (Picit Nem Art, magyarpolányi, valamint a pécsi művészeti iskolák helyi kirendeltségei, végül a Teleszterion Színházi Műhely) egymásnak adják kézről kézre a tehetséges fiatalokat. Ők, kiegészülve a Jókai Mór Művelődési Központ lelkes stábjával komoly háttérmunkával gondoskodnak a fesztivál zökkenőmentes megvalósításáról és a nagyon hangulatos esti off-programokról: előző, első pápai estémen a beszélgetést preferáltam, de félfüllel hallottam, ahogy a helyi bárdok a húrok közé csapva tudtak forró hangulatot teremteni belülről is (kívülről ez eleve adott volt az elviselhetetlen negyvenöt fok miatt), illetve a fúvószenekar koncertje néhány perc alatt utcabállá változott a hálás fesztiválközönség közreműködése által… Végül is nem kell mást tennünk, mint kicsit nyelvtani elemzés alá vetnünk a fesztivál új nevét jelzővé alakítva: progresszív – itt és most (nem ott és akkor) Pápán ez most úgy írandó, hogy progresz-szív, és körülbelül annyit jelent, hogy „szeretnénk jó házigazdák lenni, egy sokadik fesztiválon, mégis az elsőn; ezért nem visszafelé („regressz”), hanem előremutatunk, ebbe viszont a szívünket-lelkünket beleadjuk – lehetőleg ne méricskéljetek, hanem érezzétek jól magatokat! (Mert különben nyomunk egy Sallert, vagy Megállítjuk az időt, vagy feladjuk nektek a litván történelemkönyvet, azt szeptemberben kikérdezzük, azt majd lesz nektek akkor nemulasss!!!)” Ha lesz erőm, még az előadásokról is írok…! puszpapesz