A tragédia akarása - PROGRESS(ív) napló 3.
Boszorkányba, mágusba sose légy szerelmes. Úgy sem bírod. Ez nem a vágyaidról szól. Minden róla szól. Akar, akarod. Médeia bosszúja minket is utolért Pápán. A PROGRESS fesztivál második előadása a házigazda Teleszterion Színházi Műhely Euripidész-feldolgozása volt, melyre most férfi(-szakmai) szemmel tekintek vissza. Mindenekelőtt hálás vagyok a társulatnak, hogy felidézték bennem Médeia történetét, és különösen a címszereplő Herczeg Diának, hogy emlékeztetett egy nem kitalált és nem mitológiai, ámde húsvér nőre és a közöttünk lezajlott - egykori - viharos kapcsolatra. Kezelhetetlen, legyőzhetetlen. Megismerhetetlen. Irracionális vonzás, mely rövidesen taszítani kezd, és nem bírod tovább a közelében. Menekülni kell. Habár tudod, hogy a vesztedbe rohansz. Mindez persze túl személyes, túl szövevényes, és tán nem is így volt. Ahogy a mitológiai alap is: számtalan Médeia-változat jött létre, alakult, formálódott a mesélők lelke szerint, a hallgatóság igénye szerint, hogy mit szeretnének meglátni, mit szeretnének megérezni a női vonzerőből, a szerelemből, a féltékenységből, a bosszúvágyból, egészen a teljes – akár misztikus – őrületig. A Médeiát (ahogy sok más klasszikust is) használhatjuk, amire akarjuk, beleláthatunk bármit, megfogalmazhatunk mindent a személyes vallomástól a politikán keresztül a kozmológiai kérdésekig. Kiváló alapanyag, és egyszerre pokolian nehéz. A Teleszterion előadásának fő erénye számomra, hogy a főszereplő tökéletes választás, sőt, talán a legerősebb inspirációs forrása is az anyagnak. Herczeg Diána mind alkatában, mind pedig korban, érettségben, és leginkább felkészültsége révén képes magában sűríteni az összes Médeia-lehetőséget. Komáromi Sándor rendezése azonban a teátrális utat választja, s így a sok formai és színésztechnikai megoldás között a számomra legizgalmasabb személyes-spontán út szinte érintetlenül marad. Geometrikus elrendezésbe kényszerülnek a tomboló energiák, mozdulat- és látványszínházba fordul a cselekmény, feszült-kitett tekintetekbe a belső dráma.
Már az előadás legelején padlógázzal megy a tragikus atmoszféra: a Médeia gyermekeit játszó színészek túlzott igyekezete, hogy a kétségbeesés narratívájába lépjünk, a LED-lámpák fényében misztikusan gomolygó füst, a szakrális tér kimértsége, egy összetört fekvő alak középen, talán még valamilyen zene is szól. Komoly színházba jöttünk most. Az archaizáló, a mélységet illusztráló (jobb esetben felidéző) vonulatot ellenpontozza a populáris kultúra (főként zenei bejátszásokra épített) megjelenése, ami mintegy második formanyelvként átteker minket időről időre a klipek, a divat, a trendek világába. A gondolattal egyébként egyet is értek, már ha jól értem egyáltalán, hogy a rap-ben, vagy akár a Madonna-féle könyörtelen giccsben ugyanaz a tragikus akarás működik, mint a Médeia-történet szereplőiben, ugyanaz a vállalt gőg, az a nárcisztikus önelégültség, ugyanaz az érzelmi zsarnokság, hogy ha nem figyelnek rám, mindent elpusztítok magam körül, hogy figyeljenek rám. A történet mélysége azonban mégsem ez számomra, a szereplők élő, lélegző, zsigeri kapcsolata sokkal jobban érdekelne, az volna képes feltölteni a gondolati konstrukciót is. Herczeg Diána mellé egyelőre nem tud felnőni a Iaszónt játszó Szekeres Máté, de erről talán ő tehet a legkevésbé. Nagy energiákkal dolgozik, mozgékony, erőteljes, élénk és éber, de mintha – talán korosztályi okokból is, - hiányozna közülük az a kémia, az az észvesztő energia, ami a szerelem pokoli oldalát kibonthatná. Így viszonyuk, és ezzel együtt az egész történet pszichológiai síkja kidolgozatlan marad. Pszichológiája – ebből kifolyólag - a formanyelvnek lesz, amivel csak az a bajom, hogy túlságosan átlátszó. Tragédia akar lenni, de nem ás elég mélyre, hogy a tragédia feltételeit megteremtse. Hogy mélyebben lássunk az emberbe. Hogy mélyebben lássanak belénk. A szédítő vágy, a szédítő félelem. A másik ember csupa veszély. Vigyáznunk kell a szerelemmel.
