Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés - a Soltis L. Színház és a Teleszterion koprodukciója

Szeretem a színházat, de ritkán jutok el egy-egy előadásra. Talán ezért is él elevenen bennem minden egyes jó darab emléke, amit valaha láttam. Ezeknek a száma bővült ismét eggyel a Bűn és bűnhődés képében.

Szeretek színházba járni. Nem, rosszul fogalmaztam. Olykor kifejezetten irtózom a színházbamenéssel járó kiöltözködéstől, a ruhatári szolid törtetéstől, a mindent körbelengő vastag parfümfelhőtől, a felvonások közti kényszeredett korzózástól, a súlyos bársonyfüggönyöktől, a jegyszedőktől. Feszélyez, nem az én világom, mégis elviselem, mert: szeretem a színházat. Szeretem a test- és lélekközelséget, hogy alkotó és befogadó között nincs üveglap, nincs tér és nincs idő. Szeretem az előadások sajátos nyelvét, ritmusát, dinamikáját. Szeretem, hogy kevésbé irányítják kívülről a figyelmem, a színpadon oda nézek, ahova akarok. Szeretem az alternatív színházat is, bár nem tudnám kapásból ideköpni a pontos definícióját. Inkább úgy mondom: szeretem a nem tipikus, nagy, színházi színházat. Mikor a közönség annyira közel van az eseményekhez, hogy bevonódik, még ha nem is akar. Mikor látom, hogyan csurog az izzadság a színész halántékáról a nyakába, és útközben hogy csillan meg rajta a reflektorfény. Mikor valami mást kapok, mint amire számítok: új megközelítést, meglepő látványt, nem várt fordulatokat, nem csak egy történetet, hanem egy egyedi, esetleg szokatlan értelmezést is. Szeretem a színházat, de ritkán jutok el egy-egy előadásra. Talán ezért is él elevenen bennem minden egyes jó darab emléke, amit valaha láttam. Ezeknek a száma bővült ismét eggyel a Bűn és bűnhődés képében. Kíváncsi voltam, mit lehet kihozni egy több mint hatszáz oldalas regényből alig több mint másfél órában. És hogy vajon mit lehet kezdeni a rengeteg filozofálással, belső monológgal, tépelődéssel. És egy kicsit tartottam is tőle, mivel a kötelező olvasmányok közül az egyik kedvencemről beszélünk.

Szerencsére egyáltalán nem értek a színházhoz, ezért általában egyszerűen csak befogadom, ami történik. Így volt ez múlt pénteken is a színpadra hozott nézőtéren ülve. Már a nyitókép összeugrasztja az ember gyomrát: tikkelő, rángatózó, harákoló alakok bizarr moccanásai, míg csak meg nem telnek a széksorok. Aztán rögtön a darab hatása alá kerülök, legyűrnek a gyorsan pergő jelenetek. Semmi unalom, semmi nyúlós filozófia, Raszkolnyikov úgy vitatkozik saját belső tépelődése vagy nyolc megtestesülésével, ahogy olykor mindannyian ketrecbe zárt vadállatként vágtázunk fel-alá a szobánkban, válaszokat keresve. A vicces, a gyomorszorító, és -forgató jelenetek úgy cikáznak előttem, hogy azt sem tudom, melyiket említsem. Az uzsorás öregasszony zörgő kincsei. A kocsmajelenet féktelen, gusztustalan tivornyája. A baltacsapások a hátborzongatóan rázkódó szekrényben. Marmeladov vértől csatakos, szánalmas haldoklása. Miből fogjuk eltemetni? Luzsin csupasz lábakkal, egy szál szövetkabátban hirdeti az igét, majd vinnyogva-reszketve menekül az isteni igazságszolgáltatás elől. A drága jó naiv Razumihin pattog, ugrál, folyamatosan darál, és nem sejt semmit, majd zavarában széket kap a hóna alá. Katyerina Ivanovna végtelenül elgyötört tekintete. Raszkolnyikov egyre fokozódó zavarodottsága és őrülete. A bibliai Lázár története Szonja mosdásával illusztrálva. Szenvedés és halál és szenvedés. Isten elhagyja a nézőteret. Porfirij, mint trükkmester zseniálisan keveri a kártyákat (a regény kitudja hány oldalát sikerült percekbe összesűríteni a karakter ilyen megformálásával). Újra előkerül a balta. A lelkiismeret, aminek nem szabadna szót kapnia. Megtörés. Szvidrigaljov utolsó monológja kegyelemdöfés, és nem csak Raszkolnyikovnak: a néző is önmaga legsötétebb részeivel néz farkasszemet. Nem vagyok kiválasztott. Összeomlás. Derengő fény. Majd teljes sötétség… és lélegzetvisszafojtott csend. A feszültség a tetőfokon maradt, csak a szívdobbanás hallatszik, ahogy peregnek a másodpercek: egy, kettő, három… aztán megered a taps, mint a záporeső. Én pedig a meghajlások alatt azon morfondírozom, hogy vajon mennyi időbe telhet kijönni egy ilyen előadás után egy ilyen szerepből például egy Raszkolnyikovnak, mikor nekem, egyszerű nézőként is szükségem lesz hozzá vagy két napra.