• Regős János

Ébredés Csipkerózsika-álomból - Beszámoló Vasvárról


Vasvár fesztiválvárosaink közül elsőként ébredt a pandémiás álomból. Június utolsó hétvégéjén 11 előadást prezentált 5 helyszínen, ebből négyet vidéken, a régió kistelepülésein: Alsóújlak, Oszkó, Bérbaltavár, Csehimindszent, Andrásfa. Regős János zsűritag beszámolója.


Nem is az lepett meg, hogy Vasvár olyankor vág bele a fesztiválszervezésbe, amikor még teljes zár alatt él az egész kulturális szcéna (egy ilyen eseményt tervezni / szervezni már márciusban, a dühöngő covid időkben el kellett kezdeni), hanem hogy ilyen sok előadást tudtak meghívni. Az előadások színvonala, a darabválasztás – ahogy ez ilyenkor lenni szokott – nagyon vegyes volt, de egy valamiben mindenki erősnek bizonyult: ez pedig a játékszenvedély, a hittel telített alakítások, az öröm, hogy újra élőben, közönség előtt játszhatnak - még ha ez a közönség – legalábbis a Nagy Gáspár Művelődési Központban – a többi csapat, meg mi, a zsűri voltunk.

A pénteki napot a mosonmagyaróváriak nyitották egy viszonylag sokszor elővett 1944-es Sartre darabbal, a Zárt tárgyalással. Ebben hangzik el az negyvenes / ötvenes évek egzisztencialista bon-mot-ja: »A pokol, az a másik ember.« Ha belegondolok, talán épp ezért a gondolatért vették munkába ezt a szöveget ma, amikor annyi kibeszéletlen és kibeszélt konfliktus repeszti szét az emberi kapcsolatokat. A Teatrum ad Flexum színjátszóinak pokoljárása a három szereplő – két nő, egy férfi – kegyetlen játszmája kicsit a színpad szorítóján belül marad. A kiváló színészi szólók nem mindig tudnak kapcsolódni egymáshoz, hiányoznak a finomabb öltések és az önirónia. Egy idő után kissé monotonná válik ez a túlfűtöttség. Talán az előadás kissé egzaltáltra hangolt gyónás-dramaturgiája nem enged egy lazább közelítésnek. Van valami megfeszülés mindenkiben, ami Kopslägl Krisztiánnál (Garcin) néha túlmozgásosságot, az Inest játszó Blahovits Mártánál érzelmi kitettséget okoz. Gondolok itt főként a sírós-nevetős szólóira. Az Edit Piaf-sanzont viszont tisztán, pontosan, kiváló érzelmi ívvel adta elő. Az Estelle-t játszó Schitzerné Samu Tímeánál pedig a hisztérikusságból kéne visszavenni valamennyit, hogy helyreálljon az előadás energia-dinamikája. Mindannyiukat ellenpontozva viszont ott volt a pokol pincérét alakító Mihályi Károly, aki blazírtságával tűnt ki, ami igazán jó alapnak bizonyult, de az ő szenvtelensége sem lett igazán bekapcsolva az előadás színészi mátrixába. /Bronz minősítés/


Nem kritikaként jegyzem itt meg, de a fesztiválokat járva egyre több helyen tapasztaltam, hogy a felnőtt színjátszók között egyre kevesebb a nagyobb létszámú csoport. Olyan felnőtt előadásokra gondolok itt, ahol a közös játék ereje, az együttes kisugárzása hat rám a legerősebben. Szinte már csak a gyermek- és diákszínjátszók játszanak igazi közösségi színházat. Tény, hogy a felnőtt korosztályból már csak az igazán elszántak vállalják a munka és a család mellett, a színjátszással járó minden fáradtságot, idő ráfordítást. Ezt jól tükrözte az idei vasvári program is.

A székesfehérvári Prospero Színkör Ételliftje is ezt a benyomásomat erősítette. Pinter mára klasszikussá nemesedett darabját – két kiváló színész, Marton Dávid és Czeller Péter játszotta el, mindketten színészi díjat kaptak érte. Jól érzik és használják az abszurd színházi nyelvét. Ez a darab sok hasonlóságot mutat Beckett klasszikusával (Godot-ra várva), de annak költői filozofikussága helyett inkább valamiféle hétköznapiságba keveri bele a metafizikai fenyegetettség érzetét, egy külső világét, ami nagyon is konkrét, de teljesíthetetlen „megrendelésekkel” bombázza ezeket a szerencsétlen bérgyilkosokat. A színpadon igazi clown-játék zajlik, színházi libikóka, ahol az egyensúly mindig csak átmeneti, ahol a játszmának végig van tétje: a szelíd és a rámenős bohóc játéka a két színész és a rendező, Micskó Zoltán jóvoltából végig feszültségben tartja az előadást. Csak a beszélgetésen árulták el, hogy amit láttunk, bemutató volt. Így még inkább kijár nekik a dicsőség. /Ezüst minősítés/

A kamarajátékok sorát szombaton a pápai S.K. Társulat előadása követte. Ők Kaló Flórián: Négyen éjfélkor című dramolettjét adták elő a sátorban. Ezt a házassági / féltékenységi négyszögre szabott, bújócskázós, kissé gyermeteg színművet nem nevezném klasszikusnak, valószínű az idő sem fogja azzá érlelni, mégis élvezetes színjátékot hozott ki belőle a pápai csapat. Nem segítette őket ebben a széllel bélelt sátor sem, ahol előadták, meg a nappali fényviszonyok sem, ami miatt le kellett mondaniuk a rejtőzködés minden izgalmáról. Az előkészítés kissé hosszadalmasra sikeredett (itt beszéli meg a két férj, hogy a barátnői etyepetyét színlelve, feleségeik miként lépnek félre épp itt és épp éjfélkor). Az előkészítő dialógusból hamar megsejtjük, miért is botlott itt egymásba ez a két pasas. Túljutva e kínosan színtelen bevezetésen, végre elbújnak a pad mögé, középen még egy terebélyes díszfa is takarja őket. Végre megjön a két asszony, s velük azonnal élettel telik meg a színpad. És nem amiatt, amiről beszélnek, hiszen gyakorlatilag újra elmondják, amit már hallottunk a férjeiktől, hanem attól, ahogy teszik ezt: vibrálóan, élettelin, energikusan. A két színjátszó, M. Varga Veronika és Szabó Erika a fesztivál másik „duó” díját nyerte el ezért az alakításért. Ez az az eset, amikor egy vacak szövegből is aranyat mos ki a jó színészi alakítás. Viszont élénkülést hozó játékuk, ami most teljesen a jobb oldalra billenti a színpadi tér egyensúlyát, sajnos nem vált ki ellensúlyt a bal oldalon. Itt fontos lenne, hogy a peep-show valahogy létrejöjjön. Nézőként néha őket is figyeltem, de azon kívül, hogy néha kidugták a fejüket a pad támlája mögül – ami tényleg vicces volt –, nem vettem észre, hogy reagálnának az őket nagyon is közelről érintő szövegekre. /Ezüst minősítés/

És akkor ide tartozik még a Féling Színház (Békéscsaba) házi darabja, a Steinwender József által írt és rendezett A befogadott/The Received című angol nyelvű előadás, ami – be kell hogy valljam – nem tudom, hogyan és miért került a vasvári programba, egyáltalán e patinás és mindig jól teljesítő társulat repertoárjába. Az angol nyelvűséggel nem is lett volna probléma, hiszen az egyik szereplő, a Stellát játszó Emily Gyemant – mint kiderült – amerikai illetőségű, magyarul alig pár szót tud, partnere, aki egyben a darab fordítója is, Petény-Storka Balázs szintén bírja a nyelvet, igaz a színpadon sokszor motyogva, alig hallhatóan beszéli. A többi mint egy órán át tartó repetitív dramaturgiájú – ezt vegyék eufemizmusnak – darab, amiben a két szereplő privát eszmecseréje zajlik többnyire arról, hogy tartsák-e vagy bontsák-e kényszerű, bodyguardokkal biztosított együttlétüket, miközben néhány telefonbeszélgetés (apa, anya, feleség) is zajlik, nehezen elviselhető, mert igazából nem történik benne semmi azon kívül, hogy Emily kimegy teáért, majd visszajön az üres pohárral, veszi a guri-guri bőröndjét, és távozni készül, de mégsem, partnere pedig leakasztja a szék támlájáról mutatós bőr táskáját, mielőtt elhagyja a lakást.


A vasvári program-füzetbe az alábbi szöveget küldték a darabról: „Mi történik akkor, ha egy szép napon megjelenik a lakásodban egy ismeretlen nő, aki kijelenti: fél évig itt fog élni, ha tetszik, ha nem?” Nos, ami a színpadi eseményeket illeti, hát nem sok minden történt sem velük, sem velünk, nézőkkel.

A békéscsabaiak a teljes társulat bevetésével mutatták be Háy János átigazításában Machiavelli klasszikusát a Mandragórát. Bár a rendezvénysátor itt sem volt ideális helyszín ehhez a rövid jelenetekből álló darabhoz, ráadásul a tempót is sokszor visszafogta, megállította a színpad megközelítésének nehézkessége, a színészek mégis nagy igyekezettel dolgoztak azon, hogy életre keltsék ennek reneszánsz komédiának maira átfazonírozott a figuráit. A darab tipikus rászedős, csel-vígjáték, mely néha szatíra élességűre vált. Jó lett volna kikeresni és a játékkal is hangsúlyt helyezni erre, gondolok itt Nicia szánalmas átverhetőségére, s vele szemben a gátlástalan Callimaco kíméletlen, mindenen és mindenkin átgázoló figurájára. Az összbenyomásom az volt, hogy a színészek legjobb esetben is csak „úton vannak” a játszott figurák felé, keresik a fogást rajtuk, néha találnak is, néha mellényúlnak és kisiklik a kezük közül. Egyelőre csak egy biztató előadás-vázlat az eredmény. /Minősített előadás/


Három úgynevezett speciális színjátszókkal dolgozó csoport került a programba, mindegyikük visszatérő vendég itt.

Füsti Molnár Sándor, Fecske ismét elhozta a tatabányai Bütyök Színjátszoda állami gondozott gyermekeit, akik megható hitelességgel mutatták be az „állami gyerekről” szóló Móricz-átiratukat A világ végén már szép és jó címmel. A történet maga mintha az Árvácska egyik változata volna, a főszerepben a Rozikát kiválóan megtestesítő Alföldi Dominikával. Míg másoknál felróható a tempó- és ritmushiány, az ő esetükben épp a lassítás, az időélmény kitágítása hat rám leginkább. Hihetetlen fantáziával bánnak a térrel, ami tulajdonképpen azt, jelenti, hogy ránk bízzák a tér megteremtését, amihez ők csak tájékozódási pontokat jelölnek ki. Színészi kvalitásokat itt a jelenlét ereje helyettesíti, a teljesen eszköztelen játék, ahol senki sem akar önmagánál többet, mást mutatni. /A Fesztivál Különdíja, Ezüst minősítés/

Ami a felnőtt AHA Színpad Csáth Géza impresszióját, a Fekete csöndet illeti, kész csoda, hogy ezt a rémlátomást miként tudták ennyire finom előadás-párlattá sűríteni. Mintha a skizofrénia és a paranoia kórleírása volna maga a szöveg, A youtube-on meghallgatható változatához ilyen kommenteket írtak: „Ez szörnyű, lehangoló, irtózatosan beteg az egész! Miért ilyet olvasol fel? Olyan szép hangod van...Hát ez a gyerek [Richárd] maga a démon.” Fecske főként otthontalanokból álló csoportja egy teljes élet fázisait mutatja meg szinte szöveg nélkül, csak gesztusokkal, ettől az egész sokkal elviselhetőbb, sőt mi több átélhetőbb lett. Nem a betegség ijesztő tüneteit jelenítették meg, hanem egy emberi sors lét-fázisait. /A Fesztivál Különdíja, Ezüst minősítés/

A százhalombattai Felhőjárók Mozdulatszínház Csak a szívem érzi című performanszát a kép-teremtés szépsége és kisugárzása hozta nagyon közel hozzánk. Ez a nagy létszámú, mozgásukban vagy / és értelmi képességeikben akadályozott emberekből álló csoport most is egy másik, alig ismert világot nyitott meg számunkra. Külön öröm volt látni, hogy gondozóik, kísérőik milyen alázattal és odafigyeléssel működnek együtt velük, amikor egy-egy színpadi tablón épp az „utolsó simításokat” végzik, hogy aztán ott előttünk összeálljon egy-egy kép. /A Fesztivál Különdíja, Ezüst minősítés/

A bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség diákszínjátszói Vasvár felfedezettjei. Tavaly ősszel a Rém hangosan és irtó közel című előadásuk díjesőt hozott: Fődíj és Vándordíj, Színészi díj és persze Arany Minősítés. Most a korosztály ikonikus és sokszor játszott történetét, Janne Teller SEMMI-jét hozták el Vasvárra. A könyvet lehet szeretni, nem szeretni – én nem szeretem, és ennek mindig hangot is adok –, de kétségtelen, hogy Dely Géza csoportja most is nagyszerű előadást alkotott, amiben már az egész csapat úgymond főszereplővé válik. Más kérdés, hogy a Pierre Anton szerepét leány, Éber Kata játssza, Elsa-Kiersten néven, ami jó döntés is lehetne, de eléggé el van bújtatva, szinte alig látjuk – ráadásul fekete kapucni is takarja a fejét –, holott az egész történet miatta és ellenében zajlik. A létrája / szilvafája ott áll üresen jobb hátul. Mivel az előadás alapvetően repetitív dramaturgiájú, amit csak a fontos dolgok beáldozásának személyes tétje fokoz, ezért egy idő után a kiszámíthatóvá lesz minden esemény. Végig ugyanazokat a szenvedélyköröket teszik meg a szereplők – tegyük hozzá: kivételes hitelességgel! –, noha az egész tulajdonképpen egy alkalmi dacból, gyerekes bizonyítani akarásból indul és jut el a kegyetlen vég-stádiumig. Az összefeszülések is meglehetősen egyforma ívűek: feladat kiadás-tiltakozás ellene-gonoszkodás-csoportos nyomás, kényszerítés-beleegyezés-új feladat kiadás, többnyire bosszúból. Kerülniük kéne a sírós-szenvelgős hanglejtést. Mivel a történetet igyekeztek a realitástól elemelni – sminkek, fények, mozgások –, ehhez képest a ruhák túl hétköznapiak, reálisak voltak. Minden fenntartásom ellenére is ezen a fesztiválon ez volt az egyik legjobb, legátütőbb előadás. A kortárs tandrámát felizzította az az őszinte szenvedély, amivel a gyerekek felvállalták ezt az egészet.

Már vasárnap délelőttre, tehát matiné időre esett a Körmendi Kastélyszínház Száll a kakukk fészkére című előadása. Nem szerencsés időpont, mégis méltó fináléja lett fesztiválnak. A körmendiek joggal nyerték el a fesztivál Vándordíját, ami reméljük a következő fesztiválra majd előkerül Grúziából. Mivel múlt év augusztusában láttam tőlük ugyanezt az előadást a Komlói Amatőrszínházi Találkozón, talán érdekes lesz összevetni az akkori jegyzeteimet a mostani élménnyel. Lássuk miket jegyeztem fel akkor:

- „alig hallani az elején”; – ez most nem volt jellemző;

- „tempóvesztés a reggeli osztásnál” (ezt most ki is hagyták), később felírtam: „valami általános tempótlanság uralja az előadást” – ilyet Vasvárom már nem éreztem;

- „a csoportterápiás foglalkozás tempótlan” – most kiváló összjátékkal mutatják be az ápoltakat;

- Vörös Attiláról felírtam azt, hogy „az érthetőség rovására is hadar”, ezen végre úrrá lett és végig egészséges tempóban, érthetően beszél, artikulál;

- a Ratched nővért játszó Róna Andreát már akkor is dicsértem „kívül mézes-mázos, de belül egy szörnyeteg”, írtam, de most még ijesztőbben játszotta el ezt a szadista, kibírhatatlan perszónát. A legjobb színésznői alakítás díjat nyerte el.


És amit akkor nem írtam fel, most viszont örömmel nyugtáztam, hogy Szép Dániel, aki alkatilag talán nem az a kiköpött McMurphy, mára teljesen megtalálta magában ennek a figurának az igazságát, a rámenőssége mögött a mélységes humánumot, életigenlést és derűt. Szép alakítás. De a többiek is odateszik, amit kell: mindenki LÁTSZIK, mindenkiről megtudjuk, kicsoda, honnan került ide és miért. A megbeszéléseken többször is elhangzott, hogy mennyire fontos a „külső szem”, a rendező szerepe. Nos, a körmendiek színlapján a rendezőnek a társulat szerepel. Mit mondhatnék erre? A kivétel erősíti a szabályt, de az is lehet, hogy fontolóra vették a visszajelzéseket, és bár covid miatt nyilván ritkán játszhatták a darabot, mégis most az egy évvel ezelőttihez képest egy jóval kiérleltebb előadás láttam tőlük. /Ezüst minősítés/


Mivel Gergye Rezső engem nem osztott be a vidéki zsűribe, Vasváron meg – ki tudja, talán szemérmességből – nem játszották, ezért nem láthattam Bérbaltaváron az igazgató úr saját rendezését, A tejút lovasát Csengey Dénestől, amit zsűritársaim nagyon dicsértek. Duzzoghatnék, de nem teszem! A darabot előadó Bajor János kapta a legjobb férfi főszereplő díját.


Ez volt Vasvár az idén. Tudtunk örülni egymásnak, jó volt újra élőben előadásokat nézni, vitatkozni, meghallgatni egymást.

Programajánló