Lesz, ami lesz, vágjunk bele! - beszámoló Vasvárról

Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál - 2020. október 16-18.,

Regős János beszámolója

Aki manapság bármibe belevág – fesztivál-szervezés, színházi bemutató, futóverseny, közgyűlés, stb. -, ami emberi jelenlétet kíván és nem egy héten belül lesz, az nagyot kockáztat. Hogy csak egy személyes példát hozzak fel: Lendván augusztus közepén vágtunk bele az ottani társulattal egy Don Quijote előadás elkészítésébe, a főpróba előtt egy nappal az egyik szereplőnek covid-kontaktja miatt karanténba kellett vonulnia. Kész. A bemutató elmaradt, halasztva a bizonytalan jövőbe. DE VÉGIGCSINÁLTUK! Úgy dolgoztunk rajta, mintha nem is a vaksors kiszámíthatatlan kezében lennénk, úgy, hogy igenis meglesz. Ma minden közösségi munkának ebben a tudatban kell nekiveselkedni. Ezt a vabank szemléletet éreztem az idén a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál esetében is, már a meghirdetésekor. Csináljuk meg! Tartsunk be minden előírást, de ne adjuk fel! És bejött. A műsorlap nyolc együttes fellépését és két „vidéki” (Alsóújlak, Andrásfa) előadást ígért, és hét plusz kettő meg is valósult ebből. Igaz, most kevesebb néző előtt, de mindenki kitett magáért.

Már érkezésemkor összefutottam a ház előtt Fecskével (Füsti-Molnár Sándor), a vasvári fesztivál örökös vendégével, aki láthatóan nagy izgalommal szaporázta lépteit a ház előtti téren, várva a kezdést. A Bütyök Színjátszóda állami gondozott gyerekeivel Maurice Maeterlinck Kék madarát dolgozták át különös érzékenységgel és empátiával a családra találás jegyében. Eleinte a statikus narráció dominál, hogy aztán a képi fogalmazás vegye át a helyét. Szép árnyjátékban jelennek meg a nagyszülők, kár, hogy élőben is felléptetik őket. Esetükben most is képzelet ébresztő vizuális megoldások fordulnak át a realitások síkjára, többnyire ügyetlenül (ilyen pl. a két testvér elaltatása a kempingágyon). Az előadás szándékosan lassú tempója magához vonzza a nézőt, igaz, néha ez már-már az elviselhetőség határát súrolja. (Minősített előadás)

Bütyök Színjátszóda: Kék madár

A fesztivál nagy meglepetése volt a bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség bemutatkozása. A bemutatkozás volt ez a szó szoros értelmében, hiszen – saját bevallásuk szerint – eddig nem éreztek késztetést arra, hogy fesztiválokon szerepeljenek. Diákközösségként kezdték 2003-ban. A diák-tanár alkotó együttműködés nagyszerű példája volt az, amit láttam tőlük. Előadásuk a Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close) című amerikai kultfilm sajátos adaptációja. A szövegkönyv és a dramaturgia – ahogy náluk más esetben is – közös munka eredménye. A történet maga a 9/11 idején játszódik, és a hollywoodi dramaturgia szerint áll össze, érzelmes hepienddel végződő, családi pszichotrillerré. Egy Asperger-szindrómás tüneteket is mutató kiskamasz megpróbálja valahogy feldolgozni/megidézni a toronyházak összeomlásakor elvesztett édesanyja utolsó perceit, benne apjához fűződő ellentmondásos kapcsolatát.

Nos, itt egy teljesen személyes közbeszúrást kell hogy megejtsek. Az előadás közben – és az előadás okán! – valahogy újra átéltem azt, ahogy 2001. október elején ott bolyongtam Lower Manhattan még mindig vastag cementporral fedett utcáin, ahol még a bezárt luxus üzletek portáljának résein is áthatolt és a benti nercbundákra is ráült ez a mindent beborító szürke por.

Az előadás kezdősorai a temetők megjósolható és feltartózhatatlan telítődéséről szinte szó szerint megidézték a nemrég többször is látott, kiváló, újvidéki Danilo Kiš előadás, a Borisz Davidovics síremlékének prológját. A bajaik azzal nyertek nálam, hogy képesek voltak az egyes szám első személyben elhangzó monológot, a belső és valóságos bolyongás stációit, benne a találkozásokat és szembesüléseket igazi színházi pillanatokká átlényegíteni. Az egyszerre szimbolikus (lásd többszöri átkelés a makett Williamsburg Bridge-en) és valóságos tereket (pad, a lány szobája, apa fotelje) úgy montírozták, hogy mindegyik ilyen helyszínről ráláthattunk arra, hogy hol tart Lori a trauma feldolgozás zarándokútján. És akkor essék szó az őt játszó, Szemesi Csenge nagyszerű alakításáról is! Ha nem ő, nem ebben a korban (17 éves) és nem így játszaná Roli szerepét, akkor ez az előadás érzelmes pszicho-giccsé devalválódna. Hogy ezt sikeresen elkerüli, abban nagy szerepe van az apát is játszó tanár-rendezőnek, Dely Gézának, meg az egész társulatnak is. Jó ízléssel, kerülve a hatásvadász elemeket – veszik körül Csenge alakítását, aki korát meghazudtoló teherbírással viszi végig a szerepét. Csenge néhány évvel idősebb csak, mint a történet 11/12 éves főhőse, és ez éppen elég ahhoz, hogy egy hajszálnyival érettebben, bölcsebben fogja fel szerepét, hogy látni tudjuk benne ezt a kiskamaszt, és hogy ne is kelljen úgymond "rájátszania" erre a gyerekségre. Nagyon szép szellemi/lelki hidat tudott teremteni saját és a játszott szerep korosztálya között. Itt azért egy aggódó megjegyzés tennék: vigyáznia kell, hogy a szükségesnél és az alig kibírhatónál kissé lejjebb vigye néha a hangerőt, hogy mi nézők ne a hangszálait féltsük a sérüléstől. A fejgép mint a világítás-dramaturgia alapja legtöbbször jól szolgálja a helyszín váltásokat, de mintha túlságosan beleszerettek volna ebbe az effektusba, és ott is ezt használják, ahol másfajta világítást kívánna meg a jelenet. Ugyanígy a telefon-bejátszásokból és a néma szereplő felolvasásaiból is lehetne kevesebb, főként az előadás utolsó harmadában. De ezek csak apró megfontolni valók az előadás erényeihez képest. A bajaik méltán érdemelték ki a fesztivál fődíját, Szemesi Csenge pedig a legjobb színészi alakítás díját. (Arany minősítés)

Rém hangosan és irtó közel – Szemesi Csenge és Dely Géza

Rém hangosan és irtó közel - Ghanim Tamás Lutfi és Szemesi Csenge

Rém hangosan és irtó közel – Szemesi Csenge

A második fesztiválnapot a Szó és Kép Színpad nyitotta a Három kívánság című mesekomédiával. A felkérés/meghívás – ahogy a szakmai beszélgetésen elmondták – váratlanul érkezett, gyorsan ki kellett találniuk, mivel szerepeljenek. Gazdag repertoárjukból erre a két szereplős darabra esett a választás. Mint honlapjukon látom, kettős szereposztásban játsszák ezt a darabot. Most Csukárdi Sándor és Rózsás Hajnalka párosát láthattuk. Akárhogy is indult ez a történet, a Szó és Kép Színpad most is bizonyította, hogy a vásári komédia műfajában mennyire otthonosan mozognak. A mese maga a telhetetlenségről és nagyravágyásról szól, meg persze a lemondásról is, hiszen a Gazda orrára nőtt kolbásztól csak a harmadik kívánság beáldozásával tud szabadulni a mesebeli házaspár. Csukárdi most is szellemes, rímbe szedett szövegkönyvet írt, a játék-stílus pedig az elején domináló, commedia dell`artét idéző, karikírozott mozgás stílustól a realitás felé is megnyíló megoldásokig terjed. Szép színészi pillanatok és igazi drámai helyzet teremtődött, amikor és ahogy a férj könyörögve kéri a feleségét, hogy mondjon le álmairól, és harmadik kívánságként azt kérje, hogy hadd szabadulhasson meg az orráról lelógó kolbász-füzértől. Talán pont emiatt jutott eszembe, hogy érdemes lett volna most erre a zárt térre áthangolniuk az egész előadást, kipróbálni egy finomabb stílust. Látván több előadásukat, biztos vagyok abban, hogy ez is menne nekik. (Arany minősítés – 2018 Adács)

Szó és Kép Színpad: A három kívánság - Csukárdi Sándor és Rózsás Hajnalka

A délután programban A hetvenkedő íjász című egyszemélyes játék következett. A műsorlapon rendező nem, viszont a Vasvári Játékszín lett megnevezve mint producer. A középkori francia szöveg szerzője ismeretlen, az előadója Farkas Péter, aki – úgy tűnt – közlési képességeiben erősen gátolt személyiség lehet. Az biztos, hogy becsületre méltó bátorsággal állt ki elénk, és mondta végig ezt a nehezen érthető és követhető szöveget. Valaki azért segíthetett volna neki, hogy bármennyire is magába forduló személyiség, legalább próbáljon meg kicsit nyitni felénk is, hogy az a bizonyos báb – a kép szélén balra – ne legyen annyira esetlen, madárijesztő kinézetű, és főleg, hogy dramaturgiai kezelésbe vegye magát a szöveget.

Vasvári Játékszín: A hetvenkedő íjász - Farkas Péter

A Pajta Színház Program keretében készült az egerváriak Tűvé tevők című vizsgadarabja. Vizsgadarabot írok, mert a fent nevezett sorozat keretében – többnyire a polgármester részvételével – egy-egy faluközösség lehetőséget kap arra és anyagi támogatást ahhoz, hogy a Nemzeti Művelődési Intézet által kijelölt szakmai mentor segítségével újraélessze, illetve felélessze a helyi amatőrszínjátszást. A próbákon való részvételről – saját elmondásuk szerint – jelenléti ívet kell vezetniük, és időnként beszámolniuk. Van az egészben valami mesterkéltség, valami atyáskodás, miközben persze sok örömet szerez a benne résztvevőknek, de színházi szempontból kevés, közösség teremtés szempontjából viszont jóval több muníció rejlik a dologban. Tömören szólva, ez érződik is az így készült előadásokon. Nem először találkozom az e program keretében készült előadásokkal.

A Színjátszók Egervári Grémiuma elnevezésű formációnak mindenképpen szerencséje volt, amikor a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház kiváló színésznője, Ecsedi Erzsébet lett a szakmai mentoruk. A darab is testhez álló a csapat számára, bár Illyésnek ez az amatőrök körében igen népszerű népies szösszenete nem tartozik az életmű csúcsai közé. A menyegzői kalamajka tűvé tevésében nem mindenki találja meg itt a helyét, van, akin érződik, hogy a "minden-jelentkezőt-fogadjunk-be" elv alapján került be az előadásba, akinek viszont megfogható szerep jut, és tudnak is vele mit kezdeni, azok szerethető alakítást nyújtanak. Közülük is emlékezetes a Gazda szerepében Szermjagin Amdrej, a teszetosza vőlegény, Selek Ervin, és mindenek előtt az egész előadásnak tempót diktáló és fazont adó Gazdáné szerepének megformálója, Horváthné Bence Irén, aki színészi különdíjat is átvehetett ezért az alakításért. Van mit javítani még ezen az előadáson: a tű keresése például egy pillanatra sem állhatna le, ezzel számos komikus pillanatot nyernének, sok fontos akciót be kéne "élesíteni" (pl. a vőlegény átbukása a nadrágon, ami kettészakad, a gazdasszony fenekébe fúródó tű, a különböző inzultusok kidolgozása), a most még szemérmesebben jelenlevőket biztatása a bátrabb játékra. (Bronz minősítés)