• Regős János

Lesz, ami lesz, vágjunk bele! - beszámoló Vasvárról

Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál - 2020. október 16-18.,

Regős János beszámolója

Aki manapság bármibe belevág – fesztivál-szervezés, színházi bemutató, futóverseny, közgyűlés, stb. -, ami emberi jelenlétet kíván és nem egy héten belül lesz, az nagyot kockáztat. Hogy csak egy személyes példát hozzak fel: Lendván augusztus közepén vágtunk bele az ottani társulattal egy Don Quijote előadás elkészítésébe, a főpróba előtt egy nappal az egyik szereplőnek covid-kontaktja miatt karanténba kellett vonulnia. Kész. A bemutató elmaradt, halasztva a bizonytalan jövőbe. DE VÉGIGCSINÁLTUK! Úgy dolgoztunk rajta, mintha nem is a vaksors kiszámíthatatlan kezében lennénk, úgy, hogy igenis meglesz. Ma minden közösségi munkának ebben a tudatban kell nekiveselkedni. Ezt a vabank szemléletet éreztem az idén a Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál esetében is, már a meghirdetésekor. Csináljuk meg! Tartsunk be minden előírást, de ne adjuk fel! És bejött. A műsorlap nyolc együttes fellépését és két „vidéki” (Alsóújlak, Andrásfa) előadást ígért, és hét plusz kettő meg is valósult ebből. Igaz, most kevesebb néző előtt, de mindenki kitett magáért.


Már érkezésemkor összefutottam a ház előtt Fecskével (Füsti-Molnár Sándor), a vasvári fesztivál örökös vendégével, aki láthatóan nagy izgalommal szaporázta lépteit a ház előtti téren, várva a kezdést. A Bütyök Színjátszóda állami gondozott gyerekeivel Maurice Maeterlinck Kék madarát dolgozták át különös érzékenységgel és empátiával a családra találás jegyében. Eleinte a statikus narráció dominál, hogy aztán a képi fogalmazás vegye át a helyét. Szép árnyjátékban jelennek meg a nagyszülők, kár, hogy élőben is felléptetik őket. Esetükben most is képzelet ébresztő vizuális megoldások fordulnak át a realitások síkjára, többnyire ügyetlenül (ilyen pl. a két testvér elaltatása a kempingágyon). Az előadás szándékosan lassú tempója magához vonzza a nézőt, igaz, néha ez már-már az elviselhetőség határát súrolja. (Minősített előadás)

Bütyök Színjátszóda: Kék madár


A fesztivál nagy meglepetése volt a bajai Rábl Színpad és Zenei Közösség bemutatkozása. A bemutatkozás volt ez a szó szoros értelmében, hiszen – saját bevallásuk szerint – eddig nem éreztek késztetést arra, hogy fesztiválokon szerepeljenek. Diákközösségként kezdték 2003-ban. A diák-tanár alkotó együttműködés nagyszerű példája volt az, amit láttam tőlük. Előadásuk a Rém hangosan és irtó közel (Extremely Loud and Incredibly Close) című amerikai kultfilm sajátos adaptációja. A szövegkönyv és a dramaturgia – ahogy náluk más esetben is – közös munka eredménye. A történet maga a 9/11 idején játszódik, és a hollywoodi dramaturgia szerint áll össze, érzelmes hepienddel végződő, családi pszichotrillerré. Egy Asperger-szindrómás tüneteket is mutató kiskamasz megpróbálja valahogy feldolgozni/megidézni a toronyházak összeomlásakor elvesztett édesanyja utolsó perceit, benne apjához fűződő ellentmondásos kapcsolatát.

Nos, itt egy teljesen személyes közbeszúrást kell hogy megejtsek. Az előadás közben – és az előadás okán! – valahogy újra átéltem azt, ahogy 2001. október elején ott bolyongtam Lower Manhattan még mindig vastag cementporral fedett utcáin, ahol még a bezárt luxus üzletek portáljának résein is áthatolt és a benti nercbundákra is ráült ez a mindent beborító szürke por.


Az előadás kezdősorai a temetők megjósolható és feltartózhatatlan telítődéséről szinte szó szerint megidézték a nemrég többször is látott, kiváló, újvidéki Danilo Kiš előadás, a Borisz Davidovics síremlékének prológját. A bajaik azzal nyertek nálam, hogy képesek voltak az egyes szám első személyben elhangzó monológot, a belső és valóságos bolyongás stációit, benne a találkozásokat és szembesüléseket igazi színházi pillanatokká átlényegíteni. Az egyszerre szimbolikus (lásd többszöri átkelés a makett Williamsburg Bridge-en) és valóságos tereket (pad, a lány szobája, apa fotelje) úgy montírozták, hogy mindegyik ilyen helyszínről ráláthattunk arra, hogy hol tart Lori a trauma feldolgozás zarándokútján. És akkor essék szó az őt játszó, Szemesi Csenge nagyszerű alakításáról is! Ha nem ő, nem ebben a korban (17 éves) és nem így játszaná Roli szerepét, akkor ez az előadás érzelmes pszicho-giccsé devalválódna. Hogy ezt sikeresen elkerüli, abban nagy szerepe van az apát is játszó tanár-rendezőnek, Dely Gézának, meg az egész társulatnak is. Jó ízléssel, kerülve a hatásvadász elemeket – veszik körül Csenge alakítását, aki korát meghazudtoló teherbírással viszi végig a szerepét. Csenge néhány évvel idősebb csak, mint a történet 11/12 éves főhőse, és ez éppen elég ahhoz, hogy egy hajszálnyival érettebben, bölcsebben fogja fel szerepét, hogy látni tudjuk benne ezt a kiskamaszt, és hogy ne is kelljen úgymond "rájátszania" erre a gyerekségre. Nagyon szép szellemi/lelki hidat tudott teremteni saját és a játszott szerep korosztálya között. Itt azért egy aggódó megjegyzés tennék: vigyáznia kell, hogy a szükségesnél és az alig kibírhatónál kissé lejjebb vigye néha a hangerőt, hogy mi nézők ne a hangszálait féltsük a sérüléstől. A fejgép mint a világítás-dramaturgia alapja legtöbbször jól szolgálja a helyszín váltásokat, de mintha túlságosan beleszerettek volna ebbe az effektusba, és ott is ezt használják, ahol másfajta világítást kívánna meg a jelenet. Ugyanígy a telefon-bejátszásokból és a néma szereplő felolvasásaiból is lehetne kevesebb, főként az előadás utolsó harmadában. De ezek csak apró megfontolni valók az előadás erényeihez képest. A bajaik méltán érdemelték ki a fesztivál fődíját, Szemesi Csenge pedig a legjobb színészi alakítás díját. (Arany minősítés)