Én így láttam... Színjátékról színjátékra Vasváron

3 Jul 2019

A Vasvári Nemzetközi Színjátszó Fesztivál zsűrijében részt venni igazán megtisztelő feladat. Különösen szeretem a Kolostor ódon saroktermében zajló szakmai beszélgetéseket, ahol megosztjuk a társulatokkal benyomásainkat, vitázunk, meghallgatjuk a csoportok érveit pro és kontra. A szokásos zsűri létszámtól eltérően – ami általában 3-4 szakembert jelent –, Vasvár, személyesen pedig Gergye Rezső igazgató úr idén is hat kollégát hívott meg az értékelésekhez és a díjak odaítéléséhez, ami mindenképpen segítette a vélemények és közelítések sokféleségét.

 

Jó volt hallgatni Katona Imre egyetemi szintű, a hátteret is mindig megvilágító, színháztörténeti kitekintést adó előadásait, Pápai László meditatív kommentárjait, Turbuly Lilla finom és mindig biztató észrevételeit, a színész Herczeg Tamás `belelendülős`, a megkérdőjelezhetőség előtt is mindig nyitva álló érzékeny monológjait, az amatőr színjátszás világához igazán közelálló kritikus, Szűcs Kati empatikus, segítően szigorú és pontos megfogalmazásait. De ami a legszimpatikusabb volt az egészben, az a csoportok és rendezőik készsége és nyitottsága a vitára, hogy nem tekintettek bennünket valamiféle megfellebbezhetetlen bölcsesség letéteményeseinek. Ez az üzenete ennek a kis értékelő írásnak is. Tekintse mindenki annak, ami: én így láttam.

 

Nulladik napi bemutatkozás volt a székesfehérvári Prospero Színköré, akik névadó drámahősüknek kívántak, érthető okokból, tisztelegni azzal, hogy bemutatják A vihar című Shakespeare-drámát hat szereplőre szűkített stábbal. Merész, provokatív kísérlet volt, nem igazán sikeres a túlságosan felaprózott váltások és a `mindenki mindenki lehet tetszés szerint` elvre épülő szereposztás miatt. Sajnos, az egyébként nagyszerű adottságokkal rendelkező szereplőgárda nem vagy alig tudott megbirkózni az előadás során hektikusan változó szereposztással, de ennek kapcsán főleg azzal, hogy szinte idejük / lehetőségük sem volt arra, hogy egy-egy szerep ívét kicsit is megalkossák. Egy ilyen varázslatokra épülő színdarabot persze nem lehetetlen a Micskó Zoltánék által választott módon előadni, de ehhez egy ennél sokkal részletezőbb, pontosabb kidolgozásra és begyakorlásra lett volna szükség. Így azonban sokszor reálban játszanak nem reális helyzeteket és viszont. Különösen áll ez az éppen akcióban nem szereplő, a színpad szélén ülő helyzetben gesztikuláló szereplők mozgás-beállításaira, ami így majdhogynem esetlegesnek tűnik, holott a csoport szándéka szerint a varázslat terének benépesítői lennének.

Aztán az igazi első nap mindkét indító előadása megindító meglepetéssel szolgált. Először a százhalombattai Felhőjárók Mozdulatszínház gesztusszínháza hívott játékba a lehető legtisztább színházi eszközökkel. A Rédli Éva, Szélpál Eszter, Szélpál Stefi írta / rendezte „Ég és föld között” című, fél órás némajátékukról, ha értékeit kéne számba vennem, ilyeneket írhatnék: felejthetetlen érintések, ahogy a lányok a fiúk ölébe ülnek, ahogy nekünk háttal ülve, fejüket felénk fordítják, ahogy integetnek a távolban eltűnő vonat után, ahogy kinéznek a karokból font háromszögletű ablakokon, ahogy tangót táncol egymással egy egészséges lány és egy sérült fiú – a maguk módján mindketten eggyé válva a táncban, ahogy a nyíló virágszirom kezekbe simulnak az arcok… És mindezt a Sérültekért Alapítvány nagyszerű munkatársainak köszönhetem, akik a színjáték eszköztárát empátiával használva és magukat a gondjaikra bízottakkal egy érzelmi hullámhosszra állítva dolgoznak. És bekezdést sem váltva dicsérem itt a Fábián Gábor vezette Alternatív Képszínházat Szombathelyről (csak itt jelzem, jelenleg két Fábián Gábor neve bukkan fel színházi előadásokkal kapcsolatban, a másik F. G., a színész / rendező, az egykori szputnyikos, aki jelenleg Pécsett él / dolgozik). A Végtelen történet című előadásuk, mely a Fogyatékkal Élőket és Hajléktalanokat Ellátó KNKft gondozásában került színpadra az A csitári hegyek alatt című Kodály remekműre épül. A dalnak csak a szövegét halljuk felvételről, ők pedig egyszerű mozdulatokkal adnak emberi/vizuális dimenziót az elhangzó népdal szövegnek, ami így új értelmet, asszociációkat ébreszt. Örömmel vettem, hogy az értelmi fogyatékosok zsirai otthonában újjáéledt a színjátszás, éspedig egy olyan indító előadással, mely maximálisan figyelembe veszi a színjátszók időbeli és lelki terhelhetőségét.

Ugyancsak példaértékű, ember- és közösség formáló jelentőségű az, amit Füsti-Molnár Sándor – Fecske hoz létre csoportjaival a jobbára gyerekekből álló, tatabányai Bütyök Színjátszoda árva gyermekivel és nevelőikkel, valamint évek óta a gödi AHA Színpad hajléktalanjaival. A lelki-szociális érték nem kérdéses itt, de a művészi kvalitás és az empatikus fogalmazásmód adja ezeknek az előadásoknak az önmagukban vett értékét. Először is telitalálat, hogy nem először választanak Móricz-novellákat, vagy motívumokat előadásaik alapjául. Jelen esetben az Ami megérthetetlen című novellát és a Mintha csak ma történt volna címmel bemutatott adaptációt. Ami a legmegkapóbb mindkettőben, hogy ezek a szereplők, NEM JÁTSZANAK, ők itt és így élnek, ami elementáris hatással van rám, a nézőre. És mégsem úgy élem meg ezt az egészet, mintha kukkolnék, vagy mintha valami olyasmit látnék, ami nem rám tartozik. De nem is akarnak – úgymond – szánalmat ébreszteni maguk iránt, sőt még némi büszkeséget is vélek felfedezni abban, ahogy kiállnak ezekkel a rövid előadásokkal. A saját életritmusukat használják, gesztusaik is pont odaillők, még akkor is, ha mondjuk épp nem elesett embereket játszanak. Van valami büszke tartás minden színpadra lépőben. Tudna még javulni az előadás, ha Fecske kicsit besegítene nekik azzal, hogy az egész ritmusát, időkezelését jobban kézben tartaná, ha a tárgyak-kellékek ki-be pakolását, a takarások használatát csak a legszükségesebbre korlátoznák. Itt jegyzem meg, és ez el is hangzott az értékelésen – már nem emlékszem, melyik zsűritag mondta, talán Herczeg Tamás – a Rózsikát játszó színjátszó akciójával kapcsolatban, hogy ő még színpadon ilyen hitelesen asztalt teríteni nem látott színésznőt.

    

Nagy utazásra vitt bennünket a gödöllői Club Színház Dr. Übüje Halász Tibor rendezésében. Az IMPRO fesztiváljainkon mindig jeleskedő társulat most sem okozott csalódást, már ami színészi játékuk intenzitását, ötletességét illeti. Talán ha engedtek volna saját jobbik énjük kísértésének és többet bíztak volna saját találékonyságukra, humorukra és kevesebbet Jarryra, sziporkázóbb lehetett volna ez a briliánsan kezdődő előadás. Ahogy a sorszámot osztó egészségügyi alkalmazott-nő, akár egy őrmester parancskiadáskor, lélektelenül nyers és tárgyilagos modorban tájékoztat, majd kiosztja a rendelésre várakozók /nézők/ között a sorszámokat, aztán ahogy a két holtfáradt mentős a hordágyról a földre gurít egy félig eszméletlen beteget, nos ez ígéretes nyitány lett volna egy egészségügyre hangolt Übühöz. Sajnos – és a rendező elmondása szerint a beugrások miatt is volt ez így – sokszor ritmusvesztésen esett át az egyébként kitűnően felépített abszurd eseménysor, talán emiatt éreztem úgy, hogy néha olyan erőlködős lesz az előadás. Közben feljegyeztem magamnak, hogy milyen `hangfekvésben` lehetne ma előadni az Übüt. „F dúrban”, azaz fociban (ezt megtette a Debreceni Egyetemi Színpad ÜBÜ FC, a döntő című előadásában, K dúrban, azaz közoktatás hangfekvésben (ezen a gödöllőiek is gondolkodtak) vagy „E dúrban”, azaz egészségügyi hangfekvésben. A Club Színház ez utóbbit választotta, talán mert ehhez rendelkezett a legtöbb személyes élménnyel, és ez át is ütött az előadásukon. Nagyon szerettem a dobogókból összetákolt díszletet s hozzá a kékes derengésű fényeket (legjobb díszlet díja), kitűnően lehetett itt `bújócskázni`, a legváratlanabb helyeken felbukkanni a színpadon. Egy apokaliptikus vízió ígérete volt ez az előadás, kár, hogy száz százalékig nem tudta teljesíteni.

    

A békéscsabai Féling Színház két egyfelvonásossal nevezett be Vasvárra. Illetve, bocsánat, pontosítok: Vasvár és Kistérsége Nemzetközi Színjátszó Fesztiválra, hiszen az országban egyedüliként ez a találkozó előadásokat telepít – ők így hívják – `vidékre`, azaz a környékbeli kis falvakba is. Nos, Oszkó látta vendégül immár másodszor a békéscsabaiakat. Nem tagadom, némileg muszájnak éreztem ennek a kevésbé sikerült Spiró darabnak, a PRAH-nak az újra nézését, hiszen a tavalyi Magyar Művek Szemléjén alig kibírhatónak tartottam az alsó középosztálybeli házaspár vergődését az elnyert lottó ötös okozta élet-csapdában. És lám, mit tud tenni az idő egy kora-érett előadással! Egyszerűen besűrűsödött az egész. Már egyáltalán nem éreztem azt a nyúlós monotonitást és idegesítő teszetoszaságot, amit tavaly. Ez elsősorban Horváth Hajnalnak köszönhető, aki a maga finom színészi eszközökkel kidolgozott  (mert törékeny alkatára épített) szadizmusával, vagy mondjuk ki, paranoiájával már-már az őrületbe kergeti a férjet játszó – még mindig időnként egy kicsit `túlsúlyos` – Gyarmati Sándort. A széteső előadás helyett Oszkón tehát egy jól felépített, szerep-energiáikkal kitűnően gazdálkodó párost láttam. És ez elmondható a társulat másik kétszereplős előadásáról, Boldizsár Péter: Félálmaink-járól is. Gyarmati Sándor és Vaszkó Viktor kettőse miliő teremtésben, stílus megtartásban és lazaságban kitűnően alkalmazkodik az élet- és állóképszerű darab statikájához. Bármennyire is hitelesen és tehetségesen hozták a két homeless figuráját, a látottakat nem tudtam nem összevetni az AHA színpadosok előadásával. A Féling Színház színészeinél a JÁTÉKERŐT, az AHA színjátszóinál a JÁTÉK NÉLKÜLISÉGET tudtam nagyra értékelni. És közben arra gondoltam, érdemes volna egy színház-antropológiai tanulmányt szentelni a kétféle színészi jelenlét működésének, hiszen ez is Színház és az is.

 

Falusi- és kisvárosi közösségi színjátszásból is kaptunk ízelítőt ezen a fesztiválon. A gyengébbik próbálkozás a vassurányiaké volt, (Irány Surány! Társulat: A kód, írták: Devecsery László, Szabó Brigitta, Varga-Bodó Anita, rendezte: Devecsery László), mely a Pajtaszínházi közösségépítő program keretében valósult meg, Szerémi Zoltán színművész mentorálásával, aki végül is – a társulat közlése alapján – inkább csak a zenei vonalat vitte az előadásban. Nos, a közösség-építő funkcióját egyértelműen betöltötte a projekt, hiszen jókedvű, minden korosztályt megmozgató előadást láttam, ami azért színházi szempontból – s tudjuk be ezt a harmatosan új, tapasztalatlan társulatnak meg az avatatlan prókátorok atyáskodó beleszólásának – hagyott kívánnivalót maga után. A darab konfliktus világa, dramaturgiája és szereplőgárdája egy három évadon át tartó család-sorozatra (szitkomra) is elegendő lett volna. A szerzők igyekeztek mindent belevinni, amiről úgy gondolták, hogy életszerű, vagy annak tűnik. Volt itt cowboy kalapos-csizmás falu macsója, rá áhítozó éltesebb asszonyságokkal, kivagyiságában és küllemében is elviselhetetlenül önző és követelőző, féltékeny feleség tutyimutyi férjjel, róla később, de előre jól sejthetően kiderül, hogy az általa elhagyott asszony egykori szerelmes párja, gyermekeinek atyja (Devecsery László hiteles alakításában), apára vágyó gyerekekkel, akik végül szerető apára találnak benne. A kiszámítható finálé-dramaturgia szerint természetesen végül minden jóra fordul, mindenki megtalálja a maga párját, és felhangzik a tapsos finálé, ez is kicsit hosszabb a kelleténél. Kár, hogy a színjátszók többsége végig csak mímeli a szerepét, a szöveg betanulásán túl, a gyerekszereplők kivételével, egyáltalán nem, vagy csak ritkán érezni a játék és a szerepek személyes felvállalását, a szöveg meg többnyire bugyuta, sematikus és felszínes leképezése a jelen valóságának. Mindenesetre – és a társulattal való beszélgetés alapján, ebben biztos vagyok – bízni lehet a csapat együtt maradásában és művészi megerősödésében.

A másik közösségi előadás egy kisvárosból, Kőszegről érkezett (író-rendező: Tóth Krisztina Veronika nővér: Tyúktolvajok betlehemese, Árpád-házi Szent Margit Színjátszó Közössége). Ez a visszájára fordított és keretjátékba illesztett betlehemes igazán egészséges hajtása volt a népi színjátszásnak. Rámenős asszonyokkal, kitűnően együtt lélegező és mozgó, a karikírozásban mesteri fiú-csapattal adták elő. A helyzet alapkomikuma, hogy a tyúktolvajláson rajtakapott, későbbi háromkirályokat az asszonyok azzal `büntetik`, hogy nekik kell betlehemezniük a lengyel úr-asszony előtt, akinek a férje – ha jól vettem ki, Bem tábornok – éppen a magyar szabadságért harcol. A színjátszók – különösen az asszonyok – az elején óriási vehemenciával és életerővel vetik bele magukat a játékba, a férfiak pedig kellő visszafogottsággal mennek szembe velük, tűrik a megkötöztetést, a tárgyalást és az asszonynép által hozott ítéletet. A játékot éltető erős energiák azonban a végére kicsit lankadni látszanak.

 

Visszatérő vendégek Vasváron a Nánai Színjátszók, akik idén egy Gyárfás Miklós-darabot hoztak, a Játék a csillagokkal címűt. Rendezőjük, Lengyelfalussy Juhász Mária talán az eddigi legnehezebb feladat elé állította komédiákban edzett színjátszóit, hiszen egy tragikus tartalmú történetet (az ötven leánygyermek atyja, Danaosz király, hogy megtartsa uralmát, cselből lányaival megöleti riválisa, ikertestvére, Aigüptosz mind az ötven, esküvőre Argoszba érkező fiát, és csak egyetlen, legkisebb lánya, Hüpermnésztra áll ellent az atyai parancsnak) komédiaként kell eljátszaniuk úgy, hogy a női szerepeket, az összes színpadra lépő leányt egyetlen fiúnak kell eljátszania. Szögezzük le itt mindjárt, hogy a lányszerepeket játszó Góra Róbert sikeresen kerüli el a női szerep felvételével járó összes csapdát. Ízléssel és nem kis erőfeszítésébe kerülő visszafogottsággal igyekszik karaktert felskiccelni mind az öt, csupán másodpercekre felbukkanó leányzónak (miközben a takarások mögött parókát és tunikát is kell váltania!) és a végül teljesebb szerep-rajzot felkínáló Hüpermnésztra alakjának is. Csak dicséret illeti a Danaosz királyt játszó Pesty Lászlót is, aki finom és érett játékával, arcmimikájával és kézmozdulataival (tőrök megsimítása, a trónról való le- és fellépések, hanghordozásával, akcentusával) hiánytalanul tölti ki az átöltözések, színváltások közti időt. Itt kell szólnom az egyre `emberesebb` szerepekben felbukkanó, itt Idmónt, a látnokot alakító Khéli Bálintról is, aki köveit (a messzelátó kamerákat) kukkolva, dörzsölgetve némi sértett alázattal számol be a távolban történő eseményekről, majd az ötven ifjú szerepében segíti előjátszani a királynak, hogy miként fogadja a felkoncolásra szánt egyiptomi vőlegényeket.

 
A csapat állandó clown párosa, Góra Robert és Piski Erik most tragiko-komiko szerelmespárt alakít, hiteles és megindító `mű-kedvelő` komédiázással, ahogy azt egy jó Szentivánéji álom előadásban a Pyramust és Thisbét alakító színészektől elvárjuk. Azért tegyük hozzá, hogy ez a Gyárfás Miklós-darab nem biztos, hogy ideálisan a csapatra szabható lenne. Különösen az első tíz perc dramaturgiailag is botladozó, amikor is a lányok sorban bejelentkeznek a királynál a tőrökért. Kétszer volt szerencsém látni a nánaiakat, először Andrásfán egy zsebkendőnyi színpadon, a takarások mögött fél méteres hellyel (lásd. átöltözések), a színészek feje fölött 4 mennyezeti hatvan wattossal, amiből 3 égett - és Vasváron a nagyszínpadon, normális színpadi fényekkel. Ez utóbbi alkalom sokkal előnyösebb fényt derített a szereplők játékára, meg az egészre.

És végül essen néhány szó a vasvári fesztivál nemzetközi `sztárvendégéről`, a vándordíjat elnyert Georgian Experimental Theatre Everywhere társulatról, mely Ionesco: A kopasz énekesnő című félklasszikus abszurdját adta elő, amiben a kiváló színészek akrobatikus ügyességgel egyensúlyoznak székről székre a maguk építette, sajátos vízi-színpadon. Giorgi Chkhaidze rendező és művészeti vezető színháza hivatásos státuszban dolgozik, állami támogatással. Egyáltalán nem baj, hogy az amatőrök között megjelenik egy ilyen társulat is, bár zsűri szemmel teljesítményük – főként, ami színészi játék mesterségbeli szintjét illeti – nehezen mérhető az itt bemutatkozó csoportok többségéhez. Szerencsére azért az ő játékukat is áthatja valami elemi szenvedély, ami ha hiányozna, ha nem reálba, teljes erőbedobással vinnék végig Ionesco-nak ezt a nonszensz kvázi blöffjét, vakvágányra vinné az egész vállalkozást. Fegyelmezett, jól kézben tartott és telített játékot láttam a grúzoktól, bár ami a vízzel teli alapmedencét meg a benne való tocsogást, tapicskolást illeti, az utóbbi időben kicsit sokszor találkozom vele a profi színpadokon, ahogy régebben a földdel és homokkal.

 

Regős János
Balatonlelle, 2019. 06. 27.