Magyar színház Szibériában – 3. rész: Tyumenyi emléklapok

24 Nov 2019

November 1. és 5. között rendezték meg a szibériai Tyumenben a 7. Színházi Forradalom Nemzetközi Fesztivált, melyen Magyarországot Pusztai Luca és Formanek Csaba előadása, a Senki se mer egyedül élni képviselte. A darab a legjobb látvány díját nyerte el a 22 előadást felvonultató fesztiválon. Ezúttal Regős János élménybeszámolóját közöljük.

 

Október 31-én, helyi idő szerint délelőtt 11-kor ereszkedtünk alá a behavazott tyumenyi repülőtérre. Mínusz négy-öt fok (ez Nyugat-Szibériában nem vészes ilyenkor), hóesés, utasra vadászó taxisofőrök. Itt egy időre különváltam Formanek Csabáéktól, őket a társulathoz delegált segítő, Anna kísérte a szállásra, én az experts/szakértők csoporttal tartva törtem át magam a friss hóbuckákon a buszhoz. 
    

Másodszor vagyok itt a Театральная революция (Színházi Forradalom) elnevezésű nemzetközi ifjúsági színházi fesztiválon. Két éve a győri RÉV Színházasok a De mi lett a nővel? című Csehov/Kiss Csaba adaptációját, most Formanek Csaba – Pusztai Luca Lili 2017-ben bemutatott Senki se mer egyedül élni-jét hívták meg.

 

Akit esetleg oroszul is érdekel a címe, íme: 

НИКТО НЕ ОСМЕЛИВАЕТСЯ ЖИТЬ В ОДИНОЧЕСТВЕ ---- 
– fonetikus átiratban, hogy ízlelgetni lehessen:
Nyikto nye oszmelivájetsza zsity v ogyinocsesztve

 

Szóval ezt az előadást exportáltuk ide e tőlünk négy órányi időeltolódásra lévő, nyugat-szibériai, hétszázezres olaj- és gázkereskedelmi központba. Ez utóbbiból az olvasó sejtheti, hogy egy viszonylag gazdag, dinamikusan fejlődő városról van szó, ami szépen modellezi mindazt, ami ebben a hatalmas országban az utóbbi évtizedekben lendületbe tudott jönni, vagyis a nyersanyagra – benne a szibériai arany- és gyémánt gazdagságra is – épülő gazdaság és egyesek számára a gazdagság. Ennek látható jele az egykori szocializmus panel- és bódé díszletei között egyre szaporodó, csillogó felhőkarcolók, a többnyire jól öltözött járókelők, a sok fiatal köztük azok, akik most önkéntesként és közönségként is körülvettek bennünket. Azért egy megható jelenet ide kívánkozik, bár nem színházi, de talán mutat valamit Oroszország másik arcából is: 

 

A szállodánk és a fesztivál egyik alaphelyszíne, a Kozmosz (Ifjúsági Színházi Központ) közti kb. háromszáz méteres táv felénél egy magasabb osztályba sorolt étterem kivilágított portája. A havas-csúszós járdán velünk szemben egy idős nénike csoszog a hóban. Spárgán papírdobozt húz maga után. Az étteremből egy jól öltözött fiatalember perdül ki, és pénzt szór a dobozba. Talán épp a kabátjára várt a ruhatárban. És már megy is vissza, a nénike pedig hátra sem nézve, csoszog tovább.

 

A szakértők csoportjával (fotó: Regős János)

 

Érkezésük estéjén a szakértők egy kisebb csoportjával a közeli, egy órás autóútra lévő gyógyfürdőben pihenem ki az utazás fáradalmait. Harmincnyolc fokos víz, szabadtéri medencék, hóesés – kell-e ennél királyibb élvezet? A másnapi ünnepélyes megnyitó ezzel szemben kissé hűvösre sikeredett. Ezt most nem a hangulatra értem. A ceremónia alatt az Ifjúsági Színház előtti téren fagyoskodtunk egy órán keresztül. Szakmai rangsor szerint bemutattak bennünket, a csoportokat, majd sajtótájékoztató következett, már bent az előcsarnokban. Csaba –  már a laptopja fölé hajolva – engem mint Tyumenben ismerős egyént kérdezett a környékbeli kocsmákról, `Itt még csak sört sem lehet kapni` – állapította meg lemondóan. Nem tudtam felvilágosítani, de mint később kiderült, és mint az ugyanezen honlapon olvasható beszámolójából is kitetszik, e tárgyban az elkövetkező öt napban komoly helyismeretre tett szert.

Harmadik Kör Színház: Csillag-eső


Nagyszerű felütés volt az omszki Harmadik Kör Színház Csillag-eső című bohóc előadása a Nagy Drámai Színház épületének ötödik emeleti stúdiójában. Profi mim- és bohóc technikával rendelkező fiatal csapat lírai jelenetfüzére sok-sok szcenikai ötlettel, mindez játékosan, erőlködés nélkül. Az égből kis szivaccsal tömött csillagok hullottak alá többször is – ezekkel csillag-csatát vívtunk az előadás során többször is. Csodáltam a jelmezeiket, éreztem, hogy óriási munka folyik a takarások mögött, hogy időben öltözéket váltsanak, hogy odaérjenek a megfelelő járáshoz, hogy helyére kerüljön minden tárgy, hogy a szereplők feje fölé rebbenjenek a pálcán tartott pillangók, egyáltalán, hogy olajozottan működjék ez az egész masinéria. Előadásukban az animáció és az élő színház tökéletes szimbiózisa valósult meg. 
  

Innen vissza az Ifjúsági Színházba, ahol egy hollywoodi, romantikus darab, A pillangók szabadok adaptációját adták Hatodik érzék címmel a kazanyi „SDVIG” stúdiószínház profi színészei Alexander Feldman és Alexander Szamorodov rendezésében. A darab az ő átiratukban egy vak dán fiatalemberről, Kai-ról szól, aki a szerető, de szoros anyai felügyelet alól szabadulni kívánván, próbaidőre, önálló lakásba költözik szomszédságában egy celeb-jelölt, de inkább prostinak tűnő hölggyel. Természetesen összejönnek, az anya nem tud belenyugodni a szerepvesztésbe, a nyakukra jár.

SDVIG: Hatodik érzék

 

A színészek jók, a rendezők jó ízléssel kerülik ki az ilyesféle érzelgős melodrámák csapdahelyzeteit. Nincsenek könnyek, nincs pátosz, áthidalhatatlan érzelmi amplitúdók. Helyette finom humor, a vakságot sem a külsőségek felől megközelítő főszereplő. Így a nézőben tényleg létrejön a hatodik érzék illúziója, egy érzéké, ami a látó embernél is élesebben érzékel mindent, ami vele és körülötte történik. Nekem külön kihívás volt, hogy az előadást nézve, próbára tehettem hézagos orosz tudásomat. Így saját sikerélményem talán nem csak a darab erényeinek volt köszönhető.
    

Naplómból próbálom kisilabizálni, miket írtam a sötétben a permi drámatagozatos diáklányok „Hangya az üvegkorsóban” című előadása közben, amit másnap délben láttunk Csabáékkal együtt a helyi művészeti főiskola stúdió termében: „Ilyen színész-pedagógiai csodát még sohasem láttam. Öt 14-15 éves kislány. Még gyerekek? Már felnőttek? Eldönthetetlen. Egy biztos: ön- és korosztály-azonosak, kisugárzásuk mitologikusan időtlen.” Pedig a téma, amit választottak nagyon is konkrét és időhöz kötött: a csecsenföldi háború közel tíz éve gyerekszemmel egy bizonyos Polina Zserebsztova nevű kislány naplói alapján. A kezdeti idill, aztán a gyerekként átélt és a naplóban megörökített borzalmak úgy szűrődnek át rajtuk, hogy az zsigerekig hatol. Rám néznek, és elszégyellem magam, megrendülök és megtisztulok, de ez nem mint valami végső hatás ér – úgy is! – hanem újra és újra. Pedig kifejezetten ellenemre van, ha egy színész célba vesz a tekintetével, ha közvetlenül – úgymond – hozzám beszél. Itt meg, milyen furcsa és szokatlan, alig várom, hogy valamelyikük engem válasszon monológja címzettjéül.

Hangya az üvegkorsóban

 

Végig bírják belső erővel, lelki szépségük kiül az arcukra, a mozdulataikra, a felnőttség gyerekjátékká nemesedik általuk. Többen a könnyeinkkel küszködünk a végén. Mintha saját gyermekeinkké váltak volna e másfél óra alatt. Kézcsókkal köszönöm meg nekik az előadást. Aztán a fesztivál alatt többször odajönnek hozzánk barátkozni, beszélgetni. De jó lenne meghívni őket, mondjuk az ODT valamelyik gálájára! Van Permben egy iskola, a neve Паломник  – Zarándok Gyermekszínházi Iskola. Harminc éve alapították, története során tízezer gyermek került ki innen, és hatvan bemutatójuk volt. 
    

Este ismét a nagyszínház kistermében a berlini Multiplex Együttes Ko-exist című performanszát nézem. Multinacionális, montázsszerű előadás, afgán, iráni, olasz, török és német színészekkel. Mindenki a saját anyanyelvén játszik. Egyéni körök, melyek időnként metszik egymást, kevés interakció, annál több szóló ebben a „performatív kollázsban” – ahogy ők nevezik. A talaj alattuk vízzel teli, valahogy úgy, ahogy most a velencei áradás képein látjuk.

Multiplex Együttes: Ko-exist

 

A színészek pallókon közlekednek, a vízbe csak véletlenül csúsznak bele. Hogy akkor miért kellett a víz, nem értem. Jó, divat ez most, mármint a vízzel borított színpad – legalább három ilyen előadást láttam az utóbbi években. Ko-egzitenciális töltésű előadás, időnként expresszív crescendókkal, hiteles színészekkel, de igazán nem áll össze, valahogy mindenki megmarad az egyéni narratívájánál. A multikulturalitás inkább csak kirakatszerű, odafigyelnek egymásra, ami azért nem kis dolog, meg az sem, hogy egyáltalán közösen gondolkodnak a világ- és saját személyes dolgaikról. Sokat emelt az előadáson az a zenész-szereplő, aki hangszereivel és hangzó tárgyaival festett akusztikus teret köréjük.
    

Izgalmas nap lett a következő: a Formanek Csaba-Pusztai Luca jegyezte Senki se mer egyedül élni című előadás napja. Eredetileg két előadást terveztek a szervezők úgy, hogy az elsőt délután négyre tették. A színpadot aznap délben adta át az előző produkció. E kényes és igényes vizualitású előadás beállása/bejárása otthon is egész napos meló. Itt már előző éjszaka elkezdtek a fényekkel foglalkozni.

Formanek Csaba a még üres térben (fotó: Molnár Anna)

 

A helyi segítségre nem lehetett panasz, igyekeztem én is jelen lenni. De hát a nyelvi nehézségek (angol-orosz-magyar kettős tolmácsolás; Érted? Nem érted?) is lassították a munkát. Egy órakor már ki lehetett jelenteni, hogy négykor nem lesz előadás, csak este. Ezt a szervezők meglepő nyugalommal vették tudomásul. Közben az előcsarnokban indult a helyi színjátszók tér-specifikus Az iskolából című akció-játéka, aminek során a játszók időnként berontottak a színházterembe, nyilvánvalóan megzavarva az ott folyó megfeszített munkát. 
    

A fesztivál fiatal vendéglátói – ahogy ők fogalmaznak – nem akartak a háttérbe húzódni, és úgy döntöttek, hogy a szervezés teendőit egy időre félretéve, egy előadás erejéig, belevetik magukat a színházcsinálásba is, hogy bizonyítsák színházszeretetüket. Kaptunk magunk alá forgószékeket, hogy követni tudjuk a körülöttünk zajló eseményeket, melyek hol a ruhatárban, hol a büfépult mögött, előtt és fölött, hol a színházterem ajtajában (szegény Csabáék!), hol egy függőágyban játszódtak. A történet egyszerű (Andrej Ivanov írása), benne a gazdagságról szőtt álmok (fényűző élet, pénz, partik, barbershop-ok) és a valóság ütközik egy szegény, intelligens filozófia tanár vágyaiban, aki valahogy szeretne helyhez és befolyáshoz jutni ebben a számára idegen, fényűző világban. Ez a szélsőségek szorításában fogant előadás kétségtelenül fel tudott mutatni valamit annak a világnak az ellentmondásaiból, ahogy egy ilyen orosz nagyvárosban él véletlen szimbiózisban a vadóc, bulizós, szexi diáklány, meg az alkoholtól elhülyült apa, az intelligens filozófia tanár, akibe szerelmes, és a durva, de nagyon érzékeny börtöntöltelék, akibe szintén szerelmes lesz. 
    

Ahogy vége lett, az előcsarnokból két házra való közönség nyomult be a nézőtérre. Csaba (alias Borisz, a függönyhúzogató), most a konferanszié szerepében, kilépett a függöny elé, köszöntötte - oroszul is! - a nézőket, fogadta a valódi- és a hangszórókból bejátszott, már-már idegesítően hosszan tartó tapsot és ovációt. 
    

A két színész nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy ezt a darabot, aminek az ereje legalább annyira a vizualitásban (az előadás a legjobb szcenika díját nyerte), mint a szövegben - és persze a színészek személyességig fajuló, intenzív játékában rejlik, elhozzák ide Tyumenybe. Amikor beszélgettünk a nevezésről, meg arról, hogy értik-e majd az oroszok a sok szöveget, Csaba a darab csehovos allúzióit hozta fel, meg a két szereplő (Borisz és Nyina) oroszos nevét, és hogy Luca (Pusztai) majd készít angol nyelvű feliratot hozzá. Én biztos vagyok abban, hogy az oroszok értették az előadást, és nem a feliratokat silabizálták – angolul valószínű kevesen tudtak a nézőtéren –, hanem inkább a színpadi eseményeket figyelték.