Magyar színház Szibériában – 2. rész: Lélektől lélekig

November 1. és 5. között rendezték meg a szibériai Tyumenben a 7. Színházi Forradalom Nemzetközi Fesztivált, melyen Magyarországot Pusztai Luca és Formanek Csaba előadása, a Senki se mer egyedül élni képviselte. A darab a legjobb látvány díját nyerte el a 22 előadást felvonultató fesztiválon. Formanek Csaba élménybeszámolójának második részét közöljük.

Vodka és metafizika

Az újabb és újabb apró felfedezések egyre otthonosabbá tették számunkra Tyument. A feszített tempójú fesztivál „szibériai fogságából” a kalandvágy, az emberi találkozások és a belső görcsök elengedésének különös elegye szabadított fel.

A legendás nagy orosz lélekkel legelőször persze hol máshol is találkozhattunk volna, mint a vendéglátó helyeken. Ezekben a bárokban a férfiak eleinte meglehetősen agresszívnak tűnnek, a nők viszont nagyon kedvesek, alázatosak – mintha ezzel kompenzálnák a férfiak vadságát. Most is itt kísér az egyik helyről a pincérnő folyton visszatérő, gondoskodó, lágy tekintete. Bizonyos, hogy az orosz kultúrát – ahogyan bizonyára a magyart is - a nők tartják életben, nélkülük minden karcos, feldúlt és menthetetlenül apokaliptikus lenne. De azért gyorsan kiderül, hogy ezek a túlzott maszkulin energiák is pillanatok alatt megszelídíthetők, sőt, amikor megtudják rólad, hogy magyar vagy, a testvéri szeretet rád áramlik, és ráébredsz, ezek a hepciáskodó orosz medvék jelmezük alatt valójában éppúgy csak szeretetre éhes kisfiúk, ahogyan bizonyára te magad is.

A Retro Live Bar nevű helyen – melyet a Google Térképen fedeztem fel, és rögtön meg is látogattuk – a tyumeni srácok dalra fakadtak, és ezt a számot küldték a magyaroknak:

Két nappal később a Jermolajev bárban egyszer csak azt vettük észre, hogy az egész kocsma velünk foglalkozik, és mindenki mindenféle nyelveken tanácsot ad, mit igyunk, mellé mit együnk, és mindezt mi barátságosan megfogadva valószínűleg az élet alapvető dolgait is megvitattuk velük, de bevallom, ezek az emlékeim nem túl élesek. (Erről egyébként nem csak a vodkában gazdag este felelős, hanem az is, hogy a beszélgetés egy idő után inkább metafizikai síkon zajlott, tekintve, hogy alig értettük, mit mond a másik…)

De mielőtt mindenki azt hinné, hogy az egész szibériai hetünk vodkába és metafizikába fulladt, gyorsan visszakanyarodok a fesztiválhoz.

A megrendülés árnyalatai, avagy nézzünk előadásokat!

A különös programstruktúra miatt a felvonuló 22 előadásból én magam csak alig 6-7 produkciót láttam. Az előadások párhuzamosan zajlottak, többször választani kellett, melyiket nézed meg inkább, de volt olyan is, hogy bizonyos programsávokról nem is volt tudomásunk. Talán volt valamilyen racionális oka is ennek, de én nem firtattam.

Az első darab, amit láttunk, egy kazáni három szereplős dráma volt, A hatodik érzék címmel. Egy vak férfiről szólt, akinek a komfortosan megalkotott, de mégis zárt világába egyre beljebb kerül egy fiatal nő, ami alaposan felforgatja a lelki életét. Nagyjából ennyit meg lehetett érteni az orosz nyelvű előadásból. A férfi színésznek nagyon jó orgánuma volt, és igen jól, visszafogottan, mégis nagyon kifejezően játszott. Olyannyira, hogy fogadást mertem volna kötni rá, hogy egy ténylegesen vak színész alakítja a szerepet, olyan aprólékosan kidolgozott és érzékeny volt minden matatása, szemhéjremegése - persze kiderült később, hogy teljesen ép látású a színész.

A női főszereplő már nem tetszett annyira, túlizegte-mozogta magát, folyton produkálni akart, ami bennem inkább ellenérzést váltott ki. Az igényes és egyszerű díszletet kissé alulvilágították, és kevés volt a fényváltás is, ráadásul a történet is nagyon lassan csordogált sajnos, így a terebélyes első felvonás után már nem mentünk vissza a folytatásra.

Másnap egy permi ifjúsági színházi iskola növendékeitől láthattunk egy döbbenetesen erős előadást. Öt fiatal – szinte még gyermek - lányka keltette életre Polina Zserebcova első csecsen háború alatt írott naplóját Ant in a Glass Jar (Hangya a befőttes üvegben) címmel. Zserebcova 9 évesen kezdett el naplót írni, pár hónapra rá kitört a háború. Gyerekszemmel, belülről élte végig és dokumentálta a borzalmakat mintegy 10 éven át.

Az előadást persze oroszul játszották, felirat nélkül, így a szövegeket sajnos nem értettük – úgy talán még megrázóbb lett volna az élmény. Ám az öt orosz ifjú színésznő olyan érzékenységgel és játékossággal, személyes érintettséggel és közvetlenséggel dolgozott, hogy a szavakon túlemelkedve lélektől lélekig hatolt a produkció. Amit láttunk és éreztünk, az nem csak a háború borzalmairól szólt, de egy különös, gyermeki, de mégis felelős perspektívából az emberiségért és a békéért szóló ünneppé és himnusszá változott. Az előadás végén és a rendhagyó tapsrend alatt a lányok szeméből meginduló könnyek nem a színésznők könnyen előhívható krokodilkönnyei voltak. Valami áttört, a színház az emberi lényegbe hatolt, és valódi lelkiismereti kérdés lett.

(Zserebcova naplójáról – néhány részlettel együtt - itt olvashattok magyar nyelven: http://nol.hu/kulfold/repeszekre-szabdalt-ido-1585043)

A Berlinből érkező németek Ko-Exist című előadása is talán valami hasonlóval próbálkozott, lelkek és kultúrák bolyongását állítva a középpontba, az előadók személyes történeteit felhasználva. Úgy tűnt, az egész előadás inkább valamiféle összművészeti (ön)terápia, mert a színpadi téren belül erősebbnek éreztem a belső hitek, tétek és kötelékek működését, mint amilyen kommunikációt a közönséggel tudott kialakítani a produkció.

Egyféle meditatív szent színház volt ez, alázatos részvétellel, úgyhogy az ilyesmire fogékonyak bizonyosan mélyebbre utaztak velük, mint jómagam. Nekem túlzottan eldöntött esztétikában, kissé unalmasan megbölcsült (ön)nevelői szándékkal döcögött végig a szűk egyórás játékidő.

Izgalmasabbnak ígérkezett a görögök Bakkhánsnők előadása, már csak ezért is, mert még sosem láttam görögöktől görög színházat (még ha ezek a görögök nem is azok az ógörögök, de mégiscsak görögök!)

A darabban a színészek elképesztő tempót és energiát működtettek, kár, hogy lényegében szinte végigüvöltötték az egész előadást. Az ember azt hihette, nincsen már hová fokozni ezt a dionüszoszi őrjöngést. Ami - valljuk be - , legfeljebb ha két szereplőnél volt igazán hiteles, és ez mindannyiszor kiderült, amikor erőltetetten próbáltak mámoros kacajt produkálni, de bizony a beszédtechnikával is komoly gondok lehetnek, ha a görög nyelven keresztül is érezni lehet a színészek pöszeségét, vagy az ordibálások közben is a szájmozgások lustaságát.

Egy vékony, nagyszemű lány viszont kiragyogott az egész csapatból: olyan elképesztő dühös-szenvedélyes monológot prüszkölt ki magából hosszú-hosszú perceken át tökéletes hitelességgel, hogy szinte a teljes életem lepergett előttem, és már azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek ekkora tehetséggel előadott eltúlzott komolyság láttán. A rendezői megoldásokban is változó színvonalú előadásról végül igencsak vegyes érzésekkel távoztam, de azért lett még egy jelentős művészeti megfigyelésem: később feltűnt, hogy a görög csapatban (egyfolytában és idegesítően csacsogtak a buszon) a nagyszemű vékony lányka csendesen és visszahúzódva üldögélt két üléssel távolabb a társulattól.

Az igazi mámor nem a szájból árad.

(Folyt. köv.)

(A fotók forrása: https://vk.com/revolutiontmn)