Magyar színház Szibériában – 1. rész: A kultúrsokk

November 1. és 5. között rendezték meg a szibériai Tyumenben a 7. Színházi Forradalom Nemzetközi Fesztivált, melyen Magyarországot Pusztai Luca és Formanek Csaba előadása, a Senki se mer egyedül élni képviselte. A darab a legjobb látvány díját nyerte el a 22 előadást felvonultató fesztiválon. Formanek Csaba élménybeszámolójának első részét közöljük.

Egy másik világba tartunk

Eleinte nagyon szürreálisan hangzott, amikor Regős János még a tavasszal felvetette, hogy a kétévente megrendezett szibériai fesztiválra éppen ezt az előadást vigyük el. Valahogyan nem is hittem az egészben, olyan távolinak tűnt térben és időben. Meg aztán a nyelvi akadályok: erősen szövegközpontú az előadásunk, és bár a látvány nagyon hangsúlyos, az időben megcsavart, sok asszociáción keresztül fölépülő történetet olykor magyar nyelven sem könnyű követni. Elhatároztuk, hogy lefordítjuk a darabot angol nyelvre, és felirattal vetítve játsszuk – és végül is miért ne, mi más célból utazna oda az ember: irány Szibéria!

Az előadásról egyébként is többen mondták már, hogy van benne valami oroszos hangulat, és nem csak a szereplők neve miatt (Nyina és Borisz). Izgatott, hogy ez vajon a helyieknek is átérezhető minőség, vagy csak mi képzeljük magunkat ebbe a kortárs „posztcsehovi” világba. Tehát annak rendje és módja szerint beneveztünk a fesztiválra, s rövidesen érkezett a hír: beválogattak.

Az egyik új drámárt ír, a másik fordít (a Szigetligeti Alkotóházban nyáron)

Pusztai Luca többhetes munkájának köszönhetően a fordítás is elkészült, miközben Regős Jánossal végigjártuk a hivatali bürokrácia útvesztőit (vízumkérés, repülőjegyek, csomagszállítás, stb.) Egyikünk sem hivatalnoki alkat, így párszor neki kellett fussunk az Orosz Vízumközpontnak, míg végre a megfelelő papírokat és iratokat hiánytalanul és precízen be tudtuk nyújtani. Utólag nem is tűnik olyan bonyolultnak az egész, de akkor igencsak hamleti hangulatba kerültem a „hivatal packázásaitól”. János türelemre intett: egy másik világba megyünk, ami sokban különbözik a mi európai kultúránktól.

Végül minden sikerült, s egyszer csak ott álltunk a budapesti repülőtéren, a moszkvai járatra várva.

Senki se mer egyedül...? - avagy a társas utazás nehézségei

Nem irigylem azokat, akik nagy létszámú csoportokkal vágnak neki ilyen (vagy ennél akár kisebb) útnak. Mi csak öten voltunk, de a reptéri várakozás, átszállás, majd a későbbi városi közlekedés kihívásai alaposan próbára tették a türelmünket. Mindig mindenkinek máskor jutott eszébe mosdóba menni, dohányozni, elfáradni, vagy valamit vásárolni, nézelődni, bealudni.

Amúgy is utálatosak ezek a repülőterek, a túlzott ellenőrzéseikkel, az átvilágító kapuikkal, a szigorkodó, morcos személyzettel, a plázaszerű belső tereikkel, a tömegbe verődött individuumokkal, no meg a zsúfolt turistaosztály szűkös üléseivel. A moszkvai Seremetyjevó reptéren, ahol az átszálláshoz még vonatot is igénybe kellett vennünk a 20-nál is több terminál között, az ember megérzi, milyen kis barátságos közép-európai városka is az a Budapest.

A moszkvai reptéren utazunk

(Formanek Csaba, Regős János, Pusztai Luca, Molnár Anna, Lakatos Dániel)

A szibériai Hádész

Tyumenben már hóesés fogadott bennünket, és ahogy a helyiek elmondták, előtte még sütött a nap, kellemes őszi idő volt. Jól is néztünk volna ki Szibériában hó nélkül! Most jutott belőle rendesen. És immár tapasztalatból mondhatom, nem csak Budapesten omlik össze a közlekedés, ha leesik a hó, de bizony még Szibériában is. Amúgy is elég furcsán autóznak errefelé: eddig azt hittem, a debreceninél a világon nincsenek hosszabb piros lámpák. Nos, Tyumenben ezek a pirosak végtelennek tűnnek, s a szakadó hóban rendszeresen elkapod az újabb és újabb pirosakat. Aztán meg mindenhonnan zöld lesz, és mindenki megy össze-vissza mindenfelé. Ki érti ezt?

A tyumeni repülőtéren

Az első pár nap Tyumenben ezzel a folytonos várakozással telt: várakozni a szálláson a többi csoportra, amíg mindenki fölszáll a közös buszra, várakozni a pirosaknál, várakozni a megnyitó eseményre (hóesésben, mínusz 10-ben a színház előtt – miért szabadtérre rakták?!), várakozni az ebédhez, vacsorához szállító buszra, és általában minden egyes pici információra, mert bizony az oroszok borzasztóan nem beszélnek angolul, s amennyire igen, azt is nagyon lassan, körülményesen, idegeskedve. Pedig mennyit dolgoztunk azért az angol feliratért...!

Molnár Anna és Lakatos Dániel a megnyitón a táblával

Szóval az egész fesztivál elég nyögvenyelősen indult számunkra, a többi csoporttal sem nagyon kezdődött meg az ismerkedés, a szállodánk bárjában nem árultak vodkát és még a színházban sem. Helyi kísérőnk, Anna, (akiről még lesz szó) nem tudott nekünk kocsmát ajánlani a környéken, aztán kiderült, hogy Oroszországban sem lehet a bárokban dohányozni (odakint meg elég hideg van, főleg, ha fúj a szél), és még sorolhatnám az apró-cseprő kellemetlenségeket, hogyan is zuhantunk ki totálisan a komfortzónánkból. És összességében hogyan zsugorodik az ember körül a megszokott szabadság levegője fojtogatóan szűk időrésekké, és az idegenség, a kiszolgáltatottság, a kialvatlanság és a vodkátlanság keresztmetszetében hogyan alakulsz magad is egy idegbeteg, követelőző és türelmetlen mizantróppá.

Kilátás a hotelszobából

Erről fog szólni egész Szibéria? - szegeztem magamnak a kérdést. Ezt az élményt hagyjuk majd magunk után a 11 országból jött csoportokban: ilyenek ezek a magyarok, mindennel csak a bajuk van, morgolódnak, dúlnak-fúlnak?! Ez tényleg tarthatatlan!

Kénytelen voltam hát elszakadni ideiglenesen a fesztivál kötelékeiből, és saját felfedezőútra indulni a városban. Szerencsére igen hamar felkutattam több vodkalelőhelyet, közben a tér kinyílt, a szabadság visszaáramlott, végre egyedül lehettem, és senki se mondta meg, mit kell csinálnom. Megnyugodtam. És ezzel párhuzamosan lassanként belejöttünk a fesztiválhangulatba is. Tyumen és Szibéria új arca tárult fel előttünk.

(Folyt. köv.)