„Mi az oka annak, hogy Magyarországon a játékszíni költői mesterség lábra nem tud kapni?”

2019. október 5-én a VI. Manézs Színházi Szemle keretében háromórás konferenciabeszélgetés zajlott a magyar nyelvű amatőr színjátszás állapotáról és lehetőségeiről. A szervező a témát részleteiben ismerő szakembereket kértek fel, hogy osszák meg tapasztalataikat a hazai és a határon túli magyar nyelvű amatőr színjátszás helyzetével kapcsolatosan.

Felkért hozzászólók és témák (ABC sorrendben):

• Mátyás Edina a Nemzeti Művelődési Intézet szakmai munkatársa (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) – Pajtaszínház-projekt és más kezdeményezések az NMI égisze alatt

• Ozsváth Ilonka pedagógus, színjátszó csoportvezető (Kraszna) – az erdélyi amatőr színjátszásról

• Dr. Pinczés István, rendező (Debrecen) – az amatőr színjátszás nemzetközi kitekintésben

• Regős János a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke (Budapest) – amatőr színházi fesztiválok Magyarországon

• Szabó Csilla drámapedagógus (Komárom SK) – a felvidéki magyar színjátszás helyzete

A beszélgetés felvezető előadását Püspöki Péter, a Montázs Egyesület szakmai vezetője tartotta. Az alábbiakban az előadás szerkesztett változata olvasható.

„Kérem a következőt!” Doktor Bubó örök becsű mondata állapotfelmérésre hívja a bajban lévő, bár talán csak hipochonder pácienst – ez esetben a betegeskedő amatőr színjátszást.

A klasszikus értelemben vett amatőr színjátszásnak – legyen az népi alakoskodás vagy üzemi színjátszás – természetes szükséglete, hogy együtt lélegezzen azzal a mikrotársadalmi közeggel, amelyből kisarjad. Ebben a közegben az alkotói és befogadói szerepek természetes módon átjárhatóak, az alkotótevékenység megmutatkozását a közösség egésze igényli. Ebben a térben és időben léteznek azok a közösségi életesemények, ahol az alkotás megmutatkozhat. Legyen az egyházi ünnep, farsangi mulatság, majális, emléknap – az esemény Ünneppé emeli a hétköznapokat, amikor megállva a kérlelhetetlenül futó időben, a közösség önmagára tekinthet. Ha ez a mikrotársadalmi szövet megkopik, kihálósodik, ha ezek a közösségek szétaprózódnak, akkor eltűnik az az éltető talaj, amelyből az amatőr előadó-művészeti alkotótevékenység kisarjadhat.

Ahogyan ez az erodálódás erősödni kezd, úgy erősödnek meg a hivatásos kultúrateremtő, kultúravédő szervezetek intézményi, szakmai műhelyei és hivatalai. Megjelennek a társadalmi felelősségvállalás kulturális és közművelődési stratégiái a hozzájuk rendelt intézményekkel és forrásokkal. A kulturális intézményesüléssel párhuzamosan az oktatás irányából is új jelenségek mutatkoznak. Megjelennek a művészetoktatás műhelyei, amelyek ugyancsak a kultúraátadás vágyától és felelősségétől áthatva karolják fel és újítják meg az amatőr mozgalom – esetünkben az amatőr színjátszás formáit és kereteit.

Visszatekintve az elmúlt 30-40 évre, tanúi lehetünk a hazai amatőr színjátszó mozgalom radikális átalakulásának, és ennek sodrásában – létezésük társadalmi, kulturális, életmódbeli bázisának szétforgácsolódásával – a klasszikus értelemben vett amatőr színjátszó csoportok eltűnésének. Mindez persze szorosan összekapcsolódik a késő Kádár-korszak társadalmi átalakulásával – a GMK-k, a másod- és harmadállások, az „árubőség” világának megjelenésével, ám a fentiek mellett legalább két további körülményt azonosíthatunk, amelyek szerepet játszottak a „klasszikus” amatőr színházi mozgalom visszaszorulásában. Az egyik a drámapedagógia sikertörténete, a másik a színházesztétika radikális megújulása az amatőr színjáték világában.

Sokan leírták már a drámapedagógiai kialakulásának hazai történeti előzményeit, Mezei Éva, Debreczeni Tibor és nyomukban sokan mások (így – a teljesség igénye nélkül – Gabnai Katalin, Szakall Judit, később Kaposi László és a Kerekasztal) munkásságát. A 70-80-as évektől sok-sok pedagógiai műhely született és erősödött meg a dráma által. A dramatikus tevékenység teret és polgárjogot nyert az iskolai pedagógiai munkában. A drámapedagógia térnyerésével párhuzamosan megjelent az az új alkotói látásmód és magatartásforma, amely (a nemzedékváltás természetes folyamatával együtt) szintén hozzájárult a hagyományos népművelő csoportok eltűnéséhez. A modernizmus (ill. posztmodernizmus) megjelenése a hétköznapi ízlésben és művészetszemléletben elbizonytalaníthatta a hagyományos, formákon és mintákon nevelődött alkotó közösségeket.

Mindezek együttesen vezettek odáig, hogy meggyengüljön az a közösségi kulturális közeg, amely korábban táplálta és inspirálta a régi szellemben létező és működő amatőr csoportokat. Éltető közeg hiányában elhalnak a műkedvelő színjátszó csoportok, és ez a folyamat előbb-utóbb visszafordíthatatlan veszteséget jelent mindannyiunk számára. A helyi közművelődés színtereinek elhalásával felborul a helyi társadalmak, és rajtuk keresztül az össztársadalmi tudat „kulturális ökoszisztémájának egyensúlya, ami pedig – a nemzedéki kommunikáció válságától a kulturális folytonosság megszakadásáig – súlyosan kihat életünk és társadalmi „jól-létünk” egészére.

Ha a fenti látlelet helyes, ez kijelöli számunkra, „civil kultúracsinálók” számára a feladatot is: meg kell néznünk, hogy az új világban mi az, ami a régi időkből átmenthető és átmentendő – új formában újrateremthető, és mi az, ami végképp eltűnt, és el kell helyeznünk a társadalmi emlékezetben. És meg kell vizsgálnunk azt is, hogy mindaz, ami mára végérvényesen eltűnt az amatőr kultúra tereiből, hol, milyen űrt hagyott maga után. Csak ha ezt látjuk, akkor tudjuk érvényesen megfogalmazni azt, hogy miképpen lehet a ma számára érvényes módon betölteni a hiányt.

A továbbiakban megkíséreljük összefoglalni az amatőr színjátszás világának működési formáit és lehetőségeit. Az elemzés célja, hogy választ kapjunk Katona József kétszáz éve feltett kérdésére, valamint, hogy megvizsgáljuk, mennyiben képesek segíteni a ma meglévő intézményesült formák az amatőr színjátszó mozgalom stabilitását és erősödését.

Az alternatív színjátszás felé

Az amatőr színjátszás sohasem volt egységes. Lényegéből fakadóan mindig is sokszínűség jellemezte esztétikai, formai és minőségi tekintetben egyaránt. A hagyományosnak mondott amatőr színjátszás gyakorlatával párhuzamosan már jóval a rendszerváltást megelőzően megjelent az új kifejezési formák keresésének igénye, amely élesen kettéválasztotta az „amatőrök színjátékát” (ld. erről bővebben Bicskei Gábor azonos című könyvecskéjét). A helyi amatőr csoportok tengeréből kiemelkedett néhány hegycsúcs. Ezek az alkotóközösségek radikálisan szembefordulva a hagyományos színház-esztétikai gyakorlattal, az új, modern (posztmodern) színjátszás formáit keresték. A legismertebben közülük az Universitas, a Szegedi Egyetemi Színpad, az Orfeo, majd az ebből kinőtt Stúdió K, a Reflex Színpad, a tatabányai Bányász Színpad vagy a miskolci Manézs Színpad. E műhelyek működését minden esetben valamilyen intézményes háttér biztosította, ami – az adott kor politikai kontextusában – egyszerre kínált lehetőséget a működésre, és jelentett féket is az alkotók számára.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző években, de főként a rendszerváltást követően ezen műhelyek köpönyegéből kibújva teremtődtek meg az alternatív színház bázisai. Később az alternatív szcéna erősödésével újabb és újabb alkotó műhelyek jöttek létre, majd a színházi törvény módosításával a VI. kategóriában, „Független színházként” megjelenve jogszabályi hátterük is rögzítésre került. A magyarországi „másszínházak” történetét sokan, sokszor megírták már. A mi szempontunkból érdekesebbnek tűnik most annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy miként hatott az „amatőr színjátszás professzionalizálódása” az amatőr színjátszó mozgalom „láthatatlan” tömegeire.

A modernitás útját járó amatőr műhelyek útkereső aktivitása két irányból kapott és kap erősítést. Egyrészt a hivatásos színházi világ felől (ikonikus példája ennek Ruszt József pályája), másrészt a művészetoktatás műhelyeiből (pl. a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumból, vagy neves diákszínjátszó csoportokból). A rendszerváltást követően megerősödött drámapedagógiai műhelyek és a belőlük kinövő csoportok és alkotók (Kerekasztal, Káva, Escargó hajója, KB35, RÉV Színház, Montázs Színházi Műhely stb.), mögött olyan – színházi alkotói vénával megáldott – pedagógusok állnak, akik számára a színház a nevelés és önkifejezés eszközeként jelenik meg, és ennek a tudását-élményét adják át az „őket túlszárnyaló” tanítványaiknak. Nem véletlen, hogy eme csoportok többsége mögött erős színjátszó tagozatokkal bíró művészeti iskolák működnek. A színjáték tanszakok működése egyszerre jelent a műhelyek tagjai számára a megélhetést és az utánpótlás-nevelés lehetőségét.

Ezeknek a műhelyeknek a közönségét egyrészt a növendékeken keresztül természetes módon kialakuló saját (közösségi) közönség, másrészt a fesztiválokon lévő „fesztiválközönség” alkotja. Persze ennek a közönségnek a fizetőképessége korlátozott, ezért ezek az alkotóközösségek arra kényszerülnek, hogy a működésükhöz szükséges forrásokat különböző forrásokból teremtsék elő (művészeti iskola költségvetése, pályázatok, külföldi szereplések stb.)

A közösség védelmében

Jelenkorunk amatőr színjátszó mozgalmának másik irányát azok a klasszikus értelemben vett öntevékeny csoportok jelentik, akik az intézményes rendszer keretein kívül, ill. ennek perifériáján működve – hiszen azért mégis csak ott áll mögöttük egy művelődési ház vagy egy iskolaépület infrastruktúrája – a maguk örömére („dilettare”) játszanak, saját erőforrásaikat és a körülöttük élő közösség igényeit és erőforrásait mozgósítva a cél érdekében. Ők azok, akik amellett, hogy próbálnak és bemutatót hoznak létre, a maguk erejéből és idejéből ácsolják a díszletet, varrják a jelmezeket, a maguk benzinpénzén jutnak el a szomszéd településre vagy egy-egy fesztiválra, a maguk kapcsolatait mozgósítva szereznek teherautót, kamiont a szállításhoz, bérelnek fénytechnikát, fizetnek tánctanárt stb. Ők azok, akiknek az előadásait a saját közönségük fizeti meg, támogatva ezzel a közösség működését. Általánosságban elmondható, hogy ezeknek a csoportoknak a működése nagyon bizonytalan lábakon áll. Rengeteg a nekibuzdulás, a kezdeményezés, de ezek hosszú, sőt középtávon sem tervezhetők. Hamar megszűnnek, eltűnnek. Sokszor csak egy-egy produkcióra sikerül összeállnia egy közösségnek, aztán nincs tovább.

Szerencsére nem mindenütt van ez így. Épp a Manézs Színházi Szemlének otthont adó Tiszaújváros adja csodás példáját a közösségi színjátszásnak. A Kulissza Játékszín és a Sodrás Színpad más-más színházesztétikai alapvetéssel, egymástól merőben különböző színházi nyelvet beszél. Mégis mindkettőnek megvan a maga érvényessége az adott közösségen belül. Egy alig 20.000 fős településen képesek a választás lehetőségét kínálni az itt élőknek. (Persze rögtön tegyük hozzá azt is, hogy a városi művelődési központ, a „Derkó” maga is a közművelődés egyik megyei fellegvárának számít.)

Ezeket az alkotó közösségeket egy-egy kulcsember, vagy team ambíciója hívja életre, de a megmaradásukat a maguk belső öröme, és az őket körülvevő kisközösségek támogató jelenléte és elvárása élteti. Legalábbis így képzeljük. Számukra a megmutatkozás természetes terepe és értelme a „mieinknek” nyújtott öröm. Hogy ezt Shakespeare-rel, kabaréval, operettel vagy irodalmi összeállítással érik el, az ebből a szempontból másodlagos. A tevékenység célját, értelmét és érvényességét a megélt közösségi elismerés (a közönség tapsa és gratulációja), a közös öröm, és az eseménynek a kollektív emlékezetbe való beépülése jelenti („Emlékezek, amikor Jani a miniszoknyában…?”) Ez a kollektív öröm visz át egyik eseményről a másikra. Ezek az örömök jelzőkövekként vigyáznak a közösség életében.

Vajon hány ilyen csoport működhet az országban? És hánynak kellett megszűnnie az elmúlt húsz évben? Meddig élnek ezek a csoportok? És hová lesz a tűz, ami életre hívta őket? Kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ.

Fesztivál, fesztivál…

A mai magyarországi amatőr mozgalom rendszerében a megmutatkozás elsődleges terepét és lehetőségét az amatőr színjátszó fesztiválok jelentik. De vajon ezek a fesztiválok valóban képesek-e megszólítani az amatőr szcéna egészét? Eljut-e egy-egy fesztivál híre a csoportokhoz? És ha eljut, vajon képes-e megszólítani az alkotó közösséget? Vajon szükséges-e a helyi közegben megszülető csoportok és produkciók megmutatása az amatőr fesztiválokon? Hiszen egy falunapon előadott közösségi játéknak egészen más az értéke az adott közösségi környezetben, mint ugyanennek a produkciónak akár az adácsi Országos Falusi Színjátszó Találkozón, akár más fesztiválon való megmérettetése. A kérdésre két válasz adható. Vagy fontos ez számukra, és akkor keresni kell a módját annak, hogyan tudunk ebben segítséget nyújtani nekik (pl. a fesztivált közelebb vinni), vagy nem fontos számukra a külső ítészek előtti megmutatkozás, és akkor ezt kell tudomásul vennünk. Vagy el kell engednünk ezeket a csoportokat, vagy meg kell találnunk a párbeszéd más formáit.

„Kultúrmunkásként” természetesen úgy gondolhatjuk, hogy közművelődési és kulturális szempontból egyaránt fontos, hogy minden amatőr művészeti alkotócsoportot ösztönözzünk a megmutatkozásra, segítve ezzel a fejlődésüket, szolgálva ezzel a „népnevelés” ügyét. Mi magunk is, a Manézs Fesztivál szervezőiként pénzt, energiát, nem kímélve dolgozunk azon, hogy hozzá tudjunk tenni valamit a helyi kisközösségekbe ágyazódó öntevékeny művészeti csoportok megerősítéséhez. Tudjuk, hogy helyes és fontos, amit teszünk…

De mi van akkor, ha egy csoport, egy alkotóközösség abban találja meg a kiteljesedését, hogy – mint fentebb már szó volt róla – „csupán” önnön közösségében saját örömére (dilettare) játszik? Ha játszó és néző együtt örül a tapsnak, élvezi a mindenki által ismerős gegeket, az újramondott belső poénokat, a régi kabarétréfák felújítását? Ha ennek a közös örömnek az energiája jelenti számára a játék célját és értelmét? Ha játszónak és nézőnek egyaránt jó a játék idejére, egy-két órára kiszakadni a saját hétköznapjaiból, de többre nem vágyik?

A Magyar Teátrumi Társaság és az NMI új kezdeményezése, a Pajtaszínház projekt is erre a kérdésre keresi a választ. A program célja – mint azt a sajtóban olvasható – hogy „a kis közösségekben rejlő értékeket segítse megteremteni”. A fődíj a Nemzeti Színházban való fellépés. Nagy dolog, életre szóló emlék lehet a „nemzet színházában” a világot jelentő deszkákra lépni. Egyszer. „…hogy legyen mit mesélni…”.

Nagy kérdés azonban, hogy kell-e a „nagy utazással” járó tortúra évről évre ezeknek a csoportoknak Hónapokig szervezni, egy zsák pénzt kifizetni, elutazni két-három napra, idegenben aludni, az otthoni dolgokat elrendezni vagy felfüggeszteni, (aztán esetleg leforrázva hazakullogni)… Ha mindez nem olyan vonzó, ha „jobb otthon”, akkor számukra ezek a fesztiválmeghívások érdektelenek maradnak.

Ha a diagnózis helyes, akkor nem várható, hogy a helyi kisközösségek művészeti csoportjai tömegesen bekapcsolódnak a fesztiválrendszer világába. Ezért különös súllyal vetődik fel a kérdés: kiket szólítanak meg, kiknek szólnak valójában ma a magyarországi amatőr színházi fesztiválok? Kinek mit adnak ezek a találkozások? Mit tud adni például a Manézs Színházi Szemle – amely országos, sőt a határokon is átnyúló hatókörrel – hívja, várja találkozásra, megmutatkozásra és megmérettetésre az amatőröket?

A Manézs Színházi Szemle szervezése során évről évre szembesülünk azzal a kérdéssel, hogy hol vannak a csoportok? Úgy vélem, a kérdés a hazai amatőr-színjátszás egészére is érvényes. Mit képes adni a terület szereplőinek a magyarországi amatőr fesztiválrendszer? Kik jelennek meg ezeken a fesztiválokon? És hol vannak azok, akik nincsen itt? Az amatőr színjátszó mozgalom hány százalékát fedik le vajon a fesztiválozó társulatok? Vannak-e statisztikáink arra vonatkozóan, hogy mondjuk tízéves időtávlatban hányan fordultak meg összesen, ebből mennyi a visszatérő csoport, mennyi a csak egyszer megjelenő, mennyi a fesztiválról fesztiválra járó? És van-e tudásunk az egyszer ott lévők további sorsáról? Van-e, kell-e energia ilyen típusú adatbázisok létrehozására és frissítésére? És ha egyszer elkészül ez az adatbázis, mire tudjuk majd használni? Mit kezd a mindenkori kultúrpolitika, ill. társadalompolitika az ebből nyert adatokkal? Hol a helye, mi a funkciója az amatőr fesztiváloknak az amatőr színjátszó mozgalom életében? Hogy van ez máshol? Melyek azok az erők, elvárások, folyamatok, amelyek működtetik az amatőr mozgalmakat – akár a határon túl, akár a nagyvilágban?

Befejezésül…

Újra és újra meg kell fogalmaznunk azt a kérdést, hogy mi a helyzet ma a hazai amatőr színjátszó mozgalomban. És a válaszoknak megfelelően újra és újra kell definiálnunk önmagunk – amatőr „mozgalmárok” (fesztiválszervezők, szakmai műhelyek, háttérintézmények) – helyét és szerepét is a rendszerben. Újra és újra ki kell jelölnünk azokat a vonatkozási pontokat, amelyekhez képest meghatározzuk a magunk helyét, és meg kell határoznunk azokat a lehetséges kapcsolódási pontokat, amelyeken keresztül érvényesen és hatékonyan tudjuk segíteni az amatőr színjátszás életét.

Nagy kérdés persze, hogy a VI. Manézs Színházi Szemle keretében megrendezett szakmai beszélgetés hasznos lehet-e a szélesebb körű együttgondolkodás szempontjából is. Szeretném hinni, hogy mindaz, amiről ott és akkor beszélgetünk, legalább annyira, vagy még inkább fontos volt az ott ülő, és a Manézs fesztiválprogramját meghatározó fiatal színjátszók számára, akik az amatőr színjátszás jövőjét alakítják. Mélyen hiszem, hogy a játék, és a színjáték emberi létünk leglényegéhez tartozik. E nélkül sokkal, de sokkal szegényebb lenne az életünk.

(Borítókép: Montázs Színházi Műhely: R.P.)