"Előnyünk a szabadság és a közösség" - interjú Regős Jánossal

A 2017-es évben kevés anyagi támogatással működött a Magyar Szín-Játékos Szövetség, de a legfontosabb programokat sikerült lebonyolítani. Idén már jelentős forrásnövekedésre számíthatunk: ennek köszönhetően régi álmok is valóra válhatnak. Szövetségünk elnökével, Regős Jánossal beszélgettünk, aki az idei évadban a POSZT versenyprogramjának egyik válogatója - az amatőr szféra ügyei mellett a válogatás során szerzett élményeiről is mesélt a Játékosnak.

- Az előzetes tervekhez képest hogy sikerült a Magyar Szín-Játékos Szövetség 2017-es éve?

Regős János: Meglehetősen kevés pénzünk volt ebben az évben, úgyhogy a minimumra kellett szorítkoznunk. A pályázataink általában sikeresek voltak, vagyis meg tudtuk tartani valamennyi állandó rendezvényünket és fesztiválunkat. A függetlenekkel összehasonlítva mi vidéken vagyunk erősek, a tagságunk nagy része vidéken él és dolgozik. Bár az anyagi lehetőségek nem növekedtek a 2017-es évben, mégis jelentős elmozdulások történtek a szférában. Erősödnek például az egyetemi színpadok Szegeden és Debrecenben. Évről évre megtartjuk a Feszt-Fest-et, a fesztiválgyőztes előadások szemléjét a Mu Színházban – miáltal legjobbjaink most már beszivárognak a színház éves repertoárjába is.

Emellett nagyon jó kölcsönhatások, együttműködések jöttek létre: most mutatták be például a KB35 és a győri RÉV koprodukciójában az Othellót. A korábbi években elindult tendencia folytatódott – és ellentétben a mesterségesen, felülről létrehozott hálózatokkal, amikben nem nagyon hiszek - itt élő kapcsolat van bizonyos műhelyek és alkotók között, és általában az egész közegben kíváncsiak vagyunk egymásra.

- Az anyagiak kapcsán: úgy tudom, voltak próbálkozások, hogy növekedjék az erre a területre szánt támogatás.

R. J.: Igen, Dr. Hoppál Péter államtitkár úr 2016-ban, azon a bizonyos komlói kerekasztalon ígéretet tett arra, hogy a kulturális kormányzat a jövőben nagyobb figyelmet szentel az amatőr színjátszóknak, ha erre időben megfelelő tervezeteket nyújtunk be. [A KASZT Komlói Amatőr Színházi Találkozó keretében létrejött megbeszélésről van szó, ahol jelen volt Dr. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár - a szerk.] Az elnökség tanulmány értékű tervezetet nyújtott be a témában, de mint később kiderült, késve. Így a várt támogatásoknak a 2017-es évben csak egy része vált valóra: Monaco aita/iata világfesztiválra való kiutazás támogatása, PROGRESS Sopron 2017 EMMI támogatása. A működési támogatások sajnos ez év elején futottak be, tehát igazából csak 2018 első felében lesznek felhasználhatók. Ám úgy tűnik, hogy az intenzívebb kapcsolattartás révén 2018-ban már sokkal jobbak a kilátásaink.

- Erre még visszatérünk, de mesélj kicsit a nemzetközi vonalról. Hogy alakultak ezek a szálak?

R. J.: Nemzetközi terepen aktívak voltunk: bár Soly hiányát nem lehet pótolni, de fölvettem a kapcsolatot a nemzetközi hálózattal. Ott voltam Monacóban, ahová kijutott egy magyar társulat is, a Teleszterion a Médeiával.

Médeia Monacóban

Ez azért nagy szó, mert csak négyévente rendezik meg az amatőr világnak ezt a legreprezentatívabb, nagy felhajtással járó találkozóját. Itt Chilétől Izlandig, Ausztráliától Japánig képviselik országaikat a világ színjátszói. Sok „fontos” emberrel találkoztam ott, és remélem, lesz is hozadéka ezeknek a találkozásoknak a magyar társulatok nemzetközi szerepléseit illetően. [Regős János monacói beszámolója itt olvasható: 1. rész, 2. rész]

A Progress fesztivál [nemzetközi amatőr találkozó, mely az egykori kazincbarcikai fesztivál „jogutódja”, 2017-ben Sopronban zajlott - a szerk.] idén ugyanolyan „neccesen” jött létre, mint ahogy korábban Pápán, de erről nem a soproniak tehetnek, sőt, hadd köszönjem meg itt is a házigazda Pataki Andrásnak, a Petőfi Színházi igazgatójának, hogy ő maga és színháza is mindent megtett a fesztivál sikeréért. Kevés volt ugyanakkor a külföldi csoport, ami annak is köszönhető, hogy sokáig bizonytalan volt, hogy a találkozó anyagilag egyáltalán megvalósítható-e.

- Én leginkább kommunikációs problémákat éreztem a szervezés részéről, ami ugyancsak a bizonytalan finanszírozásból is fakadhatott.

R. J.: Az anyagi bizonytalanságok miatt az előkészítés akadozott, de a jelentkezők részéről is érezhető volt egyféle hanyagság. Az utolsó pillanatban lehetett kiszedni például a technikai információkat a csoportokból. Igazából egy biztos pontunk volt: a Soproni Petőfi Színház. Ezzel együtt is, maga az esemény már jól sikerült, csak az előkészítés körüli idegeskedés volt borzasztó. Viszont úgy tűnik, Pataki Andrásnak köszönhetően 2 év múlva is megtarthatjuk a Progress-t.

A Progress Sopron sajtótájékozatóján

- Ebben az évadban - Térey János mellett - a POSZT válogatója vagy: rengeteg profi- és független színházi előadást látsz az országban és a határokon túl is. Hogy látod ennek tükrében, milyen színvonalat és színházi kultúrát képvisel az amatőr-, avagy öntevékeny színjátszás?

R. J.: A POSZT-válogatás nagyon lekötötte az energiáimat, de abból a szempontból nagyon hasznos volt, hogy egy összehasonlítási alap keletkezett bennem. Megtapasztalhattam, hogy mi zajlik az országban és a határon túl a kőszínházakban, a függetleneknél, és mi az, amit a mi közegünk hozzá tud tenni a színházi kultúrához.

Naplót vezetek a látott előadásokról: 128 produkciót néztem meg eddig. Többnyire kőszínházi előadásokról van szó, többnyire magyarországiakról, de van néhány határon túli, független színházi, és néhány amatőrnek tartott előadás is, amiről úgy gondolom, hogy akár helye is lehetne a POSZT versenyprogramjában.

Megerősödött bennem, hogy a mi területünkön dolgozó csoportok nagy előnye az alkotói szabadság és a közösségi létezésmód. Itt mindenki azt csinálja, amit szeret. A közönségük első körben olyan emberekből áll, akik a társulat körül élnek, vagyis egy kisebb közösség egy nagyobbnak készít előadásokat. A nézői elvárás egyébként mindenhol nagyon fontos szempont. A közönség nevelése a mi területünkön talán kicsit jobban érvényesül, személyesebb a kapcsolat, de egyre több kőszínháznál is fel lehet fedezni ennek fontosságát.

- Például hol tapasztaltál ilyet?

R. J.: Nagyon jól érezhető ez például Szombathelyen Jordán Tamáséknál, vagy Miskolcon és Kecskeméten. Itt a színházaknak van elképzelésük arról, hogy miként nyissanak új közönség rétegek felé. De ezt éreztem a Nemzeti Színházban is: éppen tegnap voltam a Bánk bánon, ahol 90 %-ban az előadással együtt lélegző gimnazisták ültek a nézőtéren. Tehát a kőszínházak is mintha törekednének arra, hogy megteremtsék a maguk tágabb közösségét, éppen azért, hogy a közönség ne csak jegy- vagy bérlet vásárlóként legyen fontos számukra. A Katona és az Örkény ebben konkrét lépéseket is tesz már régóta, de mondhatnám a Vígszínház Hamletjét is, ahol szintén érezhető egy olyan szándék, és nem csak ennél az előadásuknál, hogy meg szeretnék szólítani a fiatalokat is.

Az amatőröknél ez mindig is magától értetődő volt. A kőszínház persze egy üzem, aminek működnie kell, személyi és szakmai feltételekkel, tehát az organikusság szempontjából az amatőrök jobb helyzetben vannak.

A szakmaiság felől nézve sokkal változatosabb a kép. Válogatóként persze főként azokat az előadásokat nézzük, amelyeket a színházak jelölnek, vagyis művészileg és szakmailag is eleve érvényesnek éreznek. Mondhatnám úgy is, az „alsóbb szintet” nem látjuk. A 128 előadásból mindössze talán ha tíz volt kritikán aluli. A többiről azt lehet mondani, hogy rendben van - akár olyanokra is, melyeket a szakma vagy a kritika erősen leminősít. A kép ezzel együtt pozitív irányba torzít.

- A szövetség által átfogott terület nagyon sokszínű: a falusi színjátszóktól az egyetemistákon keresztül a függetlenek között is elismert társulatokig, vidéki és fővárosi csapatok sokasága, határon túli műhelyek, mindenféle műfajban és korosztályban dolgozó formációk. Hogy látod, mi az, ami közös bennünk?

R. J.: Ami biztosan közös, hogy színházzal foglalkozó emberekről van szó, és hogy ezt saját kedvtelésükből teszik. Ha szakmai ambíciójuk is van véletlenül, az persze nem baj! A szövetségnek ugyanúgy tagja lehet egy regisztrált független társulat, - vannak is ilyen csapataink, - de van, aki nem akar beregisztrálni a függetlenek közé. Például te sem...

- Korábban benne voltam, de engem egyre inkább elrettent az ezzel járó bürokrácia, meg a többi velejáró kényszer… de erről már nyilatkoztam a magammal készített interjúban.

R. J.: Az MSZ-JSZ-re az is jellemző, hogy nálunk nincs ilyen bürokrácia, mi azoknak is tudunk segíteni, akik különböző okok miatt nem tudnak, vagy nem akarnak előadó-művészeti szervezetként regisztrálni.

- Mi az, amit a Szövetség adni tud a hozzánk csatlakozó társulatoknak?

R. J.: Vannak fesztiváljaink, ahol találkozunk, és jó esetben megnézzük egymás előadásait. Ezek között van néhány presztízsértékű találkozó, mint például a közelgő Balassagyarmat, vagy az évente megrendezett Feszt-Fest. Lobbizunk, ha kell, képviseljük tagságunk érdekeit: mindent meg kell tennünk azért, hogy a kormányzat odafigyeljen erre a területre. Szakmai kiajánlásokat tudunk tenni, hiszen ismerjük egymást, tudjuk, ki mit csinál, ki hogyan képzeli el a saját tevékenységét. Mindig kell hogy legyen 4-5 ember, aki megfelelően belelát a szféra életébe, és ha valaki tanárt keres például egy workshophoz, tudjunk ajánlani megfelelő szakembereket. Információt, szakmaiságot szolgáltatunk tehát, szakembereket ajánlunk, esetleg fizetünk is nekik - ha tudunk.

A Progress Sopron zsűrijében

Fontosnak tartom, hogy ebben a közegben mindenkit a saját értékén kezeljünk. Ha valaki egy közösséget épít egy kisvárosban vagy egy faluban, és arra esküdött fel, hogy jól érezzék magukat együtt, és szórakoztató előadásokat csináljanak, ott is az a dolgunk, hogy segítsünk, hogy minél színvonalasabban dolgozhassanak.

De beszéljünk a pénzről is! A Szkénében is megtapasztaltam, hogy a pénz komoly morális és etikai gondot tud okozni. Mi nem pénzosztó szervezet vagyunk. Az amatőr szféránkban lévő társulatok többsége ilyen értelemben egzisztencia előtti helyzetben van, vagy esetleg nem is akar bekerülni a pénzbeli támogatásban is részesülő, regisztrált független társulatok világába.

- Ha összességében nem is vágyunk a függetlenekhez hasonló támogatásra, az amatőr közegnek is szüksége van forrásokra. A társulatok évértékelő interjúiban többen nyilatkozták is, hogy valamiféle anyagi támogatást és/vagy érdekképviseletet, lobbit várnak a szövetségtől. Ez azonban nyilván a kulturális kormányzaton is múlik. Említetted, hogy 2018-ra várható egy erőteljes javulás.

R. J.: Úgy tűnik, hogy egyre inkább láthatóvá vált ez a közeg a kormányzat számára is, illetve, hogy vannak szakemberek a kulturális kormányzatban, akik észrevették, hogy ez a közösségi alkotóerő - nem csak a színjátszásban – fontos, és érdemes az eddigieknél komolyabban venni. Az elmúlt években fel tudtunk mutatni egy együttműködési modellt: a gyermek- és diákszínjátszás, a falusi, a határon túli csoportok tudnak egymásról, és szót is értünk: nem egymással szemben akarunk forrásokhoz jutni. Sikerült összerántani magunkat, és így együtt képesek vagyunk egy jelentős kulturális mezőt képviselni és felmutatni. Ráadásul generációkon átívelően, hiszen a gyerekekből, diákokból felnőtt színjátszók, sok esetben akár hivatásos színészek, rendezők lesznek. Tehát úgy tűnik, hogy ebben az évben végre jelentős forrásnövekedés lesz, és úgy érzem, ez most már nem csak ígéret: a rendezvények lebonyolításához és a működésünkhöz szükséges támogatásokat meg fogjuk kapni.

- Személyesen mi a véleményed a jelenlegi kormányzat kultúrpolitikájáról?

R. J.: Vannak, akik azt mondják, nem is kell kultúrpolitika, az állam csak támogassa az önszerveződő területeket. Lényeges ugyanakkor, hogy ez az egész nagyon is személy- és „szakmaiság”-függő. Például, amikor Pápán ott volt Dr. Baloghné Uracs Marianna igazgatónő, akkor ott volt amatőr színház – bérletben! -, volt fesztivál, vagy Sopronban ott van Pataki András, aki elkötelezett a Progress mellett, és akkor az meg is valósul, és van még jó néhány ember, akikről ez elmondható.

- Én úgy látom, ideális esetben ennek is meg kellene legyen a maga a kultúrája. Éppen azért, hogy ne legyen annyira személyfüggő: legyen egy minimum, amit mindenki, aki valamilyen pozícióba kerül, alapvetőnek tart. Amíg ez nincs meg, politikai szinten is, addig minden hasonló próbálkozás hosszú távon nagyon is sérülékeny.

R. J.: Mindenki a maga kertjét szeretné ápolgatni, és – bizonyos szempontból érthetően - azt akarja, hogy a maga által ültetett magok hajtsanak ki. Voltak ilyen történetek a régebbi időkben is.

- Ebben szerintem sok szerepe van annak is, hogy a különféle oldalakhoz tartozó művészek, szervezetek folyamatosan a másik oldalt szidalmazzák. A kritikára szükség van, nem ezzel van a bajom, hanem a „nem hozzánk tartozók” felé tett elismerő gesztusok szinte teljes hiányával.

R. J.: Nekem éppen ez az alapetikám: ha látok például egy előadást egy a szakma által padlóra küldött színházban, akkor, ha mondjuk a produkció nem is tetszik, de a zene, vagy egy-egy alakítás kitűnő benne, akkor nem fordítok hátat neki, csak azért mert a ’másik’ oldalhoz tartozik.

- Visszatérve saját dolgainkhoz: a korábbi interjúkban felmerült az is, hogy a mozgalmat kutathatóvá kellene tenni, dokumentálni az elmúlt évtizedek emlékeit, tapasztalatait. Mit gondolsz erről, hogyan valósulhatna ez meg?

R. J.: Az lenne az ideális eset, ha a Színházi Intézetben valaki ezzel foglalkozna, persze rendes fizetésért. A független színházak működési pályázatainál például feltétel, hogy leadják az intézetnek az előző évi dokumentációjukat.

- Nálunk ezt nem lenne jó kötelezővé tenni, sokaknak nem lenne rá se kedve, se kapacitása.

R. J.: Igen, de ha kicsit stabilizálódunk, talán létrehozhatunk egy ilyen tárat, és felajánlhatjuk a csoportoknak, hogy beküldjék ide az anyagaikat.

- Nagyon fontos a képzések, workshopok, műhelymunkák kérdése. Az utóbbi időben ezek – nagyon helyesen - inkább az egyes társulatok szervezésében valósulnak meg. Sokan viszont egyáltalán nem vesznek részt ilyesmiben, vagy a földrajzi távolságok miatt, vagy az anyagiak híján nem jutnak hozzá hasonló lehetőségekhez. Tehet ebben valamit az MSZ-JSZ?

R. J.: Abban segíthetünk, hogy támogatjuk azokat, akik el szeretnének jutni egy ilyen nyári táborba, workshopra, és abban is, hogy a szervezők fogadni tudják őket. Nem lenne jó azonban ezt központilag szervezni. Lényeges, hogy egy helyi csoport legyen a gazdája egy ilyen projektnek, saját emberekkel, színészekkel, a maguk kapcsolataival, helyszíneikkel - ezt a fővárosból nem is lehetne irányítani.

Év közben más a helyzet. Egy amatőr társulat általában heti egyszer vagy kétszer próbál, ebben a szisztémában külön nem lehet trénert elküldeni, mert nincs elég időkeret a műhelymunkára. Egy-egy intenzívebb szakaszt viszont meg lehet szervezni, mondjuk egy mentor-program keretében, amit már régebb óta tervezünk – most úgy tűnik, hogy forrásunk is lesz végre rá. Vagy például arra, hogy ösztöndíjakkal segítsünk alkotókat, hogy eljussanak mások által szervezett tréningekre.

- Mekkora körülbelül az a költségvetés, amelyből a szövetség minden fontos feladatát el lehetne látni?

R. J.: Egy évben stabil 5 millió forint – amiből mondjuk 2 működésre, 3 pedig programokra fordítható, - már kényelmesen ki lehetne gazdálkodni egy normális alaptevékenységet. Ehhez jönnének még az egyes rendezvényekre 5-600 ezres nagyságrendű NKA-s források. Most körülbelül ekkora keretünk lesz is. Jó hír, hogy – és ilyen még nem volt! – a 2018-as Magyar Művek Szemléjére az NKA-tól kért 690 ezer forintra pályáztunk, és ezt az összeget meg is kaptuk. Ebből már talán étkeztetést és valamennyi szállást is tudunk biztosítani a résztvevőknek.

- A jelenlegi pénzügyi feltételek mellett mi mindent látsz megvalósíthatónak ebben az évben?

R. J.: Adminisztrációs területen szeretnénk egy ügyvivőt alkalmazni, és lesz egy olyan iroda, ami végre nem az én lakásom, ahol még éppen ugyan elférnek a dossziék, de már egyre szűkösebben.

- És ahol esetleg le lehet ülni egy tárgyalásra, vagy éppen egy interjúra, ami meg éppenséggel most az én albérletemben zajlik…

R. J.: Szakmailag pedig a képzések, táborok, workshopok, a mentorálás – ennek is be kéne indulnia ebben az évben. Az is nagyon jó lenne, ha a fesztiválokon a csoportok tényleg végig jelen tudnának lenni, és mi ehhez szállását tudnánk biztosítani.

- Én már annak is nagyon örülnék, ha egy-egy csoportból 3-4 ember végignézné a műsort. Ők aztán elvinnék a hírét a többieknek, hogy mennyire jó előadások voltak, izgalmas zsűribeszélgetés, esténként hatalmas bulik… és persze, hogy mennyit tanultunk belőle! És akkor legközelebb talán már ott maradnak a többiek is. Valamint, jut eszembe, – szintén anyagi kérdés – jobban oda kell majd figyeljünk a fesztiválokon a fotó- és videó dokumentálásra, és hogy kritikai visszajelzés is szülessen a darabokról. Mindez ugyancsak hírvivő és összekötő szerepet töltene be a szférában. És persze itt, a Játékosban is jó lenne intenzívebben követni a folyamatokat, több írás kellene, amihez persze több szerzőre volna szükségünk.

De beszéljünk kicsit az alkotói tevékenységedről is! Időről-időre láthatunk téged színpadon, most épp Kókai János rendezésében szerepelsz az RS9-ben, A nagy Górky című előadásban. Régebben pedig sokat rendeztél, ma már legendás előadásokat hoztatok létre a Szkéné

Színházban, melyet 30 évig igazgattál. Hiányzik az alkotói munka?

A nagy Górky című előadásban

R. J.: Hiányzik. Én nagyon el voltam kényeztetve ilyen szempontból, a Szkénében akkor rendeztem, amikor összejött egy olyan csapat és olyan terv, aminél úgy éreztem, be kell dobjam magam. Volt olyan, amit én találtam ki, és olyan is, amikor a színészek jöttek hozzám. Például a Don Quijote esetében Szabi és Dió [Thuróczy Szabolcs és Diósi Gábor – a szerk.] jöttek az ötlettel – nekem eszem ágában nem volt Don Quijotét rendezni. Vagy egy nyakunkon maradt NKA-támogatásból csináltuk meg Rejtő Tizennégy karátos autóját. A Piroska saját családi inspirációból született. Engem tehát sosem hajtott az alkotói idegesség, hogy ha nem csinálok valamit, akkor vége a karrieremnek. Ez el is kényelmesített, hiszen ott volt a színház, körülöttem pedig a kiváló színészek.

Mióta viszont nem vagyok a Szkénében, ha valamit csinálni szeretnék, kopogtatni kell, hiszen szükség van megfelelő körülményekre. A Szkéné utáni első pánikomban három dolgot csináltam: beiratkoztam egy kulturális felsővezetői tanfolyamra, amit el is végeztem. Papírom is van róla, úgyhogy lehetnék akár egy nagy művelődési ház igazgatója is. Letettem az angol felsőfokú nyelvvizsgát, valamint elküldtem különféle színházakhoz 4 vagy 5 darabomat - többek között a Piroskát is -, melyekről azt gondoltam, hogy más színházakban is előadható lenne. Gondolhatod, semmilyen választ nem kaptam. Volt olyan, aki 2 év múlva válaszolt, hogy bocs, most olvastam csak a darabodat… Apropó, a honlapunkon majd újra össze kellene gyűjteni az ebben a közegben született darabokat, szövegkönyveket.

- Igen, újra kell építeni a Színműtárat. Csináljunk egy ilyen sorozatot! Mindegyik szövegkönyvhöz társítunk egy cikket is, például egy kis beszélgetést a szerzővel, vagy régebbi művek kapcsán a darab utóéletét mutatnánk be. Innen is üzenjük, akinek van ilyen közzétehető, jogtiszta anyaga, küldje el nekünk. No, de visszakanyarodva: mik a jövőbeli terveid? Láthatunk még rendezést Regős Jánostól?

R. J.: Ha túl leszek ezen a válogatósdin: van fiókban darabom. Ha tudunk egy minimális infrastruktúrát teremteni mögé, akkor szívesen dolgoznék. Ezért is maradt egyelőre ez a kis színészi közreműködés, hiszen nagyon jó alkotó emberek között lenni, nagyon jó volt a próbaidőszak is. Ahogyan tavaly is a 6 órás Karamazov testvérek előadásában, amit Szabó Feri Attila vezette Jákim Stúdióval csináltuk. Ebben volt, amikor 2 órán keresztül nem is léptem színpadra, de nagyon jó volt ebben az erős amatőr közegben dolgozni. Tehát nekem az amatőr színjátszás továbbra is a szívem csücske.

- Szóval a POSZT-válogatás nem csábított át a profi szférába?

R. J.: Jaj, nem! Bár kicsit furcsa, hogy nagyon máshogy néznek rám a kőszínházi világban, mint ahogy eddig. Sosem törekedtem pozíciókra, de ennyire fontos ember a szakmai külvilág szemében még sosem voltam. Próbálom szoktatni magam ehhez. A legjobban azok a találkozások esnek, mint például Miskolcon, amikor bemutatkoztam a művészeti főtitkárnak, Koncz Boglárkának. „János, én magát ismerem!” Kiderült, hogy a nyolcvanas években, a Szkénében sorozat-szerűen, egy hétig játszották Csiszár Imre Wedekind rendezését, a Lulu című kiváló előadását Igó Évával, Hobóval, és másokkal. Nagyon sok ilyen találkozás történik színészekkel, rendezőkkel, akik korábban az amatőr szférában dolgoztak. Szóval szép élményeim vannak. De az sem baj, hogy lassan vége lesz. Előttünk van még egy nehéz döntés, biztosan lesznek vitáink is.

- Nem félsz attól, hogy rosszul jössz ki belőle, sokan megsértődnek?

R. J.: Biztos, hogy lesznek, akik majd megorrolnak rám. Megnézel 160 előadást, ebből kiválasztasz kétszer hetet, el tudod képzelni, hogy a többiek közül nem lesz olyan, aki – esetleg jogosan! - igazságtalannak érzi, hogy ő nem került be? Ebből örök haragok, de évekig tartó mosolyszünetek is lehetnek.

A beszélgetésre 2018. január 21-én került sor.

A 2017-es társulati évértékelőket itt olvashatod el.