Kritikai napló - Progress Sopron 2019.

2017 után ismét Sopronban került megrendezésre Magyarország egyik legnagyobb amatőrszínházi fesztiválja, a Progress. A házigazda idén is Sopron városa, a Soproni Petőfi Színház és a Liszt Ferenc Kulturális és Konferencia Központ volt.

1. A fesztivál felépítése

A fesztivál programja idén három pilléren nyugodott: versenyprogramok és azok szakmai értékelése, OFF programok, és workshopok. Az OFF programok keretében olyan előadók és társulatok tisztelték meg a fesztivált, mint az Újvidéki Színház, Piros Ildikó, a Sopron Balett, a Káva Kulturális Műhely, a Nemzeti Táncszínház, a Közép-Európa Táncszínház, a Komáromi Jókai Színház, valamint a Duna Táncműhely. A versenyprogram idén 7 előadásból állt:

• A mostohalány – Divadlo Máj (Prága, Csehország) • Macbeth – Foreign Language Centre (Moszkva, Oroszország) • Szentivánéji álom – Soltis Lajos Színház (Celldömölk, Magyarország) • Csetepaté – Divadlo „A” a Divadlo Shanti (Prievidza, Szlovákia) • Othello – RÉV Színházi és Nevelési Társulat – KB35 (Győr–Inárcs, Magyarország) • Bánatóceán – Tyeatr plasztyiki i pantomimi „Grotyeszk” (Szurgut, Oroszország) • Pillangó – FAQ–RÉV–KB35 (Budapest–Győr–Inárcs, Mo.)

2. A versenyprogramokról részletesen

A színház mint kommunikációs csatorna

Mi marad egy színházi előadásból, ha a befogadók és az alkotók nem beszélnek közös nyelvet? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem, miközben néztem a Divadlo Máj cseh nyelvű előadását.

Ilyen elemek a nyelven kívül: a történet, a színházi formanyelv, díszlet, jelmezek, rekvizítumok. Ezek olyan univerzális elemei a színháznak, melyek nyelvtől és kultúrától függetlenül valamilyen jelentéssel ruházódnak fel, amikor színházi térbe kerülnek.

A történet általános emberi erényekről és gyengeségekről szól: szerelemről, felelősségről, irigységről, féltésről, gyarlóságról. A cselekmény központi karaktere Jenufa, egy fogadott gyermek. Az ő sorsán keresztül nyerünk betekintést egy ember, egy család, és egy falu életébe. Janufa iránt mindkét mostohatestvére, Laco és Stevo is érdeklődik, azonban míg Stevo csak külsőleg vonzódik a valóban gyönyörű Jenufához, addig Laco őszintén szereti őt. Jenufa ennek ellenére Stevo érzelmeit viszonozza, ezért Laco féltékenységében sebet ejt Janufa arcán, hogy bizonyítsa, testvére csak szépsége miatt szereti Jenufát. Stevo ennek hatására valóban elfordul Janufától, de ekkorra már Jenufa terhes Stevotól. Jenufa édesanyja, hogy megóvja lánya becsületét, a gyermeket a fagyos tóba dobja, és ezt mondja lányának, hogy a gyermek halva született. Laco és Janufa összeházasodnak, ám amikor kitavaszodik, megtalálják a gyermek holttestét. Az édesanya bevallja bűnét azelőtt, hogy lányára terelődne a gyanú. A falu azonban Janufától is elfordul, ezért Lacoval elhagyják azt.

A színházi formanyelv a falusi színjátszás hagyományait juttathatja eszünkbe. A színészi játékra jellemző a kitett, színpadias, deklamáló jelleg. A dramaturgia egy sémára épül: egy-egy dinamikusabb tömegjelenet után következik egy-egy egyéni vagy páros, intimebb jelenet. A tömegjelenetek javarészt zenés blokkok formájában teremtődnek meg: egy hegedűvel és egy haránt fuvolával igazi falusias dallamvilágot teremtenek. Az ilyen típusú előadások elengedhetetlen eleme a zene, amely mintegy sűrítve ráerősít a történet témájára, hangulatára. A cseh népdalvilág motívumai következetesen voltak végigvezetve az előadáson, mindenhol megtámogatták az előtte lévő prózai jeleneteket, egyedül az utolsó, az előadás záródala volt rossz választás szerintem: a könnyed hangulatú dal teljesen ellentételezte Janufa és Laco tragédiáját, hogy el kell hagyniuk otthonuk.

A bevezetésben feltettem magamnak egy kérdést: vannak-e eszközei a színháznak a beszélt nyelven kívül, hogy kapcsolatot teremtsen az emberek között? A válasz egyértelműen igen, és ezt A mostohalány című előadás is igazolta.

Dupla Shakespeare

A harmadik napon két nagyon eltérő versenyprogramot tekinthettek meg a nézők: az egyik egy diákszínjátszó csoport, a másik egy amatőr színházi társulat volt. Az egyik Moszkvából érkezett, a másik Celldömölkről. Az egyik angol nyelven játszott, a másik magyarul. Egy dolog azonban összekötötte a két előadást: William Shakespeare.

Shakespeare drámái örök érvényűek a színház világában, hiszen azt teszik meg, ami a színház egyik legfontosabb feladata: tükröt tartani a valóságnak. Ezek a szövegek lassan 500 éve kerültek lejegyzésre. Ahogy telik az idő, úgy válik egyre fontosabbá, hogy bizonyos korok bizonyos alkotói hogyan nyúlnak ezekhez a kanonizált szövegekhez. A mai napon két nagyon eltérő lehetőséget villantott fel a Foreign Language Center: Macbeth és a Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom című előadása.

A Foreign Language Center (későbbiekben FLC) alkotói egy meglepő színházi formát választottak Macbeth-adaptációjukhoz: a musicalt. Pontosabban nem is annyira szokatlan a forma, hiszen Paul Boyd 1992-ben megírta a Macbeth musical-változatát, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de tény, hogy van. És ahogy jobban utánanéztem, rájöttem, hogy az FLC ezt mutatta be nekünk. A dalokból a legtöbb visszaköszön az ő előadásukban is, sőt, a koreográfiák nagy része is a musicalből táplálkozik. Véleményem szerint ez a forma azért nem jó választás egy Shakespeare-dráma kapcsán, mert nem segíti meg a viszonyok, konfliktusok mély, pontos ábrázolását. A legfontosabb kérdés szerintem a diákokkal való munka során, hogy mit jelent számukra a választott anyag. Mit mond ma egy 14-18 évesnek a Macbeth? Mi a viszonya egy fiatalnak a hatalomhoz, mit gondol a törtetésről, a mindenkin való átgázolásról? Abból, hogy ezek az orosz diákok mit gondolnak a Macbeth által felvetett kérdésekről, nem derül ki számunkra sok. És ez az, amit igazán sajnálhatunk. Nagyon izgalmas lett volna megtudni valamit abból, hogy Oroszországban mit gondolnak a hatalomhoz kapcsolódó kérdésekről a diákok. A próbafolyamat során érzésem szerint annyira sokat kellett dolgozniuk a dalok, koreográfiák, és a shakespeare-i nyelv elsajátításán, hogy nem is volt energiájuk azzal foglalkozni, mi történik Macbeth-tel?

A Soltis Lajos Színház egy teljesen egyedi formáját választotta Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának bemutatására. Az általuk választott formának lényeges elemei a fizikalitás, a muzikalitás, valamint a meghökkentő effektek használata. A mozgások nem táncszerű koreográfiák, hanem az adott szövegrész tartalmát fizikálisan is leképező mozdulatsorok. Ez a kettősség, hogy a szöveg nem csak mint verbális-, hanem mint nonverbális jel is „elhangzik“ az előadásban, mélyíti az adott szövegrész értelmét. Az előadás zenei világa komplex: a komolyzenétől az RnB-n keresztül a poprockig sokféle zenei stílus keveredik, de ez egyáltalán nem zavaró, a zenék mindig megtámasztják a jeleneteket, amelyekben elhangzanak. Még azt is jó érzékkel váltogatja az előadás, hogy mikor szólal meg egy zene élő hangszeres kísérettel, és mikor bejátszva. A színészi játékra is ez a komplexitás jellemző: van, ahol a realista, és van, ahol a groteszk, deklamáló jelleg dominál. Nagyon fontos eleme az előadásnak a humor. Az előadás alapgondolata véleményem szerint az, hogy mennyire nevetségesek is a marakodásaink, szerelmeink, vonzódásaink. Mindig mást akarunk, mint a társunk, és ez olyan nevetséges tud lenni. Ezt a gondolatot támasztja meg az előadás komplex színházi világa.

Két nagyon eltérő Shakespeare-előadást láthattunk Sopronban, de egy biztos: játszani kell tovább Shakespeare-t, gondolkodni kell a drámák által felvetett kérdésekről, mert úgy tűnik, hogy van miről, még így 500 elteltével is.

Szlovák csetepaté

Úgy tűnik, hogy az idei Progress versenyprogramját a klasszikus színművek uralják. A tegnapi Shakespeare-drámák után ma az olasz szerző, Carlo Goldoni vígjátékát, a Chioggiai csetepatét láthattuk két szlovák társulat tolmácsolásában.

Miért is ennyire kedvelt színpadi szerző Goldoni? Miért veszik elő különböző társulatok a drámáit a mai napig? Talán azért, mert Goldoni drámáiban magunkra ismerhetünk a komikus helyzetekben, pletykákban, nagy vitákban, félreértésekben, becsapásokban, a mesterien kidolgozott helyzet- és jellemkomikumokban.

A történet szerint egy Velence melletti kis halászfalu lakói minden alkalmat megragadnak arra, hogy összevesszenek. Elég egy kis apróság, hogy az egész falu annyira elragadtassa magát, hogy tettlegességig fajuljanak az események. Goldoni drámája saját világunk lenyomata, amelyben nem vagyunk képesek egymással eredményesen kommunikálni, és konfliktusainkat békés úton megoldani.

Nagy feladatot vállalt magára a két szlovák társulat, ugyanis a vígjátékok, és kiemelten a Goldoni-darabok játszásának kulcsa a tempó, a ritmus, a pontosság. Egy vígjáték előadásánál fokozottan érvényes az, hogy meg kell teremteni és fenn is kell tartani az előadás dinamikáját, mert ha az kicsúszik a játszók kezéből, akkor eltűnik a poénok feszessége, amelyek alapját képezik ennek a műfajnak. És ebben sajnos voltak mulasztásai az előadásnak. A párbeszédek nem dinamikusan építkeztek, tempójuk lassú volt, kissé vontatott. Ugyanez a lassúság volt tapasztalható a jelenetek között is. Egy-egy jelenetváltás olyan hosszúra nyúlik a rengeteg kellék és díszlet bepakolása miatt, hogy a néző elveszti érdeklődését a jelenet iránt, ismét meg kell érkeznie figyelmének az előadásba a következő jelenet elején. Ehhez a lassúsághoz járul hozzá az előadás szcenikai pontatlansága is. Ezt azért sajnálhatjuk, mert a játszók alapvetően képességesek, orgánumuk betölti a színháztermet, mozgásuk összeszedett, dinamikus. Színészi kvalitásaik azonban nem tudnak kiteljesedni.

Az előadás erejét a közösségi színházi jellege adja meg: együtt játszik több generáció a színpadon, ami mindig izgalmas. Egyénileg rengeteg energiát képesek a színpadra hozni, azonban ezek az egyes energiák valamiért nem képesek összeadódni, és egy kollektív energiává fejlődni. A veszekedős jelenetek artikulálatlan ordibálásokká alakulnak át, amelyek először még izgalmasak tudnak lenni, de sokadjára már kevésbé. Egyénileg tehát izgalmas játszókat látunk a színpadon, de az igazi összjáték nem tud létrejönni. Ennek oka valószínűleg, hogy két önálló társulat koprodukciójában jött létre az előadás. Az összecsiszolatlanság érződik az előadáson, de ez adja az előadás varázsát is. Üdvözlendő kezdeményezés, hogy amatőr társulatok összeállnak, és közös produkciókat hoznak létre. A két szlovák társulat ebbe az irányba tett most egy nagy lépést.

Áthangolás

Azt hiszem kijelenthetjük, hogy az idei Progress egyik húzóneve William Shakespeare volt: három társulat is Shakespeare-adaptációt hozott a fesztiválra. A maga nevében mindegyik izgalmas volt, nem volt ez máshogy a KB35 Inárcs és a győri RÉV Színház koprodukciójával, az Othello-val sem.

Jago, az előadás intrikusa ezt mondja a darab elején: „Nagy az összhang, de majd áthangolom a húrokat.“ Jago, mint kiderül számunkra, eléri a célját: áthangolja a húrokat, mint ahogy a két társulat közös munkája is merészen hangolta át Shakespeare Othello-ját.

Az egyik ilyen hangolás, ami feltűnő, az a szövegen végzett komoly munka. A társulat nem a Szász Károly-féle, veretes szöveget használta, hanem a felfrissített, Márton László-félét. Ez a fordítás nagyon frissnek hat a színészek szájából, ebből a szövegváltozatból teljesen eltűnik a shakespeare-i pátosz, a színészek gördülékenyen, természetesen beszélhetnek. Igaz, hogy a fordítás néhol már-már túlságosan puritánnak hat: ahogy kezd kibontakozni a feszültség Jago körül, úgy válik a nyelv egyre szegényesebbé, nyersebbé.

Az előadás látványelemei nagyon jól illeszkednek az előadás gondolatvilágához. Nagyon jó választásnak tartom, hogy nem bonyolódott bele a két csapat a díszlet-problematikába. Kifejezetten jót tesz az előadásnak, hogy semmilyen díszletelemet nem használ, ránk és a belső képalkotásunkra bízza a jelenetek környezetének megteremtését. Szerintem ez sokkal igényesebb megoldás, mintha profi díszlettervező és anyagi forrás hiányában jelzésértékű díszleteket használnának. A jelmezek a maguk egyszerűségükben nagyon kifejezőek, pont annyit árulnak el a viselőikről, amennyit feltétlen szükséges. A jelmezeken felül egy-egy kiegészítő, ruhadarab segíti a nézőt a befogadásban: ilyenek a dögcédulák, Cassio szemüvege és Othello szemfedője például.

A teret szándékosan kihasználja az előadás teljes szélességében és hosszában is. Az ilyen típusú térszervezés miatt a színészeknek nagy távolságokat kell bejárniuk, amely dinamizálja mozgásukat és megszólalásaikat is. Ezt a keletkező mozgási energiát aztán képesek a játszók beleforgatni a jelenetek dinamikájába. Emiatt nem éreztem, hogy üres lenne a tér, ez a dinamikus mozgás teljes egészében betölti a rendelkezésre álló teret.

Az előadás dramaturgiájára a pergő jelenetezés jellemző, egymást követik a dinamikusabbnál dinamikusabb jelenetek. Egyedül az előadás eleje indult lassan, kicsit ritmustalanul, de aztán a ritmus is megérkezett, és egy dinamikus tempót vett fel az előadás. Ez a tempó egészen Desdemona haláláig fokozódik, majd ott szándékosan lelassít. Véleményem szerint dramaturgiailag túl hamar fordul át Othello a bizalom állapotából a bizalmatlanság állapotába. Ahhoz képest, hogy mennyire szerelmes Desdemonába az előadás elején, ebben az előadásban talán egy kicsit túl hamar inog Othello belé vetett bizalma. Az előadás tesz egy igen jelentős dramaturgiai áthangolást: Cassio meghal, és Jago nem nyeri el méltó büntetését, Othello előtt nem válik világossá, hogy Jago végig becsapta őt és manipulálta. Öngyilkosságának egyedüli oka, hogy végzett azzal, akit a legjobban szeretett. Ebben a produkcióban Jago sikeresen kivitelezi tervét, és végül is tábornokká válik. Mintha azt akarná sugallni az előadás, hogy a mostani kor, amelyben élünk, a Jagók világa. A törtetőké, cselszövőké, irigyeké.

Hogy ez valóban így van-e, annak megválaszolása már a néző feladata, de legalább is az, hogy elgondolkodjék efelől. Mert az előadás igazi kérdéseket vet fel, és ez nagyon jó. Talán a legjobb. Az biztosan kijelenthető, hogy Shakespeare drámájának egy ötletes, kreatív áthangolását láthatjuk, ha a KB35 Inárcs és a RÉV Színház Othello-ját nézzük meg.

Mozgóháború

Mit jelent a háború a katonának? Mit jelent az otthon maradt anyáknak és feleségeknek? Van-e feloldozás egy háború alatt, közben, után? Fontosak-e ezek a történetek nekünk ma? Ezeket a kérdéseket veti fel a Theatre of Plastics and Pantomime Grotesque: Bánatóceán című előadása.

Az előadás három mozgásszínházi etűdből épül fel, amelyek a háború tematikáját járják körbe. Téma és forma áldásos egymásra találása ez az előadás, ugyanis a háború borzalmainak szavakkal való elbeszélhetetlensége tematizálódik a mozgásszínházi formában. Egyszerűen nincsenek szavaink arra, hogy elbeszéljük azokat a szörnyűségeket, amelyek a háborúban történnek. Erre az elmondhatatlanságra kínál megoldást a mozgásszínházi forma. Az egész előadás mozgásgyakorlatok sorozata: minden egyes történethez megtalálja a társulat azt a mozgáselemet, mozgásformát, térszervezést, amely képes szemléletesen, expresszíven kifejezni ezeket a történeteket. Igaz, hogy ez az expresszivitás néhol annyira hatásos, hogy hatásvadásznak tűnhet.

Szavaink nincsenek a háború leírásához, történeteink vannak csupán, és az orosz társulat három történetet mesél el nekünk a tánc és a pantomim nyelvén. Az első történet egy pár története, akiknek az esküvőjét hiúsítja meg a háború. A második egy anya és fia története: annak elbeszélése, hogy mit jelent egy anyának elveszítenie gyermekét a háborúban. A harmadik pedig két rab történetét meséli el, akik egy koncentrációs táborból menekülnek, hogy életük onnantól fogva csak a menekülés körül forogjon.

Figyelemre méltó az előadás szcenikai komplexitása. Mind a fények, mind a hangok maximálisan szolgálják a háború borzalmainak megjelenítését. Nagyon jó érzékkel váltakoznak a hideg- és meleg fények, a lágyabb- és keményebb dallamok.

A borzalmak látványos megjelenítése után feloldozást ad számunkra az előadás vége: megjelenik egy kislány és édesanyja, a háttérben pedig a három történet ikonikus figurái. Mintha az édesanya meséje lenne a három történet, amelyek a háttérben ugyan, de meghúzódnak kapcsolatukban. És valóban, ez tényleg így van. Minden ember mögött történetek vannak, ezek akarva-akaratlanul követnek bennünket, legyenek azok háborús történetek vagy sem.

A szabadulás útja

A 2019-es Progressen a színház minden formájából kaphattak ízelítőt az amatőr színház iránt érdeklődők: zenés színház, prózai előadás, mozgásszínház, egyedül egy formából nem, a monodrámából. Ezt a hiányt pótolta a RÉV Színház – FAQ Színház – KB35 Inárcs koprodukciója, a Pillangó.

A monodrámák esetében mindig nagy kérdés, hogy az előadás képes-e keretbe helyezni azt a szituációt, hogy egy színész van jelen a színen, és ez a színész egy karaktert magára öltve valamiért itt és most csinál valamit nekünk. Röviden: miért csinálja ez a karakter egyedül azt, amit? Az előadás keretéül az alkotók a mesemondás aktusát választották: Pillangó itt és most elmeséli nekünk kalandos életét, és ezt úgy teszi, hogy közben nem kérdőjelezzük meg ennek létjogosultságát. A történetmesélés és annak megjelenítése annyira hat ránk, hogy elkezdünk érzelmileg is bevonódni Pillangó életébe. A szökési kísérletek és a börtönben töltött idő dinamikus váltakozásával azt éri el az előadás, hogy a néző szurkoljon Pillangónak, hogy kiszabaduljon. Amikor fogságba esik, a néző is fogságba esik egy kicsit, amikor pedig Pillangó kiszabadul, a néző is fellélegezhet. Az előadás képes arra, hogy élő kapcsolatot alakítson ki nézőjével.

Ezen felül az is izgalmas kérdés, hogy hogyan képes az előadás áthidalni azt, hogy több karakternek is meg kell jelennie. Ez a produkció a legkülönfélébb válaszokat adja erre a kérdésre: van, hogy a néző válik szereplővé; van, hogy egy szék; van, hogy a színész árnyéka; és van, hogy csak vizuálisan jelennek meg mellékszereplők. Az előadás kreatívan váltogatja a megoldásokat, ezáltal nem fárad el a monodráma-forma, végig fenn tudja tartani a figyelmünk.

A tér a maga egyszerűségével tölti be tökéletesen a funkcióját. Az előadás tere egy fémből készült vázszerkezet, amely Pillangó celláját, szórakozóhelyét, és hajóját is képes megjeleníteni. Az eszköztelen tér ebben az esetben is a belső képalkotásunkat motiválja. A vázszerkezetnek nincsenek falai, ám annak ellenére, hogy teljesen nyitott, mégis a bezártság érzetét kelti, ugyanis a színész csak a végén mozdul ki ebből a keretből, egészen addig ezen a 15 négyzetméteren játszik. Azáltal, hogy Pillangó szabadulásáig nem mozdul ki a keretből, lesz igazán erős, és katartikus, amikor először kilép a vasszerkezeten kívülre.

3. A zsűri

A versenyprogram előadásait 3 tagú szakmai zsűri értékelte. A zsűri tagjai Lőkös Ildikó dramaturg, egyetemi tanár; Gennagyij Bogdanov rendező, színész; és Regős János színész, rendező, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke volt.

A szakmai értékelések jó hangulatban teltek, a beszélgetések a kölcsönös tiszteleten alapultak. A különböző (színházi) kultúrákból érkező alkotók megosztották tapasztalataikat az előadásokról, építő jellegű kritikával illették az előadásokat. Olyan észrevételeket kaptak az alkotók, amelyeket ha hazavisznek, eredményesen tudnak kamatoztatni későbbi munkáikban. Aki kíváncsi részletesen arra, hogy mik hangzottak el a szakmai beszélgetéseken, azok a https://www.soproniszinhaz.hu/ oldalon megtalálják az értékelések lejegyzett változatot Varga Róbert, a Soproni Petőfi Színház sajtósának jóvoltából.

4. Workshopok

A fesztivál ideje alatt az érdeklődők Gennagyij Bogdanov orosz rendező workshopjain vehettek részt. Bogdanov a Mejerhold-módszer örököse, aki Nyikolaj Kusztov orosz színésztől tanulta a mesterséget.

A workshopok alkalmával a résztvevők megismerkedhettek a biomechanika alapjaival, felmérhették fizikai állóképességüket, és betekintést nyerhettek abba, hogy mit gondol Mejerhold a színész állapotáról a próbafolyamat és a színházi előadás alatt.

5. CEC Konferencia

A Progress első napján tartotta éves közgyűlését és konferenciáját az AITA/IATA, azaz az amatőr színházakat egyesítő világszervezet európai alszervezete, a Central European Committee (CEC). Ez az alszervezet tömöríti az európai régió - kivéve Franciaország és az északi államok, akiket önálló szervezet képvisel - amatőr színjátszással foglalkozó szakembereit és társulatait. A soproni találkozón arról értekeztek a résztvevők, hogy milyen jövőt vizionál a szervezet az amatőr színházi szféra számára, és hogyan lehetséges az eltérő színházi kultúrájú csapatok igényeinek összehangolása. Ezen felül arról is szó volt, hogy hogyan lehetne a magyar amatőr csoportok külföldi megjelenéseit elősegíteni, valamint, hogy milyen fesztiválokat bonyolított le az utóbbi egy évben a szervezet. Ezek között van többek között a kanadai St. Johnban megrendezett világfesztivál, amelyen idén Magyarországot a Debreceni Egyetemi Színház képviselte ÜBÜ FC - a döntő című előadásukkal. A közgyűlésen és konferencián több stratégiai döntést is meghoztak a résztvevők, akik Oroszországból, Angliából, Csehországból, Szlovákiából, Görögországból, Írországból. Ausztriából és Magyarországról érkeztek.

6. Megnyitó és a díjátadó gála

A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Pataki András, a Soproni Petőfi Színház igazgatója; Regős János, a Magyar Szín-Játékos Szövetség elnöke; valamint Komáromi Sándor, a fesztivál művészeti igazgatója. A megnyitó keretén belül az érdeklődők megtekinthettek egy interaktív bűvészprodukciót Litresits Botond 6. osztályos soproni tanulótól, valamint meghallgathatták a ProgJazz zenekar igazán progresszív jazzkoncertjét.

A díjátadó gála is hasonlóan jó hangulatban telt, ahol Pataki András szellemesen és humorosan felelevenítette a nagy múltra vissztekintő magyar-orosz kapcsolatokat, valamint átadták a Progress díjait. A díjátadó után a Local Vintage Company nevű zenekar fergeteges hangulatú koncertje zárta a 2019-es Progresst.

7. A 2019-es Progress díjazottjai

Legjobb előadás: Tyeatr Groteszk (Szurgut-RU): Bánatóceán
Legjobb rendezés: Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom rendezte: Nagy Péter István
Legjobb együttes díj: Divadlo Máj (CZ), A mostohalány (Jenufa)
Legjobb férfi alakítás: Piller Ádám - Demetrius, Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom
Legjobb női alakítás: Boznánszky Anna - Puck, Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom
Legjobb férfi epizód szereplő: Szántó Dániel - Cassius , RÉV Színház, Othello
Legjobb zene: Divadlo Máj (CZ), A mostohalány (Jenufa)
Legjobb jelmez: Divadlo Máj (CZ), A mostohalány (Jenufa)
Legjobb díszlet: Soltis Lajos Színház: Szentivánéji álom, tervező: Tóth Cecília, kivitelező: Marton Miklós és Mészárics Róbert