• Pusztai Luca

Perényi Balázs: "Szenvedélyből is lehet színházat csinálni"


Csonka című előadásuk több fesztiválon is sikerrel szerepelt 2017-ben, most februárban pedig a balassagyarmati ISZN programjában is látható lesz. A diákszínjátszást feltérképező sorozatunk első részében Perényi Balázs, rendezőt, drámatanárt kérdeztük, aki szerint a magyar színházi szakma színesebbé válna, ha az alternatív, független illetve az amatőr színház jobban összekötődne a kőszínházi világgal.


- Mi vezetett rá, hogy diákszínjátszó rendező legyél?


Perényi Balázs: Elsősorban az, hogy diákszínjátszó voltam. Még gimnáziumban a csoportvezetőm megkért, hogy rendezzem meg én a következő előadást. Később egy volt évfolyamtársam, aki tanárszakos lett, megörökölt egy diákszínjátszó csoportot, akikkel nem tudott mit kezdeni, ezért engem kért fel, hogy vigyem tovább. A véletlen műve volt úgy hiszem.


- Színész sosem szerettél volna lenni?


P. B.: Nem, eszembe sem jutott. De még az sem merült fel bennem, hogy jelentkezzek rendező szakra a Színművészeti Egyetemre. Voltam rendezőasszisztens egy Madách Színházas musical-produkcióban, tapasztalatnak jó volt, de ez még jobban megerősített benne, hogy ez a fajta kőszínházi munka nem vonz. Ettől függetlenül dolgozom pár éve kőszínházakban, ezek főleg ifjúsági bábelőadások, Tatabányán, Egerben, Pécsett, Debrecenben és a Kolibri Színházban. Most Zalaegerszegen dolgozom, ott szöveget írok az előadáshoz. De ezek általam választott társulatok, helyzetek.

Perényi Balázs a 2015-ös POSZT válogatójaként


- Pontosan hány helyen tanítasz?


P. B.: Jelenleg három helyen vagyok tanári állásban, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, a Keleti István Művészeti Iskolában, illetve a Pesti Magyar Színiakadémián. Ezek OKJ-s színésziskolák, ahol színészmesterséget tanítok, de tanítok a Színművészeti Egyetemen és a Pannon Egyetemen Veszprémben is. Ha minden igaz, jövőre az ELTÉ-n is.


- A Csonka című előadást, ami a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatosaival készült, szerintem sokaknak látnia kéne. A diákok személyes, családi történetei messzire túl mutatnak egy zárt közösség intim problémáin, hiszen a téma nagyon fontos. Törekedtek arra, hogy minél nagyobb közönséghez eljusson ez a produkció?


P. B.: Szerintem az ember, az alkotás folyamán nem gondol egy feltételezett közönségre, inkább arra koncentrál, hogy világosan fogalmazza meg a kérdéseit, és amit megérteni vélt a munka során, bárki is lesz a befogadó, legyen az egy diákokból, vagy tanárokból álló csoport, akár műértőkből, vagy sznobokból álló közönség. De azért annyiban gondolok előre a nézőimre, hogy például fölöslegesen nem használok csúnya szavakat, hogy ne veszítsünk el embereket. Tehát szerintem a közlés maga a fontos, hogy avval törődünk, hogy ezt a közlést hogyan tudjuk átadni, és nem azzal, hogy bármilyen nézői csoportnak megfeleljünk. Visszatérve ahhoz, hogy minél több emberhez eljusson a darab, van ez a paradoxon, hogy minél személyesebb, vagy, annál több ember lesz kíváncsi rád, pedig azt gondolnánk, hogy a kevésbé egyedi, vagyis általános jut el több emberig, de ez nem így van.

A Csonka a Progress Sopron fesztiválon


- Volt bármi probléma azzal, hogy a diákok megnyíljanak?


P. B.: Nem, ez teljesen önkéntes alapon működött. Aki szeretett volna megosztani valamit, az megtette, aki nem, az nem. Rengeteg szöveget írtunk, helyzetgyakorlatokat csináltunk, improvizáltunk, és ezeken a formákon belül a diákszínjátszók dönthették el, hogy milyen módon, és milyen mélyre ásva nyilvánulnak meg. Lehetett ez első szám első személyben is, de lehetett akár áttételesen megfogalmazva is. Volt egy pont a próbafolyamatban, amikor nagyon elkezdték élvezni a diákok, ha valaki egy igazán intim történetet osztott meg, és ezzel elindult egy jó értelemben vett „őszinteség-licit”, hogy a többiek is egyre személyesebb élményeket osszanak meg. Egyébként az őszinteség egy nagyon bonyolult dolog. Nem csak arról van szó, hogy félek-e elmondani vagy sem, hanem arról is, hogy azért nem vagyok őszinte, mert magammal sem vagyok őszinte. Hogy nincsenek szavaim rá, vagy rossz nézőpontból látom a helyzetem, így az őszinteség nem csupán egy aktus, hanem önismereti kérdés is. A rengeteg beszélgetés és játék segített egyre jobban körbejárni egy-egy helyzetet. Volt olyan is, amikor úgy tűnt, nem haladunk semerre az előadással, hiszen a beszélgetések folyamán újabb és újabb mélységekbe zuhantunk, amelyek újabb és újabb kérdéseket vetettek fel. Januárban még sehol sem álltunk, pedig február végén már bemutattuk.


Arra jöttem rá, hogy a slam poetry egy nagyon jó formája a megnyilvánulásnak, mert hanyagolja a meghatottságot a nagy művészettől. Nagyon jó slam-es szövegek születtek. Nagy szerencsénk volt Szalai Ádám rendezőtársammal, hogy ilyen csapattal dolgoztunk, mert nem csak érdekesek a fiatalok, hanem mertek is érdekesek lenni.


- Felfigyelt a Csonkára a színházi szakma?


P. B.: Azok az emberek, akik fontosnak nekünk, ők felfigyeltek rá igen. Amennyire nekünk kell, annyira mindenképpen.


- A pár éve bemutatott Jövőképtelen című előadásnak nagy országos sajtója volt: milyen nagy közönséghez jutott el a darab, illetve az ügy?


P. B.: Az ügy egy politikai szűrőn keresztül jutott el sok emberhez. Elég jó PR helyzetben voltunk, felnőtt színészekkel akár repertoárra is kerülhetett volna. Ha együtt tudott volna maradni a csapat, akkor is folyamatos frissítésekre lett volna szükség, és lehetett volna ezzel a formanyelvvel más, ehhez hasonló témákat feldolgozni. Úgy gondolom, hogy akkor még több fogékonyság és düh volt az emberekben ennek kapcsán: hogy elhagyjam az országot, vagy itthon maradjak? Ma már valahogyan fásultabbak lettünk ebben a témában.

A Jövőképtelen videóajánlója

- Szerinted van átjárás a diákszínjátszás, a felnőtt amatőr, illetve a professzionális színjátszás között? Mi lenne az egészséges egyensúly?


P. B.: Szerintem jobban össze kéne kötni a különböző színházi világokat. Egy olyan „inkubátorházat” kéne összehozni, ahova az alternatív eliten kívül mást is beengednek, ilyen próbál lenni például a Mu Színház és a Patyolat Próbaüzem. Ez úgy működne, mint a nagyon nyitott Fringe fesztivál, és párhuzamosan mennének a különböző programok, és egy olyan közönség rétege lenne, akik nyitottak más-más szintekre, műfajokra, és ha valamelyik nem tetszik, átmennek a következőre. De bízom benne, hogy ez szépen lassan ki fog alakulni.


- Dolgoztál felnőtt színészekkel is? Velük is olyan pedagógiai módszerekkel dolgozol mint a diákokkal?


P. B.: Persze, jelenleg is dolgozom velük. Nem mindig lehet azzal a beszélgetős, elmélyülős, improvizatív próbafolyamattal dolgozni a felnőttekkel, mint a diákokkal. A megszokott kőszínházi kereteken belül, ahol van hat hét az előadásig, előfordul, hogy nehéz az én eszközeimmel rendezni. A Zentai Magyar Kamaraszínházzal például volt ebből egy kis konfliktus, mert ők szerettek volna a biztonságos, jól megszokott kereteken belül próbálni, én meg csak beszélgettem, keresgéltem, és ők már kérdezték: "de mikor fogjuk már fölrakni a darabot?" A győri RÉV Színházzal viszont, akikkel jövőre fogok dolgozni, biztosan a saját módszeremmel fogunk próbálni. Sokan nyitottak erre a felnőtt színészek közül is, pláne ha van rá kellő idő.


- Milyen utat látsz azoknak a diákszínjátszóknak, akiket nem vesznek fel a Színművészeti Egyetemre - mert nyilván sokan szeretnének oda járni - okozhat-e ez traumát nekik az intenzív drámás évek után? Fel lehet-e készíteni őket előre a csalódás elkerülésére?


P. B.: Ez nagyon fontos kérdés. Ha lenne jó egyetemi vagy ifjúsági színház, akkor ezek a fiatalok megértenék, hogy nem csak az a professzionális színház létezik, ami végső soron a megélhetésért megy, hanem lehet szenvedélyből, szerelemből is színházat csinálni. Csak azért mert valakit nem vettek fel a színművészetire, nem kell abbahagynia a színjátszást. A magyar színházi világból pont az hiányzik a legjobban, hogy a fiatalok összefogjanak, csoportokat alkossanak, és egyetem vagy meló mellett simán folytathatnák a színházat. Ehhez több befogadó hely kéne, és több lelkes, tettre kész fiatal. Ezekből a csoportokból kiválna egy-két olyan igazán tehetséges egyedi színész, akiket egy rendező segítene, és helyet biztosítana, hogy egy ilyen társulat bekerülhessen a „szakmába”. Mert ez lehetséges lenne, és határon túl működik is sok helyen. Kőszínházi rendezők felkérnek tehetséges amatőr színészeket. Ezzel összekapcsolódik az, hogy a diákoknak a drámás évek alatt azt kéne megérteniük, hogy lehet úgy színházzal foglalkozniuk a jövőben, hogy nem lesznek színészek. Sőt, úgy gondolom, hogy sokszor így még szabadabban, örömtelibben foglalkozhatnak a színházzal. Sok olyan kőszínházi színészt, volt tanítványt ismerek, aki nem igazán boldogok ebben a világban.


- Egy 2013-as interjúban még azt mondtad, hogy a 20 éve tartó drámatanítás intézményrendszere veszélybe került. Mi történt azóta?


P. B.: Egyelőre stagnál a helyzet, az intézményrendszert nem bántották szerencsére. De a magyar oktatás rendszere továbbra sem a drámás szemléletű nyitott pedagógia felé tart. Ez a művészeti rendszer, ami hazánkban van, még mindig nem a legrosszabb Közép-Európában.


- Mi a terved a következő évadra?


P. B.: A RÉV Színházzal szeretném feldolgozni, körüljárni, hogy honnan kezdődik a manipuláció, és mi megengedett a társadalmi normákon belül a szerelemben, szexualitásban. Ezt nem a „me too” mozgalom alapján szeretném megcsinálni, inkább a nem tudatos viselkedést kutatnám, hogy a manipuláció során mikor lépünk át egy határt a hatalmunkat kihasználva. Ezt egy tanár-diák kapcsolat keretében gondolnánk végig.

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W