• Jászay Tamás

Tisztességes ajánlat - XIX. Magyar Művek Szemléje

Sokszor mondogatom, hogy a színház nem vákuumban lebegő tárgy, hanem élő és élni akaró organizmus, ami ezer szállal kapcsolódik az őt körülvevő valósághoz. A mostanihoz hasonló időkben ez a valóság persze sokszorosan átértelmeződik: új jelentést kapnak olyan jelenségek, melyeket amúgy természetesnek tételezünk. Az, hogy november második hétvégéjén úgy tehettünk kis időre, mintha minden rendben lenne, vagyis összegyűltek előadók, születtek előadások emlékezetes pillanatokkal, akadt közönség, hálás taps is, hihetetlenül nagy dolog. (Az Artus mint a Magyar Művek Szemléjének új helyszíne alapvetően beválni látszott. Igaz, kicsit kietlen és hűvös, de amúgy a hazai független színháztörténet lényeges helyszíne: múlt és jelen szépen kapcsolódott itt össze.) Akárhogy is, jó emlékezni erre a két sűrű délutánra és estére, amikor minimum hónapokig nem fogunk színházat látni testközelből.

Nem elegáns dolog a megbízót dicsérni, de van valami, ami mellett mégsem mehetek el szó nélkül. Aki valamelyest ismeri Regős János munkásságát, tudja, hogy különleges képességekkel bíró szakemberről van szó: ennek tudom be, hogy hibátlan érzékkel választotta ki azt a két napot, amikor a színházak ugyan csökkentett kapacitással, de még játszhattak. Persze, véletlen és szerencse, de vessünk egy pillantást a vírus által letarolt hazai fesztiváltérképre: a komoly rendezvények közül alig akadt, amely változatlan formában, élőben volt képes idén megvalósulni. Regős felkérésére örömmel csatlakoztam a belőle és Gáspár Ildikóból, az Örkény István Színház rendezőjéből-dramaturgjából álló zsűrihez: alábbi soraim a közös szakmai beszélgetésekből leszűrt meg a jegyzetfüzetemből kisilabizált, nem feltétlenül koherens meglátások, észrevételek, talán tanácsok.


Azt hiszem, a Magyar Művek Szemléjének védjegye az a megnyugtató sokféleség, amivel idén szembesültünk. A hét csoport hét előadása (megint kiemelek valamit, ami békeidőkben evidencia: milyen nagyszerű, hogy mindannyian el tudtak jönni, végig tudták játszani az előadást!) között közös vonásokat nemigen lehet húzni. A felhívás kortárs magyar szövegekből készült produkciókat invitált, ennek a kellőképpen tág, ugyanakkor valamelyest szűkítő kritériumnak mind eleget tett. (Zárójeles kommentár: számomra a ’kortárs’ fogalma jóval tágabb a ma élő szerzők műveinél, és a találkozón is szembesültünk születési dátuma szerint mai, valójában azokban évtizedekkel ezelőtt is avítt patentekből építkező anyaggal.) Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ínséges időkben kötelességünk örülni minden hasonló kezdeményezésnek, de fontos, hogy csak a valódi érték kapjon visszaigazolást. Az, hogy idén a zsűri nem ítélt oda fődíjat egyik fellépő csoportnak sem, utal az örömünkben megbúvó elégedetlenségre; arra, hogy bár színészi alakításokat, erős pillanatokat, fontos gesztusokat magunkkal vittünk erről a két napról, de olyan produkciót nem láttunk, amit minden elemében egyformán érvényesnek és hatásosnak éreztünk volna.


Az olyan általános kijelentésekben, mint hogy nincs közös nevező az előadások között, az a jó, hogy rögtön cáfolhatóak. Az, hogy a kortárs magyar drámairodalom élvonalából két szerző három műve is színre került, jól példázza ezt. Érdekesség, hogy a székesfehérvári Szabad Színház mindkét, diákokból, illetve felnőttekből álló csapata is Háy János műveiből dolgozott, választásaikat a csapattagokra valamelyest optimalizálva.

A fiatalok a Völgyhidat vették elő; Háynak a veszprémi viaduktról magukat a mélybe vető kamaszok valós alapú, attól mégis elrugaszkodó darabjából anno Bagossy László rendezett szép előadást a Kolibriben. A Szabad Színház utánpótláscsapatának előadását hárman jegyzik rendezőként: Kerekes Áron, Kovács Gergő és Kuttner Bálint, ám a szakmai beszélgetésen a névsor első tagja vállalta magára az előadás erényeit és hibáit is. Mindkettőből akad bőven: a teátrális atmoszféra megteremtését díjazta a zsűri, hiszen az előadás olykor egészen lenyűgöző, nagyszabású, rendkívül hatásos (ám nem hatásvadász) képekkel operál. A rendező(k) olykor a kórusszínház felé lép(nek) el, egyszerű világítási effektekkel, élőzenével aláhúzva és megemelve egy-egy dramaturgiailag is fontos pillanatot.


Kár, hogy az, amit az előadás egyik kézzel ad, a másikkal rögtön visszaveszi: hiába ismertem (véltem ismerni) a Völgyhíd sztoriját, jó negyedóra után teljes bizonytalanságban ültem, hogy mi is történik valójában a színen – a történetmesélés lehetőségeiről és lehetetlenségéről még van mit tanulni a fiataloknak. Vagányságból amúgy nincs hiány: bátran, helyenként vakmerően nyúlnak a jelenetekbe. A nagy létszámú csoport tömegként hol működik, hol kevésbé: az osztálytermi nyitó jelenet érthetetlenül álságos és üres, de a strandepizódban öröm nézni őket. Az élőzenés epizód jól működik, de attól még egy másik jelenetben a tátikázás és álgitárpengetés megbocsáthatatlan. Minden jó viszont, ha a vége az: az Artus sötétbe nyúló átjáróhídjára komponált záró kép borzongató látványosság.


A lelki problémák szerencsés (?) esetben túlélik a kamaszkort: Háynak a Szkénében most is futó darabja, A lány, aki hozott lélekből dolgozott aligha tartozik az életmű csúcsai közé. Túlzónak hathat a kijelentés, de a Szabad Színház felnőtt játszói által bemutatott előadás ügye alighanem az anyagválasztásnál siklott félre. (Az, hogy Háy kedves színészének és színészére, Mucsi Zoltánnak ír egy ideje darabokat, legitimálja az írói szándékot, egyben lehetetlen feladat elé állítva mindenki mást.) A kamaraelőadás üres terében két férfi és egy nő ül és beszél. Vagy inkább beszél, beszél, beszél, végeérhetetlenül, szavaikból nem csak egy kőkemény történet, de egy egész világ kellene, hogy kibomoljon. Gyakorlatilag az egyetlen, mérsékelt invencióval felhasznált kellék egy vérvörös fürdőlepedő, ami számos átváltozáson átesve tenne-tehetne be egy réteget az ’ülünk és beszélünk’ önmagában nem feltétlenül unalmas képlete mögé. A törekvés ellenére a végeredmény mégis csupán annyi, hogy vulgárpszichologizáló szentenciák sorát hallgatjuk. Kár.


Nyíregyházáról érkezett Tasnádi István A harmadik hullám című, annak idején a Bárkán Vidovszky György rendezésében játszott műve nyomán készült Hullám, ami 2019-ben regionális és országos diákszínjátszó találkozókon egyaránt igen eredményesen szerepelt. Mendler Mónika és a Zsöllye Színkör előadása rendesen megosztotta