Tisztességes ajánlat - XIX. Magyar Művek Szemléje
Sokszor mondogatom, hogy a színház nem vákuumban lebegő tárgy, hanem élő és élni akaró organizmus, ami ezer szállal kapcsolódik az őt körülvevő valósághoz. A mostanihoz hasonló időkben ez a valóság persze sokszorosan átértelmeződik: új jelentést kapnak olyan jelenségek, melyeket amúgy természetesnek tételezünk. Az, hogy november második hétvégéjén úgy tehettünk kis időre, mintha minden rendben lenne, vagyis összegyűltek előadók, születtek előadások emlékezetes pillanatokkal, akadt közönség, hálás taps is, hihetetlenül nagy dolog. (Az Artus mint a Magyar Művek Szemléjének új helyszíne alapvetően beválni látszott. Igaz, kicsit kietlen és hűvös, de amúgy a hazai független színháztörténet lényeges helyszíne: múlt és jelen szépen kapcsolódott itt össze.) Akárhogy is, jó emlékezni erre a két sűrű délutánra és estére, amikor minimum hónapokig nem fogunk színházat látni testközelből.
Nem elegáns dolog a megbízót dicsérni, de van valami, ami mellett mégsem mehetek el szó nélkül. Aki valamelyest ismeri Regős János munkásságát, tudja, hogy különleges képességekkel bíró szakemberről van szó: ennek tudom be, hogy hibátlan érzékkel választotta ki azt a két napot, amikor a színházak ugyan csökkentett kapacitással, de még játszhattak. Persze, véletlen és szerencse, de vessünk egy pillantást a vírus által letarolt hazai fesztiváltérképre: a komoly rendezvények közül alig akadt, amely változatlan formában, élőben volt képes idén megvalósulni. Regős felkérésére örömmel csatlakoztam a belőle és Gáspár Ildikóból, az Örkény István Színház rendezőjéből-dramaturgjából álló zsűrihez: alábbi soraim a közös szakmai beszélgetésekből leszűrt meg a jegyzetfüzetemből kisilabizált, nem feltétlenül koherens meglátások, észrevételek, talán tanácsok.
Azt hiszem, a Magyar Művek Szemléjének védjegye az a megnyugtató sokféleség, amivel idén szembesültünk. A hét csoport hét előadása (megint kiemelek valamit, ami békeidőkben evidencia: milyen nagyszerű, hogy mindannyian el tudtak jönni, végig tudták játszani az előadást!) között közös vonásokat nemigen lehet húzni. A felhívás kortárs magyar szövegekből készült produkciókat invitált, ennek a kellőképpen tág, ugyanakkor valamelyest szűkítő kritériumnak mind eleget tett. (Zárójeles kommentár: számomra a ’kortárs’ fogalma jóval tágabb a ma élő szerzők műveinél, és a találkozón is szembesültünk születési dátuma szerint mai, valójában azokban évtizedekkel ezelőtt is avítt patentekből építkező anyaggal.) Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ínséges időkben kötelességünk örülni minden hasonló kezdeményezésnek, de fontos, hogy csak a valódi érték kapjon visszaigazolást. Az, hogy idén a zsűri nem ítélt oda fődíjat egyik fellépő csoportnak sem, utal az örömünkben megbúvó elégedetlenségre; arra, hogy bár színészi alakításokat, erős pillanatokat, fontos gesztusokat magunkkal vittünk erről a két napról, de olyan produkciót nem láttunk, amit minden elemében egyformán érvényesnek és hatásosnak éreztünk volna.
Az olyan általános kijelentésekben, mint hogy nincs közös nevező az előadások között, az a jó, hogy rögtön cáfolhatóak. Az, hogy a kortárs magyar drámairodalom élvonalából két szerző három műve is színre került, jól példázza ezt. Érdekesség, hogy a székesfehérvári Szabad Színház mindkét, diákokból, illetve felnőttekből álló csapata is Háy János műveiből dolgozott, választásaikat a csapattagokra valamelyest optimalizálva.
A fiatalok a Völgyhidat vették elő; Háynak a veszprémi viaduktról magukat a mélybe vető kamaszok valós alapú, attól mégis elrugaszkodó darabjából anno Bagossy László rendezett szép előadást a Kolibriben. A Szabad Színház utánpótláscsapatának előadását hárman jegyzik rendezőként: Kerekes Áron, Kovács Gergő és Kuttner Bálint, ám a szakmai beszélgetésen a névsor első tagja vállalta magára az előadás erényeit és hibáit is. Mindkettőből akad bőven: a teátrális atmoszféra megteremtését díjazta a zsűri, hiszen az előadás olykor egészen lenyűgöző, nagyszabású, rendkívül hatásos (ám nem hatásvadász) képekkel operál. A rendező(k) olykor a kórusszínház felé lép(nek) el, egyszerű világítási effektekkel, élőzenével aláhúzva és megemelve egy-egy dramaturgiailag is fontos pillanatot.
Kár, hogy az, amit az előadás egyik kézzel ad, a másikkal rögtön visszaveszi: hiába ismertem (véltem ismerni) a Völgyhíd sztoriját, jó negyedóra után teljes bizonytalanságban ültem, hogy mi is történik valójában a színen – a történetmesélés lehetőségeiről és lehetetlenségéről még van mit tanulni a fiataloknak. Vagányságból amúgy nincs hiány: bátran, helyenként vakmerően nyúlnak a jelenetekbe. A nagy létszámú csoport tömegként hol működik, hol kevésbé: az osztálytermi nyitó jelenet érthetetlenül álságos és üres, de a strandepizódban öröm nézni őket. Az élőzenés epizód jól működik, de attól még egy másik jelenetben a tátikázás és álgitárpengetés megbocsáthatatlan. Minden jó viszont, ha a vége az: az Artus sötétbe nyúló átjáróhídjára komponált záró kép borzongató látványosság.
A lelki problémák szerencsés (?) esetben túlélik a kamaszkort: Háynak a Szkénében most is futó darabja, A lány, aki hozott lélekből dolgozott aligha tartozik az életmű csúcsai közé. Túlzónak hathat a kijelentés, de a Szabad Színház felnőtt játszói által bemutatott előadás ügye alighanem az anyagválasztásnál siklott félre. (Az, hogy Háy kedves színészének és színészére, Mucsi Zoltánnak ír egy ideje darabokat, legitimálja az írói szándékot, egyben lehetetlen feladat elé állítva mindenki mást.) A kamaraelőadás üres terében két férfi és egy nő ül és beszél. Vagy inkább beszél, beszél, beszél, végeérhetetlenül, szavaikból nem csak egy kőkemény történet, de egy egész világ kellene, hogy kibomoljon. Gyakorlatilag az egyetlen, mérsékelt invencióval felhasznált kellék egy vérvörös fürdőlepedő, ami számos átváltozáson átesve tenne-tehetne be egy réteget az ’ülünk és beszélünk’ önmagában nem feltétlenül unalmas képlete mögé. A törekvés ellenére a végeredmény mégis csupán annyi, hogy vulgárpszichologizáló szentenciák sorát hallgatjuk. Kár.
Nyíregyházáról érkezett Tasnádi István A harmadik hullám című, annak idején a Bárkán Vidovszky György rendezésében játszott műve nyomán készült Hullám, ami 2019-ben regionális és országos diákszínjátszó találkozókon egyaránt igen eredményesen szerepelt. Mendler Mónika és a Zsöllye Színkör előadása rendesen megosztotta a zsűrit, és ez egyáltalán nem baj.
Engedékenységem (?) oka lehetett talán, hogy másodszor látva (cikkemet ld. a Revizoron) a fegyelmezetten levezényelt produkciót, megint elkapott az a szorongató érzés, ami elsőre is jól hatott: annak tudatosítása, hogy a parancsuralmi rendszerekkel szemben majdhogynem lehetetlen a fellépés. (Azóta elolvastam Szrgya Popovics Útmutató a forradalomhoz című pazar kézikönyvét, szóval máris árnyalnom illene a mondatot.) Az ellenállás reménytelenségét plasztikusan ábrázolja a produkció, amely a maga (elviselhetetlen) rendszerén belül igen konzekvensen építkezik, azt is felvállalva, hogy a didakszis csapdáját nemhogy nem kerüli el, de öles léptekkel sétál bele. A zsűri által díjazott érzékeny vizualitás a teremtett világ koherens képére utal: apró gesztusok és jól válogatott ruhadarabok jellemépítő és -formáló jegyekké léptek elő.
Üdvös, hogy a struktúrán kívül, merő szerelemből tevékenykedő színjátszók számára a profi drámaírókon túl is van élet. A Szégyentelen Alkotók Köre prezentálta Solymos Tamás Az avatás című (majdnem) monodrámáját, amit a zsűri díját kiérdemlő Kovács Boróka nagy meggyőző erővel tolmácsol. Nézőként nem mindig szeretem, ha játszanak velem: az előadás előtt osztogatott doktori oklevél átvételét is elhárítottam, és jó volt a megérzésem, hiszen a Varró Ilona Ágnes rendezte produkcióba történő beépítése esetlegesnek és ügyetlennek bizonyult. Igen, látszólag egy doktori avatáson vagyunk, ahol számos protokolláris előírást részletez az irányítást első pillanattól az utolsóig kezében tartó főszereplő, Miss Lumma.
A mókás felvonulási, kézfogási, átvételi instrukciók közé (amik amúgy az ún. valóságban pontosan ilyenek), az ünnepi procedúra szellemes felskiccelésébe disszonáns hangok vegyülnek. Mint korán kiderül, az egyetem négy karának négy dékánja és Miss Lumma között korántsem plátói volt a szerelem. A szöveg ügyesen egyensúlyoz az abszurdba hajló leírások (állatelejtész meg kagylószaporítász szak is működik itt) meg az élet által alaposan meggyötört nő valóban megrendítő tapasztalatainak elősorolása között. A nagyon vázlatosan megrajzolt (kül)világ nyelvileg még szorul csiszolásra (egy tanulmányi osztály vezetője ne mondjon olyanokat, hogy „beközölte”), de az eredmény így is figyelemre érdemes.
Hasonló mondható el a kartali Vécsey Kamarateátrum Hívtad őket? címmel a színházról, a próbáról, az életről, de leginkább az elmúlásról és meghalásról gondolkodó és gondolkodtató abszurdjáról. Barabás Tamás írta, rendezte, főszerepli a darabot: az amatőr szcéna évtizedek óta fontos alakja ő. A négyszereplős produkcióból süt a csökönyösség; annak a tudásnak a közvetítése, hogy ezt muszáj csinálni, főleg is azért, mert képtelenség mást csinálni. A rövid jelenetek érzékletesen számolnak be egy (képzelt) színházi alkotócsapat mindennapos gyötrelmeiről, botladozásairól és nevettető bénázásáról, miközben a sorok között súlyos kérdések tevődnek fel színészetről, játékról, a rendező (túl)hatalmáról, és mindezek által persze a színpadi és valós viszonyok problematikus voltáról is. Az előadást átható személyességet és a játszók hiteles jelenlétét a zsűri díjjal ismerte el.
Az ember próbál megértően viszonyulni a kevésbé sikerült produkciókhoz is, ám a paksi Antré Színtársulat Szakter Viktória által rendezett Csak a bolondok boldogok című előadására nincs mentség. A szakmai beszélgetés igazolta a gyanút: az alapanyag ötletszerű kiválasztása volt az ősbűn, ami után hiábavaló volt minden törekvés. Diana Soto/Tanács Diána „drámája” fércmunka, amiben szerzője több zsánerből is meríteni próbál, de egyiket sem járja körül alaposan. Beszél függőségekről, felskiccel egy házastársi drámát, pszichologizál, közben ismeretterjesztésben utazik, és az egészet egy szappanoperákra jellemző cukormázzal önti le, ami csak még élesebben hívja fel a figyelmet a hibákra. Rossz mondatok, zavaros szituációk, kényelmetlen feszengés hatja át a közel két (!) órát. Ami viszont jó, sőt amivel kellene-illene valamit kezdeni: a játszók több generációból verbuválódtak, azaz egy színvonalas, karaktereikre szabott anyaggal képesek lehetnek meggyőző munkával előállni.
A győri RÉV Színház és a KB35 Inárcs koprodukciójában született az Anyakicsinyítés című színházi nevelési előadás. A Szivák-Tóth Viktor írta és rendezte produkció egyik titka a győriek harmonikus összjátéka; az, ahogyan célirányos gesztusokkal életre keltik két, a múló időben olykor-olykor egymás sorsába-életébe belelátó család életét. A suliban meg azon kívül töltött unalmas hétköznapokat a vágyott szuperhőslét titkai teszik elviselhetővé Beni és Panna számára. A részben improvizációkból született jelenetek világosan meghúzzák a két családmodell kereteit és korlátait, szomorú nevetésre ingerelve a nézőt. Egy alapos dramaturgiai átfésülés ugyan ráférne az anyagra (a Beni apja és Panna anyja közötti talán-kapcsolat kifejezetten érdekelt volna), az általános iskolás nézők felé történő kifordulások némelyike is véleményes (ha tanácsot, ötletet kérnek tőlük a szereplők, akkor miért nem építik be őket?), összességében számomra mégis a leginkább emlékezetes produkció marad a kétnapos szemléből. A hatáshoz nagyban hozzájárultak Csíki Virág játékos, képzőművészeti igényességgel készült maszkjai, amit, akárcsak a főszereplő kisfiút, Benit alakító Balla Richie-nek a kamaszkori magányt érzékenyen megragadó játékát díjjal ismerte el a zsűri.
(Fotók: Gal Patrik)
