Költők, bohócok és hétköznapok - Magyar Művek Szemléje - 1. rész

Május 18-20-án rendezte meg a Magyar Szín-Játékos Szövetség a XVII. Magyar Művek Szemléjét, ismét a Baross utcai Patyolat Próbaüzemben. Aki még nem ismeri ezt a független, romházból felújított színházi intézményt, feltétlenül látogassa meg, mert nem csak remek előadásokat láthat, hanem némileg bennfentesnek is érezheti magát, ha megiszik egy pohár bort az előadás után a színház előterében az ódon, valaha akár díszletként szolgáló bútorok között.

Alkalomadtán pedig képzőművészeti kiállításokat is láthat a tágas folyosókon. A szakmai zsűri tagjai: Szűcs Katalin Ágnes, kritikus, Felhőfi-Kiss László, rendező, színész és Kovács D. Dániel, rendező. Szubjektív élménybeszámoló következik.

P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből (KB35, Inárcs)

Posztmodern népszínmű, írja a beharangozó, Petőfi Sándor vándorszínészi éveiről és számos álnevéről. Az inárcsi társulat általános beállítottságát ismerve sejthető, hogy a cél több lesz, mint a kölyökkorunkban oly vicces „Petőfi Sándor gatyában táncol” mondóka körbejárása a színpadon. A Boda Tibor és Kovács Zoltán által írt és rendezett darab az egyén saját és felvett szerepeinek viszonyát boncolgatja a néhai Szabó József társulat életének egy epizódján keresztül. A társulat most a Hamletet játssza Kecskemét város színpadán, épphogy megtűrve a városvezetés által. A szálak gyakran keverednek: Ophélia napközben a jelmezét mossa, Hamlet apjának szelleméről kiderül, hogy ő a helyzetével visszaélő városatya, a Rosencrantzot és Guildensternt egy személyben megformázó P, azaz Pönögei Kis Pál, Rónai, Borostyán, Petrovics és Petőfi Sándor pedig a shakespeare-i sorokat vágja ellenfelei fejéhez – amikor épp nem saját verseiben beszél. Külön szerencse és óriási poén, hogy Urszinyi Ádám szakasztott mása a dagerrotípiáról jól ismert költőnek. Mindezeken felül pedig megismerjük nem csak a XIX. századi, hanem a mai társulat életét és konfliktusait is: a szerelmi szálakat és a színházelméleti összetűzéseket.

A többszörös szerepkörökből adódó komikumon túl tehát az előadás a legkomolyabb dologról is elgondolkodik: a színházcsinálásról magáról, ráadásul veretes rímes, szójátékos, a regiszterek és korok között bátran és vidáman ugráló nyelven. „Amikor írok, akkor szabad vagyok, s kevésbé, amikor játszom” – állítja P. Színésztársa szerint viszont „a szavak csak díszítmények a mozgások kanavászán”. Fontos szakmai konfliktusforrás, a városi szponzorációt is befolyásoló, hogy a társulat Kazinczytól elfordulva Arany fordításait állítja színre, „vértől fröcsögő” darabokat; hogy dönteni kell a népszínmű és a Hamlet között. Egy fél mondat erejéig még a mai politika – kritikája – is helyet kap, és elgondolkodom, hogy szívesen nevezném magam konzervális liberatívnak, ha politikai beállítottságom kellene felcímkéznem – kifejtem ezt majd a konyhában, ha rágyújtottam egy pipára, azon a pár száz éves nyelven, amiért az alkotógárda a régi szótárait is bújta. Mert egyszerre történik itt minden, egyszerre vagyunk kétszáz évvel ezelőtt és ma, egyszerre vagyunk színész, lázadó hős, szalmaszálba kapaszkodó szegény polgár – tréfamester és alkotó, önmagunk bohóca.

Mindezt szorosan követi az élő zenei kíséret: tangóharmonika, gitár és konga szól, és egy hátborzongató, erős énekhang egy fiatal lánytól. Hallunk népies műdalt, mai magyar alterrock-feldolgozást, és egészen avantgárd kakofóniát is, ha épp arról van szó. „Okozzunk magunknak fájdalmat, aztán mulasszuk el” – ezt a feladatot is teljesíti a zenekar.

Kapard le! (Vécsey Kamarateátrum, Kartal)

A több évtizede működő teátrum tagjai között mindenki megfordul: öreg és fiatal, nyugdíjas és tanuló, bankár, tanár – repertoárjuk is műfajok színes kavalkádja lett az évek során. A társulat vezetőjével, Barabás Tamással beszélgetve kiderül, hogy a független, vidéki társulatok nehézségei vezettek tulajdonképpen ehhez a darabhoz: hiszen ha bármit csak nehézségek között tudnak játszani, miért ne játszanának olyat, ami a legjobban tetszik? Ezúttal egy hasonló módon véletlenszerű, minden elképzelhető figurát összeterelő szituációt mutatnak be: egy tévéműsor castingját az öltözőben. Nem tipikus színházi kiindulópont – viszont bárki ismerheti. Könnyedén össze lehet húzni, majd újra szanaszét engedni a szálakat: már az alkotás folyamatában érdekes, mit mond egymásnak a fiatal cicababa és a kivénhedt, érzelmes macsó, a véletlenül újra találkozó, elvált férj és feleség, felizgatja-e a kamera mögött álló dolgozót egy fiatal lány ügyetlen vetkőzése, vagy ő is csak a munkáját végzi. Magam először Balassagyarmaton láttam a darabot az ISZN-en, de ezúttal is üdítően hatnak a történetek. A Halott ember film híres zenéjére elhangzó monológ egy kutya haláltusájáról és a gyászról kifejezetten lírai; ahogy a cicababa és a macsó egymásra találása is egészen kifinomult: mintha ezúttal a sértegetések sora után meg is könnyebbülnének, ami már-már öröm. A kérdés egyébként nem az, hogy összejönnek-e, hanem hogy tudnak-e egymásnak mit mondani. Kiderül, hogy igen.

Érthető volt ezúttal a szálak elvarrása is – a kényelmesebb, több kijárattal rendelkező tér rögtön világossá teszi a szereplők útját: egyértelmű, hová tart a bőrönddel távozó, elvált feleség (a helyében én is pont oda mennék), hogy a történet végére ki lett a nyertes, ki hogyan veszít. Látom a lényeget: ez a darab azért készült, hogy aki játszik, mindegy, honnan jön, merrefelé megy épp, jól érezze magát benne. A nézőtérről is megnyugtató látni ezt.

A nagy Górky (a Holdvilág Kamaraszínház és Kókai János Társulat koprodukciója, Budapest)

Versenyen kívül láthattuk a hivatalosan groteszk road-movie-ként, általam pedig cirkuszi abszurdként aposztrofált darabot. Minő szerencse! Rég röhögtünk ennyit.

„Ez nem Verona, nem 2 család, nincsenek szerelmesek: baljós árnyak és vér helyett mindenki mindenki idegeire megy” – vázolja fel a várhatóakat a kalapos-gitáros kikiáltó, egy vásári Iggy Pop, Geltz Péter.

A színpad közepén elhelyezett porondon idegbeteg, hisztérikus nők és kiábrándult, de viccelni próbáló férfiak fordulnak meg. Mindenki fehérben: a magyar egészségügy helyzete egy fontos, ezerszer körbejárt, de megunhatatlan téma. Ezúttal félredobhatjuk a közhelyeket: a színpadon, a nyelvi humorban több van, mint amit az újságok már megírtak. Szóval készüljünk fel, a valóság egy cirkusz, amiben érző, cselekvő, önkifejező emberek vannak – mint a valóságban. Senki nem érzi magát jól a bőrében, ezért mindenki váltani akar, szeretőt vagy munkát, vagy éjszakai műszakot vállal, és akkor meg is van oldva a két dolog, ha például az ember lánya nappal ápolónő, éjjel pedig peep show-ban lép fel. Az orvosoknak nehezebb a változatosságot megtalálni, az ortopéd sebész csak a csonthoz ért, ezért éjszaka maximum fogorvos lehet. Egyébként a fogorvos-fétis személyes kedvencem, örülök, hogy nem vagyok egyedül ezzel.

Egymásból egymásba folyik a hülyeség, de vannak szerepek és viszonyok, kiakadás, szerelmi bánat és féltékenység, sokféle kiábrándulás és hátat fordítás a jelen helyzetnek: akár a Szentséges Sorok lapjai vagy a Baromi Nagy Igazságok csoport tagjai között, sőt egy kamion agytengelyére csavarodva is el lehet kezdeni egy új életet. Mindenki ki is használja ezt a porondot, és egy kicsit világot jelentő deszkákra lép: a kapafogú rockercsaj, a madám, Antonio Barnabasz, a hajléktalan… Szuper zenei produkciókat hallunk Marianne Faithfull és Amanda Palmer hangzásvilága és a teljes avantgárd között. Szeretném megtanulni örökre a dalt a Trabantról, ami a semmibe gurul. Az előadás után teljesen véletlenül az előtérben maradok, és hosszú percekig az író-rendező, színész Kókai János zongorajátékát hallgatom. Pezsgőt! Éljen a produkció!