Költők, bohócok és hétköznapok - Magyar Művek Szemléje - 1. rész

Május 18-20-án rendezte meg a Magyar Szín-Játékos Szövetség a XVII. Magyar Művek Szemléjét, ismét a Baross utcai Patyolat Próbaüzemben. Aki még nem ismeri ezt a független, romházból felújított színházi intézményt, feltétlenül látogassa meg, mert nem csak remek előadásokat láthat, hanem némileg bennfentesnek is érezheti magát, ha megiszik egy pohár bort az előadás után a színház előterében az ódon, valaha akár díszletként szolgáló bútorok között.

Alkalomadtán pedig képzőművészeti kiállításokat is láthat a tágas folyosókon. A szakmai zsűri tagjai: Szűcs Katalin Ágnes, kritikus, Felhőfi-Kiss László, rendező, színész és Kovács D. Dániel, rendező. Szubjektív élménybeszámoló következik.

P – avagy jelenetek egy vándorszínész életéből (KB35, Inárcs)

Posztmodern népszínmű, írja a beharangozó, Petőfi Sándor vándorszínészi éveiről és számos álnevéről. Az inárcsi társulat általános beállítottságát ismerve sejthető, hogy a cél több lesz, mint a kölyökkorunkban oly vicces „Petőfi Sándor gatyában táncol” mondóka körbejárása a színpadon. A Boda Tibor és Kovács Zoltán által írt és rendezett darab az egyén saját és felvett szerepeinek viszonyát boncolgatja a néhai Szabó József társulat életének egy epizódján keresztül. A társulat most a Hamletet játssza Kecskemét város színpadán, épphogy megtűrve a városvezetés által. A szálak gyakran keverednek: Ophélia napközben a jelmezét mossa, Hamlet apjának szelleméről kiderül, hogy ő a helyzetével visszaélő városatya, a Rosencrantzot és Guildensternt egy személyben megformázó P, azaz Pönögei Kis Pál, Rónai, Borostyán, Petrovics és Petőfi Sándor pedig a shakespeare-i sorokat vágja ellenfelei fejéhez – amikor épp nem saját verseiben beszél. Külön szerencse és óriási poén, hogy Urszinyi Ádám szakasztott mása a dagerrotípiáról jól ismert költőnek. Mindezeken felül pedig megismerjük nem csak a XIX. századi, hanem a mai társulat életét és konfliktusait is: a szerelmi szálakat és a színházelméleti összetűzéseket.

A többszörös szerepkörökből adódó komikumon túl tehát az előadás a legkomolyabb dologról is elgondolkodik: a színházcsinálásról magáról, ráadásul veretes rímes, szójátékos, a regiszterek és korok között bátran és vidáman ugráló nyelven. „Amikor írok, akkor szabad vagyok, s kevésbé, amikor játszom” – állítja P. Színésztársa szerint viszont „a szavak csak díszítmények a mozgások kanavászán”. Fontos szakmai konfliktusforrás, a városi szponzorációt is befolyásoló, hogy a társulat Kazinczytól elfordulva Arany fordításait állítja színre, „vértől fröcsögő” darabokat; hogy dönteni kell a népszínmű és a Hamlet között. Egy fél mondat erejéig még a mai politika – kritikája – is helyet kap, és elgondolkodom, hogy szívesen nevezném magam konzervális liberatívnak, ha politikai beállítottságom kellene felcímkéznem – kifejtem ezt majd a konyhában, ha rágyújtottam egy pipára, azon a pár száz éves nyelven, amiért az alkotógárda a régi szótárait is bújta. Mert egyszerre történik itt minden, egyszerre vagyunk kétszáz évvel ezelőtt és ma, egyszerre vagyunk színész, lázadó hős, szalmaszálba kapaszkodó szegény polgár – tréfamester és alkotó, önmagunk bohóca.

Mindezt szorosan követi az élő zenei kíséret: tangóharmonika, gitár és konga szól, és egy hátborzongató, erős énekhang egy fiatal lánytól. Hallunk népies műdalt, mai magyar alterrock-feldolgozást, és egészen avantgárd kakofóniát is, ha épp arról van szó. „Okozzunk magunknak fájdalmat, aztán mulasszuk el” – ezt a feladatot is teljesíti a zenekar.

Kapard le! (Vécsey Kamarateátrum, Kartal)

A több évtizede működő teátrum tagjai között mindenki megfordul: öreg és fiatal, nyugdíjas és tanuló, bankár, tanár – repertoárjuk is műfajok színes kavalkádja lett az évek során. A társulat vezetőjével, Barabás Tamással beszélgetve kiderül, hogy a független, vidéki társulatok nehézségei vezettek tulajdonképpen ehhez a darabhoz: hiszen ha bármit csak nehézségek között tudnak játszani, miért ne játszanának olyat, ami a legjobban tetszik? Ezúttal egy hasonló módon véletlenszerű, minden elképzelhető figurát összeterelő szituációt mutatnak be: egy tévéműsor castingját az öltözőben. Nem tipikus színházi kiindulópont – viszont bárki ismerheti. Könnyedén össze lehet húzni, majd újra szanaszét engedni a szálakat: már az alkotás folyamatában érdekes, mit mond egymásnak a fiatal cicababa és a kivénhedt, érzelmes macsó, a véletlenül újra találkozó, elvált férj és feleség, felizgatja-e a kamera mögött álló dolgozót egy fiatal lány ügyetlen vetkőzése, vagy ő is csak a munkáját végzi. Magam először Balassagyarmaton láttam a darabot az ISZN-en, de ezúttal is üdítően hatnak a történetek. A Halott ember film híres zenéjére elhangzó monológ egy kutya haláltusájáról és a gyászról kifejezetten lírai; ahogy a cicababa és a macsó egymásra találása is egészen kifinomult: mintha ezúttal a sértegetések sora után meg is könnyebbülnének, ami már-már öröm. A kérdés egyébként nem az, hogy összejönnek-e, hanem hogy tudnak-e egymásnak mit mondani. Kiderül, hogy igen.

Érthető volt ezúttal a szálak elvarrása is – a kényelmesebb, több kijárattal rendelkező tér rögtön világossá teszi a szereplők útját: egyértelmű, hová tart a bőrönddel távozó, elvált feleség (a helyében én is pont oda mennék), hogy a történet végére ki lett a nyertes, ki hogyan veszít. Látom a lényeget: ez a darab azért készült, hogy aki játszik, mindegy, honnan jön, merrefelé megy épp, jól érezze magát benne. A nézőtérről is megnyugtató látni ezt.

A nagy Górky (a Holdvilág Kamaraszínház és Kókai János Társulat koprodukciója, Budapest)

Versenyen kívül láthattuk a hivatalosan groteszk road-movie-ként, általam pedig cirkuszi abszurdként aposztrofált darabot. Minő szerencse! Rég röhögtünk ennyit.

„Ez nem Verona, nem 2 család, nincsenek szerelmesek: baljós árnyak és vér helyett mindenki mindenki idegeire megy” – vázolja fel a várhatóakat a kalapos-gitáros kikiáltó, egy vásári Iggy Pop, Geltz Péter.

A színpad közepén elhelyezett porondon idegbeteg, hisztérikus nők és kiábrándult, de viccelni próbáló férfiak fordulnak meg. Mindenki fehérben: a magyar egészségügy helyzete egy fontos, ezerszer körbejárt, de megunhatatlan téma. Ezúttal félredobhatjuk a közhelyeket: a színpadon, a nyelvi humorban több van, mint amit az újságok már megírtak. Szóval készüljünk fel, a valóság egy cirkusz, amiben érző, cselekvő, önkifejező emberek vannak – mint a valóságban. Senki nem érzi magát jól a bőrében, ezért mindenki váltani akar, szeretőt vagy munkát, vagy éjszakai műszakot vállal, és akkor meg is van oldva a két dolog, ha például az ember lánya nappal ápolónő, éjjel pedig peep show-ban lép fel. Az orvosoknak nehezebb a változatosságot megtalálni, az ortopéd sebész csak a csonthoz ért, ezért éjszaka maximum fogorvos lehet. Egyébként a fogorvos-fétis személyes kedvencem, örülök, hogy nem vagyok egyedül ezzel.

Egymásból egymásba folyik a hülyeség, de vannak szerepek és viszonyok, kiakadás, szerelmi bánat és féltékenység, sokféle kiábrándulás és hátat fordítás a jelen helyzetnek: akár a Szentséges Sorok lapjai vagy a Baromi Nagy Igazságok csoport tagjai között, sőt egy kamion agytengelyére csavarodva is el lehet kezdeni egy új életet. Mindenki ki is használja ezt a porondot, és egy kicsit világot jelentő deszkákra lép: a kapafogú rockercsaj, a madám, Antonio Barnabasz, a hajléktalan… Szuper zenei produkciókat hallunk Marianne Faithfull és Amanda Palmer hangzásvilága és a teljes avantgárd között. Szeretném megtanulni örökre a dalt a Trabantról, ami a semmibe gurul. Az előadás után teljesen véletlenül az előtérben maradok, és hosszú percekig az író-rendező, színész Kókai János zongorajátékát hallgatom. Pezsgőt! Éljen a produkció!

Othello Gyulaházán (Blaha Színkör, Heves)

Szépen rímel a tegnapi Petőfi-történetre ez a nagyon kisvárosi, magyar szocreál történet: a színtársulatok kálváriája, amennyiben pénzügyi függésben élnek, minden korban hasonló lehet. A Gádor Béla kisregényéből és a Zsurzs Éva által rendezett film alapján készült darabban a fő kérdések szintén elhangzanak: mire vesz a közönség jegyet és mi a friss ambíciókkal érkező rendező álma; mit szól ehhez a város befolyásos vezetősége, és mi marad a dívának vagy a háttérbe szorított fiatal színésznőnek. Ha pedig Shakespeare, akkor hogyan és mit érdemes megmutatni belőle, mi a színház feladata az adott közegben, ki vállalja a kultúra élharcosának a szerepkörét, s ki nem, hogy lehet összeegyeztetni az éppen adott, vidéki közegben, ahol a kedvelt műfaj egyébként az operett.

Mindeközben a társulat magánéletét is megismerjük: a magát még mindig fiatal tehetségnek képzelő igazgatót, a hiú vezető színészt, a mindenki fülébe pletykákat ültető súgót, az intrikus dívát, a behízelgő hangú gazdaságist, aki szintén színpadra lép, és nem utolsó sorban a színész házaspár hálószobatitkait és félreértéseit, amik kísérteties hasonlóságban állnak az Othello történetével. S amint e két szál (a klasszikus drámáé és a vidéki kisváros életéé) összeér, valódi bohózatot, komédiát kapunk.

Az a jó a könnyedebb műfajokban, hogy az embernek van ideje elgondolkozni a saját életén, miközben szórakozik: a „Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész” tulajdonképpen alapvető igazságú sorok. Ahogy lehet valami a közös színészi hálószoba nagy mondataiban is: a „minden normális férj végszavazna nekem” alapvető lehet egy jó, mély szakmai kapcsolatban, azt hiszem. Mindezeken túl elgondolkozunk magán a társulaton és a darabválasztás kérdéskörén is: vajon mennyire hasonlítanak a darab rétegei az ő valóságukra, az ő életükre? S vajon a miénkre?

V.A.r[I]áció (ROZÉ társulat, Debrecen)

Te vagy az álmom! – felkiáltással indul a fél órás, részben improvizatív előadás, és azonnal beránt. Hogy hová? Mintha valóban egy álomba ereszkednénk le az alagsori terembe vezető homályos lépcsőn, ahol az ajtóban Zo (Bessenyei Zoltán) meleg kézfogása irányít tovább a nézőtérre. Megint valami interaktív izé, ijednék meg rögtön, ám ezután máris Ré (Budaházi Réka) barna, mosolygós szemébe nézek, miközben a széksorok között megyek. Felfrissülök. Mint a friss patak vize, úgy hat az első pár perc – a szövegek is valami tengerpartszerű tájat idéznek, homokot, szelet, és ezt erősíti a játszók meztelen lába, a pince kőfala és hűvös levegője is.

A Visky András-szövegrészletek montázsára összeállított játék ugyan nem mutat explicit történetet, de íve határozottan van: megsejtem a csíkos pólós két alakban a bohócokat, és egyúttal a Férfit és a Nőt, a kezembe nyomott kavicsban az út köveit; az először véletlenszerűnek ható szövegbéli játékok – például a hosszan sorolt vitaminhiányok, a sütemény- és pálinkarecept részletek – összeállnak végül. Nem elég, hogy a nézőtérről berángatott KB35-tag Boda Tiborból két pillantás alatt akrobatikus mozgású bohócot farag a társulat, ebben a játékban mindenki részt vesz. Nekem, egyszeri nézőnek is bizony be kell lépnem a játéktérbe, megtalálnom a helyem az ábécében, hogy aztán elindulhassak a kavicsokkal kirakott keskeny ösvényen a végcél, az ismeretlen, a SOHA felé.

A felemelő az egészben a kiszámíthatatlanság: hogy az adott pillanat éppen maga a meglepetés, előre megjósolhatatlan, utólag viszont összeállnak a részletek. Kiderül, hogy egy nagy és vidám hálózat az egész. Hogy amikor berántják: mindenki önmaga és mindenki más, csak jelmez, szép szavak, replikák – a lehető legőszintébb módon. Nagyon sajnálom, amikor hirtelen véget ér a mese, de azt hiszem, nem vagyok ezzel egyedül: a keskeny életút-ösvény végénél, már a terem ajtaján túl többen megállunk tanácstalanul, mert hiányoljuk a benn maradtakat. Velük vajon mi lesz? Ők egyedül, élmény nélkül maradnak? És legfőképpen, hiszen nagyon fontos színházi pillanat ez is: mi lesz a tapssal? Szóval aztán visszakéredzkedünk, és megtapsoljuk a játékot – színházi és játékos értelemben is.

VIDEÓ:

​Folyt. köv.