• szerző: Formanek Csaba

Lélekerdő – a XIX. Soltis táborról


fotó: Pörneczy Tamás

Július 4 és 10. között mintegy 70 fő részvételével valósult meg a Soltis Lajos Színház éves színészeket és rendezőket képző tábora Vönöckön. A szerteágazó élményekről Formanek Csaba néhol esszébe hajló, anekdotákkal és tábori munkaanyagokkal fűszerezett, részletes beszámolóját olvashatjátok. „Jó, ha van valaki, aki az embernek maga helyett kíván: ha van pártfogója, barátja, apja, kedvese. Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában. Ezért jó, ha van ilyen anyai lény, mint ez a fügefa, aki az ember javát kívánja. Ha védelme alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni. Amit ő kíván, abban meg lehet nyugodni, s jobb, mintha én kívánnám. Jobban tudja, hogy mit akarok, mint én.”


A fenti idézet Hamvas Bélától származik, Fák című esszéjében olvasható. És lehetne ez a Soltis Lajos Színház idei rendezőket és színjátszókat képző nemzetközi táborának mottója is – számomra legalábbis ebben a pár sorban sűrűsödik – sűrűsödhet, és innen visszabontható - a vönöcki kastélyban töltött egy hét szerteágazó élménytára.


Mindannyian, akik eljöttünk ebbe a táborba, egymás védelme alatt álltunk. Elsősorban a szervezők, vagyis a Soltis Színház vezetőinek és színészeinek védelme alatt, akik mindent szinte észrevétlenül vezényeltek le a háttérből – úgy hogy közben ők maguk is reggeltől késő estig dolgoztak valamelyik csoportban. Ráadásul éppen csak a tábort megelőzően ért véget a társulat által szervezett országos fesztivál is. Ez utóbbit bizonyos elvetemült körökben csak „pálinkafesztiválnak” nevezik az inárcsi Színkavalkáddal egy kalap alá sorolva, de én tanúsíthatom, hogy egyik fesztiválon sincs túl sokféle pálinka, és igenis, csak azt isszuk, amit lehet, és az elég is szokott lenni, és jó, és még sosem maradt el előadás vagy beszélgetés a pálinka léte/nemléte miatt. A pálinka Vönöckön is fontos védőital, persze meglennénk nélküle is, de erről több szót nem ejtek, a szervezésről szeretnék írni. (Azt is jól megszervezték, hogy mindig legyen a táborban pálinka.) Egyéb üzemanyagok tekintetében a magam részéről a kávét emelném ki, ami mindig forrón várt minket a termoszokban. A kávé védelme alatt álltunk.


És főképpen a színház igazgatója, Nagy Gábor védelme alatt álltunk. Gábor reggelente 5-kor kelt, hogy a gyerekeknek előkészítse a reggelit, és egész nap mindenre kiterjedő figyelemmel „kívánta javunkat”. Az utolsó előtti éjszaka nem is aludt, mert reggel negyed 5-ig beszélgettünk. Ő fent maradt.

A táborzáró bemutatók megnyitója a vönöcki művelődési ház előtt

A színészeket és színjátszókat a tanárok óvták, a tanárokat a színészek. És a tanárok egymást, és a színjátszók is egymást. Csoportvezető kollégám, Deme Robi rendező súgta oda nekem az utolsó napok egyikén: úgy érzi, sokkal kevesebbet tudott adni a résztvevőknek, mint amennyit kapott tőlük. Ezzel mondjuk nekem rengeteget adott, mert én is így éreztem magam, és azt hiszem, így utólag, ez egészen természetes érzés volt. Talán titokban mindenki így érezte.


Talán ez a titka a jó közösségnek: minden egyes tagja úgy érzi, többet kap, mint amennyit adni képes.


Szofi és Domonkos

A közel 70 fő részvételével megvalósuló táborban a 8 éves gyerekektől a 80 fölötti korosztályig minden generáció jelen volt. Ennek mentén osztották csoportokra a táborlakókat a délelőtti tréningeken, majd délután és este már vegyes korosztályú csapatok dolgoztak. Az ajánlott téma, a kiindulópont a Szentivánéji álom volt. Reggel 8-tól közös bemelegítéssel indultak a napok – melyekről e sorok írója (mint a tábor egyik trénere és csoportvezetője) kimentette, s inkább szellemi tornára kötelezte magát, mondván (magának, mert amúgy senki sem kérdezte erről): a 9-től esedékes foglalkozásokra készül.


Másfél-2 óránként cserélődtek a csoportok és trénerek - én például naponta elsőként a „KÖLYKÖK”-kel dolgoztam, majd a „FELNŐTTEK”-kel, kora délután pedig a „KÖZÉPISKOLÁSOK”-kal. Ebéd után a nagyrészt Soltisos színészekből álló „FANYŰVŐK” brigáddal folytattam a munkát. Közben a játszók el-elszaladgálnak 20 perces ének- vagy beszédórákra (Pilnay Ildikó és Kelemen Márta egész nap fogadják egyéni foglalkozásokra a tábor résztvevőit). Szóval mozgalmasan telnek a napok, mindenki sokféle színházi élménybe-szemléletbe belekóstolhat, sokakkal dolgozhat együtt.


Hogy valamelyest összefogjam a magam számára ezt a dinamikus ki-beáramlást, még a tábor előtt úgy döntöttem, hogy a Szentivánéji álomból csupán az erdőre és a fákra fogok koncentrálni, vagyis a darab „természeti” közegére. Hat évvel ezelőtt is itt volt a Soltis tábor, ismertem már a vönöcki kastélyt és a körülötte lévő parkot, emlékeztem, hogy van jó pár nagyon karakteres fa, akik jó inspirációt fognak adni a munkának.


Minden csoportommal végigcsináltam az „alaptréninget”: mindenki választott magának egy fát (amelyik a legszimpatikusabb vagy legérdekesebb volt a számára), időt töltött vele, meditált alatta, gondolkozott róla, beszélgetésbe lépett vele, majd leírta azt a 10 szót, ami az adott fáról eszébe jutott. Utána meg kellett írni a „fa monológját”, a már meglévő szavak felhasználásával. (Eddig akár otthon vagy bárhol máshol is végezhető a „tréning”, sőt, úgy hiszem, már ennyi is nem csekély lelki haszonnal kecsegtet, még ha az ilyesféle haszon nehezen is mérhető megszokott világunkban.) Ezeket a szövegeket aztán mindenki felolvasta a többieknek a maga fája mellett. Később jeleneteket, etűdöket is készítettünk a szövegekből, az alapszavakból, illetve a fákból kiindulva.

A középiskolások csoportjával fázunk

Érdekes volt látni, mennyiféle megközelítés és viszony jött létre. A fákon keresztül mindenki úgy beszélt saját magáról, ahogyan a fája „kívánta”. Mert a legnehezebb azt megfogalmazni, azt eldönteni, hogy miről is szeretnénk valójában beszélni, miről szeretnénk színházat csinálni, miről szeretnénk mások előtt vallomást tenni – s mit szeretnénk elrejteni előlük. A fa ebben is segít. A fában el lehet bújni, a fából meg lehet szólalni. Én vagyok az, aki a fából beszél? Vagy a fa beszél belőlem? Lehet, hogy nem is lehet eldönteni. Az ember olyan, mint a fa. Ha az egyéniségét keresem, fel tudom fedezni. Azt gondolom, ez a fa ilyen. Nézem, és úgy gondolom, látom. Ám ha a fák egymás mellett állnak, s lombjaik összeérnek, már nem is olyan könnyű eldönteni, melyik fát látom, hol ér véget az egyik, s hol kezdődik a másik. Meddig fa, és mikortól napfény, mikortól ég. Sőt, ha arra gondolunk, hogy gyökereikkel is egymásba karolnak a föld alatt, akkor máris tudjuk, hogy nem mindent látunk a fából – s éppen így nekünk embereknek is vannak talán ilyen láthatatlan gyökereink, és egymásba boruló lombkoronánk – láthatatlan és titokzatos ösztöneink, vágyaink, egymásba átfolyó szellemvilágunk.


Minden fa más, s minden fának van valamilyen mágikus olvasata. Olyan, ami olykor tudományra, olykor művészetre vagy éppen szerelemre hangolja az embert. Arra, amire éppen szüksége van, de maga sem tud róla. A fákkal való azonosulásnak vannak tehát teremtő mozzanatai. Nem csak az ember tulajdonságai bújnak el vagy mutatkoznak meg a fában, ha vele meditál, ha róla beszél, hanem fordítva is. A fa is képes belénk bújni és megmutatkozni általunk. Ha befogadod, veled él együtt. A fák hűségesek. Nem ugrándoznak, nem kapkodnak, nem menekülnek el. Még akkor sem, ha el akarod pusztítani, hirtelen, vagy lassú mérgekkel. Mióta ember él, együtt él a fákkal, s a fák az emberrel, s ennek az ősrégi kapcsolatnak bizony vannak következményei. Nem csak a mítoszokban és a népmesékben és a versekben. Itt és most, azokkal a fákkal, akikkel együtt élünk, akiknek árnyékában szaladgálva töltjük életünk elszaladgáló idejét, akik emlékeznek és emlékeztetnek az előttünk élőkre, és mesélnek majd rólunk is az unokáinknak, ha lesz mit mesélniük, ha lesznek még, hogy mesélhessenek.


Így született néhány közös mese Vönöckön is, apró történetek színészek és fák között.


Persze a Fanyűvőkkel jutottunk ebben a legmesszebb, hiszen velük volt napi 5-5 és fél óránk együtt bolyongani a mágikus erdőben. Foglalkoztunk az eltévedés, az elveszés, az elvesztés témájával, belekóstoltunk a négy alapelembe, melyek a fákat (is) körülveszik. Észrevettük, hogy a fák sem csupán a szépség és a líra lényei, nekik is van humoruk, torzak, groteszkek, vannak sérüléseik, talán még bánatuk is. A fa körül ott van az élet, a szerelem, és ott van a halál is. Hamvas Béla Fák című esszéjét olvastuk egymásnak, ott a fák alatt. Talán ők is hallgatóztak. Talán jókat kacagtak rajtunk, talán csak mosolyogtak.


Számos etűdöt készítettünk, ahol a színészeknek egyedül vagy 2-3 fős csoportokra bontva maguknak kellett kitalálniuk a jeleneteket. Aztán közös szemlézés, megbeszélés, a tanulságok levonása következett. Mit láttunk, mi tetszett benne, hogyan fejlesztenénk tovább. Hogyan jelenik meg az etűdben a fa és az ember viszonya. A hatodik napra előirányzott nyilvános bemutató terhe már a második naptól nyomta a vállunkat. Milyen jó lett volna még többet gyűjtögetni, sietség nélkül, a kontextuskeresés túl korai kényszere nélkül szélesíteni a tematikát, több nyomra bukkanni, több elágazást keresni! Több fát, kevesebb színházat! Nehéz volt eltalálni az arányokat: egyszerre kellett szűkíteni a csapásirányt, hogy ne folyjon nagyon szét a munka, időben le lehessen kerekíteni - és mégis tágítani, mélyíteni. Jó lett volna több fával megismerkedni, az elsőként született szövegeket elmélyíteni, lombosítani. Átírni, átrajzolni faformára, képverssé tenni, gondozni. Erről le kellett mondanunk.


A bemutatókényszer sokszor túl korán kivezeti a fókuszt a belső keresésből, a csoportmunkából, és a létrehozás, a mutatás irányába állítja az energiákat. Mégis jobb így: számomra a színház a közönséggel való kapcsolatról szól elsősorban, a munka sosem lehet öncélú. Az ember nem tarthatja meg magának, amit megtanul. Még ha oly kevés is az. A csoport nem tarthatja meg magának, amit elér. A tábor nem érhet véget a táborban. A tanulásnak, a teremtésnek szerves része a továbbadás, a továbbítás képessége. Csak akkor érted meg igazán, amit megtanultál, amit tudsz, ha át is tudod adni. Az adás gesztusával kell zárni.


Igaz, meg kell tanulnunk kapni is, és ez olykor még nehezebb. Talán azért mert azt hisszük, hogy kapni könnyű, ahhoz nem is kell semmit csinálni, azt nem is kell gyakorolni. A tréningek egy része arra irányult, hogy megtanuljunk nézni és látni. Felfedezzük a saját nézésünket és a saját látásunkat. És megtanuljunk beszélni arról, amit megéltünk, arról, amit gondolunk a másik munkájáról, jelenlétéről. A beszéd (de nem a csacsogás) a gondolkodás egyik motorja. Lehet magányosan is elmélkedni, de mintha ilyenkor is beszélnénk (még ha esetleg szavak nélkül is) valakihez – ki kihez - magunkhoz, a szerelmünkhöz, valakihez, aki hiányzik, Istenhez vagy legalább egy fához. Lehet, hogy ha valaki megtanul beszélni, az lesz a következő feladata, hogy megtanuljon hallgatni. Ha már újra tud hallgatni, meg kell tanulnia újra beszélni, mert egyre mélyebb hallgatásból egyre mélyebb beszéd lesz, és abból még mélyebb csend. És közben mindig mindent elfelejtünk.


Ahhoz, hogy színházat csináljunk, az egyik első lépés, hogy megtanuljunk színházat nézni. Mire és hogyan figyelünk.

A figyelő közönség (fotó: Pörneczy Tamás)

Az egyik este kaptam ajándékba egy üveg bort Attilától, aki a Soltis Színház technikai munkatársa. Helyi termés, Lalifalva hárslevelű, most is ezt iszogatom, már a tábor után, Budapesten, e cikk írása közben. Megkérdeztem tőle, mivel érdemeltem ezt ki. Azt mondta, ő figyelt engem már a fesztiválon is, a táborban is, és észrevette, hogy kifelé nézek, de azt látom, ami belül van. Ezért kaptam a bort. Van olyan ember, aki ajándékot ad, mert megfigyel és (beléd) lát. Látja, hogy nézel (ki), s hogy fogadsz (be).


Szóval tanulnunk kell látni és ha már látunk, adhatunk, sőt, adnunk kell. És meg kell tanuljunk a színházról beszélni. Arról, hogy mit is kaptunk. Sokan azt mondják, a színház a néző művészete. És igazuk van. Jó, ha felismeri egy színész, és idővel zsigerévé válik, hogy ő maga, ha a nézőtéren ül, hogyan kerül a színház hatása alá (miért, vagy miért nem), hogyan képes irányítani a másik (alkotó) ember az ő figyelmét, gondolatait, érzéseit, és hogyan és mennyi szabadságot ad, mitől működik egy beszélgetés, egy szöveg, egy jelenet, egy előadás. És mitől csúszik félre, mitől lesz elnyújtott vagy töredezett. Mitől lesz erős és feszes, rugalmas vagy merev, mélyreható vagy mélyből jövő. Mitől lesz sajátosan önmaga. Nem „szakmai szem” nézése ez, hanem a sajátosan valódit keresőé. Nem szabályokat, sémákat, vélt igazságokat keresünk és hasonlítunk rá a látottakra, hanem felfedezünk, kapcsolatot teremtünk, gondolatainkkal, felfokozott jelenlétünkkel energiát adunk vissza a jelenetnek, a színésznek.


Minden jelenet egy kisebb fa. Vannak idétlen, lapos, száraz, szikkadt fák, és vannak ilyen jelenetek is. Meg színészek. Nem is az a fontos most, a tanulás-keresés fázisában, hogy milyen a jelenet, hogy milyen a színész, hanem a képesség, hogy felismerjük, hogy elfogadjuk, ha mások ilyennek látnak. Fontos, hogy bátorságot adjunk másoknak, hogy szabadon lássanak minket, kilépve a sémákból, a bezárkózásból. Hogy felfedezhessenek. Ahogy a fák hagyják meglesni magukat. Nahát, ilyen! Azért ilyen, mert ilyen földben, ilyen szélben, ilyen tűző napon, ennyi víztől lett ilyen? Mitől lett ilyen ez a szegény jelenet? Mert féltünk lombosodni, vagy mert túllombosodtunk? Nem ástunk elég mélyre ahhoz, hogy elbírjuk a koronánkat? Vagy csak ásunk ezerrel, de elfelejtünk odafent is lenni, odakint is lenni?


Néha adni felejtünk, néha kapni. Iszonyú tökéletlenek vagyunk.


A legjobb lenne, ha megtanulhatnánk a saját kertészünkké válni. De ne feledjük a mottóul kitűzött bölcs intelmet: nem tudhatjuk, hogy saját magunknak mi a jó. Ezért van szüksége a színháznak a közönségre, és a közönségnek a színházra. Egymást kertészkedjük a figyelmünkkel, a szavainkkal, a csendjeinkkel.