"Haraggal és jókedvvel" - ISZN, 3. rész


Február végén rendezték meg immár 36. alkalommal a Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokat Balassagyarmaton. A sokszínű és nívós fesztiválról Zelei Bori beszámolóját közöljük. A harmadik, befejező részben a Proscenion Drámaszínpad, a RÉV-KB35 koprodukció, a pécsi Escargo, a debreceni Vígkarma és a tatabányai Orfeusz Társulat előadásairól olvashattok.


Megáll az idő – Proscenion Drámaszínpad Egyesület, Budapest


Másodszor látom Bereményi Géza és Gothár Péter filmjének feldolgozását a társulat előadásában: a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ aulája, bár hasonlóan lépcsőkkel átszelt és erkélyekkel szegett, sokkal kényelmesebb és akusztikailag is jobb, mint a Veres Pálné Gimnázium négy emelet magas központi tere, ahol először volt szerencsém nézni. Számos gimi folyosóján, egyetemi színpadon is játszották már az előadást, ez a mostani épp a 42-dik – harcedzett a csapat, kifejezetten felizgatja őket, hogy újabb és újabb tereket vehetnek birtokba.


Bagossy szerint csodálatos volt, ahogy a hirtelen támadt új feladatokat megoldották: sok itt a járás, a színre jutás kész futóverseny, ki kellett számolni a végszavakat, mégis működött az egész. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy túl sokan vagyunk és nem férünk kényelmes látószögbe a nézőtéren, de hát ez legyen egy fesztiválon a legnagyobb probléma. Ráadásul erre az előadásra érkezett a társulat tízezredik nézője: a titokban előre megjelölt szék az egész előadás alatt üres. A kedves néző azután meglesz: csak épp nem jutott be a nézőtér közepére a nagy tülekedés miatt.

A Megáll az idő története fő vonalaiban ismert, de a társulat némileg adaptálta a mai korra. Hogy a Londonba való utazás emiatt valamelyest élét veszti-e, megoszlanak a nézői vélemények. Az előadás folyamatosan változik, reagál a közélet aktuálisaira, például kockás ing is került nem olyan rég bele – inkább a mai demokrácia-deficitekre van adaptálva, és kidobálva belőle a túlságosan a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerhez kapcsolódó dolgok. Ez a zsűrinek végtelenül szimpatikus, habár Bagossy szerint volt ebben némi csikorgás is. Mégis, a szándék nagyon fontos. „Őrült nehéz megküzdeni egy ilyen legendával.” Én szeretem a játékot a múlt és a jelen közt, hogy ide-oda ugrál az idő (és nem áll meg, mégsem). A színészi játék szerintem abszolút helyén van. Több szerepösszevonással dolgozik a társulat (jobbára színészhiány miatt) – ezzel kapcsolatban Bagossy László felhívja a figyelmet Spiró Shakespeare szerepösszevonásai c könyvére, ahol a szerző leírja: a néző öntudatlanul összeköti a két szereplőt, akit ugyanaz a színész játszik, tehát ebben tudatosnak kell lenni. Így kiderül, hogy valóban némileg oedipális problémát kell Nagy Évának megoldania, aki a fiúk anyját és Köves Dénes szerelmét is játssza. Tetszik viszont mindenkinek Mészáros Attila figurája, a bongyorhajú kölyök Köves Dénes – mintha csak a filmen.


Ascher némileg csalódott: ő és a többi diákot játszó színész idősebb, és ez némileg elvesz az eredeti történetben megjelenő helyzet, a szerelmi szál lírájából; de energiával és élettel teli az osztálytermi jelenet, amikor Köves Dénesnek falaz az osztály. Pápai Dávid kellően ellenszenves mind az opportunista báty, mind a még opportunistább és kétarcú Rajnák szerepében. Szombathy (az egyszerre kemény és nagyszívű tanárnő szerepét Sánta Diána játssza) főjelenete közepette pedig valahol hátul fölciccen egy sör. A hollófekete hajú férfi arca lángvörös: életében ilyen hangosan nem bontott még sört. Vajon miért ideges?


Othello – RÉV Színházi és Nevelési Társulat és a KB 35 Társulat, Győr és Inárcs


A két társulat első komoly, már létező szövegen alapuló koprodukciója az aulabeli kocsmapultnál kezdődik: Jágó és Rodrigo hőzöngős jelenetét a házsártoskodó Emília színezi, aki haza akarja rángatni a férjét. Vele együtt indulhatunk mi is a kamaraterembe, megnézni, hogy megbassza-e, kicsinálja-e – Szivák-Tóth Viktor öregje hepciáskodik ily erős szavakkal. Nekem tetszik a minimális, a nagy szürke hátsó függöny és a fehér ládák adta díszlet, a kevés pirossal, sárgával színezett, mai jelmezek. Nagy egyetértésben született a darab, a két rendező alig vitatkozott. Márton László fordítása mellett azért döntöttek, mert kevésbé verses a szöveg, és egy csomó mindent írtak még bele. Ez a szövegkönyv passzolt a személyes játékmódjukhoz is. Bagossy László díjazza a tiszteletreméltó vállalást, „hisz ez egy komoly történet, komplex válaszokat kell adni; egyszerű, finom eszközökkel úgy vezeti a nézőket, úgy mesél, hogy magától értetődőek a folyamatok, a történet logikája. Érezni lehetett a közönségben, hogy együtt rezdülünk. Működött a nyelvi dinamika, a költői nyelv és az egésznek az ellenpontjaként a beleírt trágárságok”.

Kezdetben sokféle szereposztás is elképzelhető volt, alkatilag is többféleképpen kioszthatók lettek volna a szerepek. Othello és Desdemona az életben is egy pár, ez hozta a gondolatot, hogy párként próbálják meg a szerepet a színpadon. „Külön jó – folytatja tovább Bagossy –, hogy Othello nem lett kiboxolva, hanem maradt a fehér, európai rasszban, és ez nehéz volt, de elfogadható; s az othellói történet mindent felülírt. A fél szem jelölte a máshonnan jöttséget, a vad, barbár személyiséget: láttuk, hogy ez a figura harcban veszítette el a szemét. Az elején arra számítottunk, hogy Nagy Zsolt (Zsozsa) Jágója valahogy érzelmesebb lesz, de itt inkább egy kaján figura jelent meg.”


Ascher szerint az előadás titka talán éppen a visszafogottság: mellőz minden nagyképűséget. „Az egyetlen nagyszabásúság Desdemona hosszú uszálya – de ez sem túlhasznált, ám látványos, szép eszköz. Minden színész önazonos volt, senki sem akart nagyon figurázni. A színen egy csendes és önemésztő Othello, egy úriember; Rodrigo egy hihetetlen veszélyes fráter volt itt, pedig sokszor egy kis hülye szokott lenni; Cassio sem a szokványos szépfiú, hanem orgánuma által egy valódi balfasz. A két nő is jó, hihető alak volt: az egyikük nyersebb, a másik kulturáltabb.” Tulajdonképpen a probléma itt van – Bagossy szerint pont az jelenti a hübriszt a szép és tiszta Desdemona részéről, hogy elhiszi: az ő pasija omnipotens és a kedvéért bármit elintéz. Nem működik a veszélyérzete, hiszen annyira imádja őt, olyan nagyon imádják egymást.

A darab vége megváltozott, a mához adaptálódott: nem feltétlen nyeri el a büntetését, akinek morális érzékünk szerint eleve el kell. A nézői vélemények itt is megoszlanak. Én elfogadom, hogy tükröt mutathatunk a sokban tisztátalan mának. A zsűri e befejezést illetően egyetért: elég bonyolultan fogta fel Jágó az ő kitüntetését, volt benne humor – nagy bátorságra vall, hogy a rendezés humorral merte ellenpontozni a pátoszt. Elhittük a két gyilkosságot is, nem röhögtünk a haláltusák láttán, hanem a másik, az arisztokratikus, de itt értetlen Lodovico (szintén Szivák-Tóth Viktor játszotta) láttán kacagtunk fel. „Nem kell ebben a fojtogató drámában tovább maradni – így könnyebbülünk meg, mondja Bagossy.”


Büntető – Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet, Pécs


A szobaszínházban kialakított pást-színpadon játszott darab is társulatközi együttműködésből született. A szöveg abszolút kortárs: Maros András Hulladék című drámáján alapszik, Krusovszky Dénes, Peer Krisztián, Térey János és az alkotók szövegeivel megspékelve. A rendező Perényi Balázs, a dramaturg pedig az Othellóból ismert Szivák-Tóth Viktor, csak hogy belelássunk a fesztiválokon alakuló kapcsolatszövevénybe. Az Othello után jólesik a kényeztetés: az alapanyag egy angolszász típusú lektűr, amiből Bagossy László szerint a lehető legtöbbet ki is hozta a társulat.

A téma a huszonévesek útkeresése: a felnőttség innenső határa, amikor még adekvát a gyermeki hiszti, az erősebb másiktól – féltékeny férjtől (párhuzam az Othellóval!) vagy autoriter apától – való függés, a babaként kezelt menyasszony. A történet során kiderül aztán, hogy igazán a leggonoszabb szenved, s kitől mástól, mint önnön magától; végül pedig hogy mi a szabadság ára, s nagyobb-e, mint a függésben maradni. Mindhárom színész két-két szerepet játszik, ami nem kis feladat; ezen kívül pedig zenélnek is a színészek, kis zenekaruk több ízben is szól. A hollófekete hajú férfinak rendkívül tetszik a cigis jelenet: talán vele is így kiabált egyszer rég az apja: „Lehelj rám! De ne visszafelé szívd a levegőt! És ne a plafonra lehelj!!!” – történik ez valaha máshogy?


A három színészt Perényi Balázs választotta a pécsiek közül. Regős Jánosnak nagyon tetszik Fenyvesi Mihály „kissé lötyögős” fizimiskája – ezalatt azt érti, hogy „úgy van jelen, olyan lazán, mintha semmi nem lenne mögötte, pedig dehogynem, egy csomó minden van és teszi is bele a darabba. Van a színész, de a színész mindig saját maga is. Ez jellemző nem csak Misire, hanem Krisztiánra is”.


Nagy pillanat volt – emeli ki Ascher Tamás –, amikor az ellenszenves főszereplő odafordult a két fiatal lányhoz a közönségből, és a lehető legszebben mutatkozott meg, hogy mennyire hozzá vagyunk szokva az erőszakhoz: a két csaj nem küldte el a fenébe, hanem inkább vettek a szotyijából. Két hasonló történetet hoz példaként Ascher: az egyik a Hajdu Szabolcs rendezte Fehér tenyér, a másik Miloš Forman Fekete Pétere – ugyanez az erőszakos edző, ugyanez az apatípus és ez a beletörődő, tűrő szemüveges fiú jelenik ott meg. „S látjuk aztán ezt az apát, aki saját magát tekinti áldozatnak, miközben a fiát csicskáztatja. A másik szál pedig a mézes-mázos, hátborzongató udvarlósdi, ami aztán átmegy követelőzésbe. Nagyon jól mutatta meg a darab, hogy az erőszak mögött micsoda szenvedés, sérülés lakozik, s azt hogyan adja át az erőszaktevő, és sért meg további másokat.” Nagy Emese szintén dicséretet kap a rendezőtől: „olyan ragyogóan és könnyeden játszottál, hogy hitelesen vált el a két figura egymástól.”


A zenei részek Regős szerint lehettek volna kicsit jobban szervezettek, hogy ne kelljen Misinek annyit nyúlkálnia az eszközökhöz, s ezáltal ne essen szét a dinamika. Bagossy a vége felé el is vesztette kicsit a fonalat, talán tükrözve a zene szétesését is. Pedig az előadásnak végig valami bizarr, folyton újratermelődő feszültsége volt Ascher szerint is, de ez „egyszer csak hirtelen megállt, nem ment már tovább – amikor az addigi jó zenék helyett valami furcsa, szétesett zene kezdett el szólni, ott lehetett a baj. Végül aztán visszaépült minden az utolsó, mankós jelenettel, és egy kesernyés, de reális, hihető véget kaptunk. Kéne vinni mindenhova, és utána vitát rendezni – társadalmi szinten is lehetne dolgozni az előadással”.


Übü FC – Vígkarma, Debreceni Egyetemi Színház


Másfél óra tömény őrület, nedvedző humor, altesti groteszk. Undorodhatnék is, de én örülök, mert végre nevethetek egy jót, felszabadítót, pedig nem is ismerem a focit, és nem tudom felsorolni az aranycsapat tagjait sem. Sőt, szombat estére még az eredeti Übü király felidézéséhez is túlságosan álomszerű állapotba merülök. De nekem tetszenek már önmagukban is a focista-nevek, a kis übü-játékosok, pláne, amikor hirtelen megjelenik egy velociraptor. Aztán sajnos van egy kivégzés is. Pfff. Mindenki szomorú – vagy nem? Az egész csapat: Szummer. Puskás. Hajcsik. Lantos. Lebovics. Bozsik. Grosics. Demes. Fürjes. Csokis. Szahar. Ja, van még az a vicc is, hogy csokis a szád… mmm! A hollófekete hajú férfinak az edző labdahasa tetszik: sose tudott focizni, most se tud, de azért ott van. El kell menni megnézni, nincs mese.

2014 óta működik ebben a formában a társulat, de régebben ismerik már egymást a tagok. Az előadás tavaly nyár óta él, ez a hatodik, illetve a második beltéren játszott (ez meg is látszik, tiszta dzsuva a végére a nézőtér és a színpad). A törzsközönség mára eléggé megszilárdult, hozzászokott az abszurdhoz és a szélsőséges humorhoz. A zsűri örül, hogy nem az Übü lerágott csontját látta, hanem valami újat, tulajdonképpen egy cirkuszi produkciót. Ascher kérdésére, hogy látott-e a darab eredeti szöveget, a rövid válasz: „egyszer elolvastuk hárman.”


Aztán a zsűri mesélni kezd (apám lehetne bármelyikük, nekem ez tényleg úgy hangzik, mint valami mese): a nyolcvan-kilencvenes években gyakori volt a színházi fesztiválokon, hogy felbukkan egy-egy bohóccsoport, törpével, óriással, fura alakokkal. Regős felemlegeti a gerillaszínházat a nyolcvanas évekből, arra emlékezteti a színészek minden gesztusát átjáró színházi szabadság, az intenzív pillanat megélése, feltöltöttsége. „Van egy váz, de mindig ott, a színpadon dől el, hogy mi történik. Ez egy kockázatos dolog, de van olyan játékkultúrája a csapatnak, hogy nem él vissza ezzel, nem pörög túl semelyik szereplő. Mindenki, aki a színpadon van, alkalmas arra, hogy megnevettesse a közönséget. De nem egyszerűen csak nevettünk: fojtogató is közben az egész. Egy fiatal néző még sírt is a végén, hogy egy ilyen országban kell élnie. Szóval örülünk, hogy valami letűnt dolgot frissített fel a társulat, mert hiába hittük, hogy már nem kell ilyet csinálni, most látjuk, hogy mégis.”


Ez itt most annyira extrém volt, annyira vad, annyira eredetiek voltak a pofák, hogy e kaotikus disznólkodás mélyén mégis volt egy szerkezet, és valahonnan valahova tartott – mondja Ascher Tamás. Lehet, hogy némelyeket idegesített – Perényi Balázs véleménye például távol áll a rajongástól: szerinte sokan kívül maradnak az előadáson. Kérdése: hol van ez a billenőpont a teljes elutasítás és a rajongás között? A zsűri (és szerintem a közönség nagy része) szerint ragyogó innováció volt mégis az előadás, bátran játszani merő emberekkel. Bagossy szerint a határ átlépése a jogos ízléstelenség. A plakátszerűség valóban művészietlen lenne, de „itt meg úgy fel tudott habzani, hogy más dimenzióba lépett a dolog, ahogy gyúrták a sok szart a színpadon. Volt egy kétségbeesett őrülete”.


Mint egy parlamenti közvetítés – teszi hozzá valaki a társulatból. – Akarjuk-e mívessé tenné ezeket az eleve béna figurákat? Finnyásság-e ez? – kérdezi a társulati tag. – Igen, lehet hogy az. De azért van ennyi gusztustalanság, mert mi finnyásak vagyunk, és nem tetszik, ami történik. Ascher pedig erre: „a trágárságnak igenis helye van a színpadon, hiszen ilyen a világ, amiben élünk; pláne, ha ilyen haraggal és jókedvvel sikerül megmutatni. Nagyon érdekesek voltak az emberek, számomra nem úgy voltak ügyetlenek, hogy ez a bénaság a lényeg és ettől unalmas, hanem fél óráig lehetett volna bámulni mindegyiket, hogy milyen érdekes. Ráadásul a tizenhét éves Jarrynál pont egy ilyen brutális disznólkodás volt ez az egész.” Nem bánta ezt a hollófekete hajú férfi sem, láttam, hogy szívből kacagott.


Vasárnap


Aki eladta a feleségét – Orfeusz Társulat, Tatabánya


Észt kisregény-adaptációt látunk a kamaraterem színpadán – a rendező és színész László Tibor dramatizálta, miután meglátta egy könyvesbolt kirakatában a regényt, s megvette, mert a cím beette magát a tudatába: lehet valami ennél érdekesebb? A szegény zsellér kölcsönadja a földesúrnak a feleségét, hogy megkaphassa a tejgazdaságot. A nő rááll az üzletre, s ezt hamarosan a boldogság bánja – ez a történet, nagy vonalakban. Ezen a színpadon is nagy díszlet-szerkezetet, sok szép fabútort, vászoninges-nagyszoknyás jelmezt láthatunk, ismét időt utazunk kicsit. Sok szereplőt vonultat fel a mű, remek a színészi munka, igen (vagy, ahogy később a zsűri megállapítja, talán túlságosan is) realista a rendezés.

A társulat tagjai közt van szakmunkás és építész, tanár, nyugdíjas és iskolások, érkeznek tagok minden korosztályból. Közönségük jobbára állandó. Évente egy előadást csinálnak: míg az egyiket játsszák, a másikat próbálják. Havi egy előadást játszanak a tatabányai Jászai Mari Színház kamaratermében, s feleannyit a környék falvaiban. A színház hivatalos társulata a technikában és a gazdasági ügyek vitelében elengedhetetlen segítséget nyújt.


E darab elkészültéhez sokáig nem volt meg a megfelelő színészi és rendezői gárda, de most végre minden körülmény adott. Remek orgánumok, kimunkált mozgás jelenik meg a színpadon, és Ascher Tamás nagy örömére számos fehér haj, tisztes korú színész. Szerinte a dramatizálással azonban van baj: ha nem ragaszkodnának annyira a realizmushoz, nem kellene behordani annyi kelléket sem, illetve az átöltözések is kihagyhatók volnának. Nem volna baj ezzel, ha hosszú, súlyos jelenetek követnék egymást, de itt rövid, akár három mondatos jelenetek vannak. Így fölöslegesen hosszadalmas a sok átállás és előkészület, és emiatt romlik a tapasztalt, rutinos színjátszók produkciója. Bagossy László hozzáteszi, hogy a színészeket is zavarta néhol a várakozás, némelyeket már vitt volna az érzet, már léptek volna be a következő jelenetbe. Regős János szerint a dialógusok áramlásának is kárára van ez, és nehezebbé teszi a hangolódást a szereplők között. László Tibor eltöpreng: talán mert valóban némileg filmes eszközökkel íródott a darab, de nem filmnek készült.


Jómagam örvendek a komótos tempónak, a felkavaró, de mégis kissé távolságtartón megjelenített témának: a fesztivál záródarabjaként, vasárnap délelőtt nagyon is jólesett.


A fesztivál végén a hollófekete hajú férfi meghív egy neves csülkös-lecsós lepényre a világ legkékebb közértje mellett, majd egy este táncolni hív.


Bizsergető hely ez a Balassagyarmat! Köszönöm a vendégszeretetet és az óriási tapasztalatot.


Sérülések és mosolyok Balassagyarmaton - ISZN, 1. rész

"A sötétség közepébe nézni" - ISZN, 2. rész

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

06 Feb 2020

19h, MU Színház

07 Feb 2020

14h, DESZ24

28 Feb 2020

11h, Csabagyöngye Kulturális Központ

Please reload

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W