"Haraggal és jókedvvel" - ISZN, 3. rész

19 Mar 2018

Február végén rendezték meg immár 36. alkalommal a Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokat Balassagyarmaton. A sokszínű és nívós fesztiválról Zelei Bori beszámolóját közöljük. A harmadik, befejező részben a Proscenion Drámaszínpad, a RÉV-KB35 koprodukció, a pécsi Escargo, a debreceni Vígkarma és a tatabányai Orfeusz Társulat előadásairól olvashattok.

 

Megáll az idő – Proscenion Drámaszínpad Egyesület, Budapest

 

Másodszor látom Bereményi Géza és Gothár Péter filmjének feldolgozását a társulat előadásában: a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ aulája, bár hasonlóan lépcsőkkel átszelt és erkélyekkel szegett, sokkal kényelmesebb és akusztikailag is jobb, mint a Veres Pálné Gimnázium négy emelet magas központi tere, ahol először volt szerencsém nézni. Számos gimi folyosóján, egyetemi színpadon is játszották már az előadást, ez a mostani épp a 42-dik – harcedzett a csapat, kifejezetten felizgatja őket, hogy újabb és újabb tereket vehetnek birtokba.

 

Bagossy szerint csodálatos volt, ahogy a hirtelen támadt új feladatokat megoldották: sok itt a járás, a színre jutás kész futóverseny, ki kellett számolni a végszavakat, mégis működött az egész. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy túl sokan vagyunk és nem férünk kényelmes látószögbe a nézőtéren, de hát ez legyen egy fesztiválon a legnagyobb probléma. Ráadásul erre az előadásra érkezett a társulat tízezredik nézője: a titokban előre megjelölt szék az egész előadás alatt üres. A kedves néző azután meglesz: csak épp nem jutott be a nézőtér közepére a nagy tülekedés miatt.

A Megáll az idő története fő vonalaiban ismert, de a társulat némileg adaptálta a mai korra. Hogy a Londonba való utazás emiatt valamelyest élét veszti-e, megoszlanak a nézői vélemények. Az előadás folyamatosan változik, reagál a közélet aktuálisaira, például kockás ing is került nem olyan rég bele – inkább a mai demokrácia-deficitekre van adaptálva, és kidobálva belőle a túlságosan a Rákosi- vagy a Kádár-rendszerhez kapcsolódó dolgok. Ez a zsűrinek végtelenül szimpatikus, habár Bagossy szerint volt ebben némi csikorgás is. Mégis, a szándék nagyon fontos. „Őrült nehéz megküzdeni egy ilyen legendával.” Én szeretem a játékot a múlt és a jelen közt, hogy ide-oda ugrál az idő (és nem áll meg, mégsem). A színészi játék szerintem abszolút helyén van. Több szerepösszevonással dolgozik a társulat (jobbára színészhiány miatt) – ezzel kapcsolatban Bagossy László felhívja a figyelmet Spiró Shakespeare szerepösszevonásai c könyvére, ahol a szerző leírja: a néző öntudatlanul összeköti a két szereplőt, akit ugyanaz a színész játszik, tehát ebben tudatosnak kell lenni. Így kiderül, hogy valóban némileg oedipális problémát kell Nagy Évának megoldania, aki a fiúk anyját és Köves Dénes szerelmét is játssza. Tetszik viszont mindenkinek Mészáros Attila figurája, a bongyorhajú kölyök Köves Dénes – mintha csak a filmen.

 

Ascher némileg csalódott: ő és a többi diákot játszó színész idősebb, és ez némileg elvesz az eredeti történetben megjelenő helyzet, a szerelmi szál lírájából; de energiával és élettel teli az osztálytermi jelenet, amikor Köves Dénesnek falaz az osztály. Pápai Dávid kellően ellenszenves mind az opportunista báty, mind a még opportunistább és kétarcú Rajnák szerepében. Szombathy (az egyszerre kemény és nagyszívű tanárnő szerepét Sánta Diána játssza) főjelenete közepette pedig valahol hátul fölciccen egy sör. A hollófekete hajú férfi arca lángvörös: életében ilyen hangosan nem bontott még sört. Vajon miért ideges?

 

Othello – RÉV Színházi és Nevelési Társulat és a KB 35 Társulat, Győr és Inárcs

 

A két társulat első komoly, már létező szövegen alapuló koprodukciója az aulabeli kocsmapultnál kezdődik: Jágó és Rodrigo hőzöngős jelenetét a házsártoskodó Emília színezi, aki haza akarja rángatni a férjét. Vele együtt indulhatunk mi is a kamaraterembe, megnézni, hogy megbassza-e, kicsinálja-e – Szivák-Tóth Viktor öregje hepciáskodik ily erős szavakkal. Nekem tetszik a minimális, a nagy szürke hátsó függöny és a fehér ládák adta díszlet, a kevés pirossal, sárgával színezett, mai jelmezek. Nagy egyetértésben született a darab, a két rendező alig vitatkozott. Márton László fordítása mellett azért döntöttek, mert kevésbé verses a szöveg, és egy csomó mindent írtak még bele. Ez a szövegkönyv passzolt a személyes játékmódjukhoz is. Bagossy László díjazza a tiszteletreméltó vállalást, „hisz ez egy komoly történet, komplex válaszokat kell adni; egyszerű, finom eszközökkel úgy vezeti a nézőket, úgy mesél, hogy magától értetődőek a folyamatok, a történet logikája. Érezni lehetett a közönségben, hogy együtt rezdülünk. Működött a nyelvi dinamika, a költői nyelv és az egésznek az ellenpontjaként a beleírt trágárságok”.

Kezdetben sokféle szereposztás is elképzelhető volt, alkatilag is többféleképpen kioszthatók lettek volna a szerepek. Othello és Desdemona az életben is egy pár, ez hozta a gondolatot, hogy párként próbálják meg a szerepet a színpadon. „Külön jó – folytatja tovább Bagossy –, hogy Othello nem lett kiboxolva, hanem maradt a fehér, európai rasszban, és ez nehéz volt, de elfogadható; s az othellói történet mindent felülírt. A fél szem jelölte a máshonnan jöttséget, a vad, barbár személyiséget: láttuk, hogy ez a figura harcban veszítette el a szemét. Az elején arra számítottunk, hogy Nagy Zsolt (Zsozsa) Jágója valahogy érzelmesebb lesz, de itt inkább egy kaján figura jelent meg.”

 

Ascher szerint az előadás titka talán éppen a visszafogottság: mellőz minden nagyképűséget. „Az egyetlen nagyszabásúság Desdemona hosszú uszálya – de ez sem túlhasznált, ám látványos, szép eszköz. Minden színész önazonos volt, senki sem akart nagyon figurázni. A színen egy csendes és önemésztő Othello, egy úriember; Rodrigo egy hihetetlen veszélyes fráter volt itt, pedig sokszor egy kis hülye szokott lenni; Cassio sem a szokványos szépfiú, hanem orgánuma által egy valódi balfasz. A két nő is jó, hihető alak volt: az egyikük nyersebb, a másik kulturáltabb.” Tulajdonképpen a probléma itt van – Bagossy szerint pont az jelenti a hübriszt a szép és tiszta Desdemona részéről, hogy elhiszi: az ő pasija omnipotens és a kedvéért bármit elintéz. Nem működik a veszélyérzete, hiszen annyira imádja őt, olyan nagyon imádják egymást.


A darab vége megváltozott, a mához adaptálódott: nem feltétlen nyeri el a büntetését, akinek morális érzékünk szerint eleve el kell. A nézői vélemények itt is megoszlanak. Én elfogadom, hogy tükröt mutathatunk a sokban tisztátalan mának. A zsűri e befejezést illetően egyetért: elég bonyolultan fogta fel Jágó az ő kitüntetését, volt benne humor – nagy bátorságra vall, hogy a rendezés humorral merte ellenpontozni a pátoszt. Elhittük a két gyilkosságot is, nem röhögtünk a haláltusák láttán, hanem a másik, az arisztokratikus, de itt értetlen Lodovico (szintén Szivák-Tóth Viktor játszotta) láttán kacagtunk fel. „Nem kell ebben a fojtogató drámában tovább maradni – így könnyebbülünk meg, mondja Bagossy.” 

 

Büntető – Escargo Hajója Színházi és Nevelési Szövetkezet, Pécs

 

A szobaszínházban kialakított pást-színpadon játszott darab is társulatközi együttműködésből született. A szöveg abszolút kortárs: Maros András Hulladék című drámáján alapszik, Krusovszky Dénes, Peer Krisztián, Térey János és az alkotók szövegeivel megspékelve. A rendező Perényi Balázs, a dramaturg pedig az Othellóból ismert Szivák-Tóth Viktor, csak hogy belelássunk a fesztiválokon alakuló kapcsolatszövevénybe. Az Othello után jólesik a kényeztetés: az alapanyag egy angolszász típusú lektűr, amiből Bagossy László szerint a lehető legtöbbet ki is hozta a társulat. 

A téma a huszonévesek útkeresése: a felnőttség innenső határa, amikor még adekvát a gyermeki hiszti, az erősebb másiktól – féltékeny férjtől (párhuzam az Othellóval!) vagy autoriter apától – való függés, a babaként kezelt menyasszony. A történet során kiderül aztán, hogy igazán a leggonoszabb szenved, s kitől mástól, mint önnön magától; végül pedig hogy mi a szabadság ára, s nagyobb-e, mint a függésben maradni. Mindhárom színész két-két szerepet játszik, ami nem kis feladat; ezen kívül pedig zenélnek is a színészek, kis zenekaruk több ízben is szól. A hollófekete hajú férfinak rendkívül tetszik a cigis jelenet: talán vele is így kiabált egyszer rég az apja: „Lehelj rám! De ne visszafelé szívd a levegőt! És ne a plafonra lehelj!!!” – történik ez valaha máshogy?

 

A három színészt Perényi Balázs választotta a pécsiek közül. Regős Jánosnak nagyon tetszik Fenyvesi Mihály „kissé lötyögős” fizimiskája – ezalatt azt érti, hogy „úgy van jelen, olyan lazán, mintha semmi nem lenne mögötte, pedig dehogynem, egy csomó minden van és teszi is bele a darabba. Van a színész, de a színész mindig saját maga is. Ez jellemző nem csak Misire, hanem Krisztiánra is”. 

 

Nagy pillanat volt – emeli ki Ascher Tamás –, amikor az ellenszenves főszereplő odafordult a két fiatal lányhoz a közönségből, és a lehető legszebben mutatkozott meg, hogy mennyire hozzá vagyunk szokva az erőszakhoz: a két csaj nem küldte el a fenébe, hanem inkább vettek a szotyijából. Két hasonló történetet hoz példaként Ascher: az egyik a Hajdu Szabolcs rendezte Fehér tenyér, a másik Miloš Forman Fekete Pétere – ugyanez az erőszakos edző, ugyanez az apatípus és ez a beletörődő, tűrő szemüveges fiú jelenik ott meg. „S látjuk aztán ezt az apát, aki saját magát tekinti áldozatnak, miközben a fiát csicskáztatja. A másik szál pedig a mézes-mázos, hátborzongató udvarlósdi, ami aztán átmegy követelőzésbe. Nagyon jól mutatta meg a darab, hogy az erőszak mögött micsoda szenvedés, sérülés lakozik, s azt hogyan adja át az erőszaktevő, és sért meg további másokat.” Nagy Emese szintén dicséretet kap a rendezőtől: „olyan ragyogóan és könnyeden játszottál, hogy hitelesen vált el a két figura egymástól.”

 

A zenei részek Regős szerint lehettek volna kicsit jobban szervezettek, hogy ne kelljen Misinek annyit nyúlkálnia az eszközökhöz, s ezáltal ne essen szét a dinamika. Bagossy a vége felé el is vesztette kicsit a fonalat, talán tükrözve a zene szétesését is. Pedig az előadásnak végig valami bizarr, folyton újratermelődő feszültsége volt Ascher szerint is, de ez „egyszer csak hirtelen megállt, nem ment már tovább – amikor az addigi jó zenék helyett valami furcsa, szétesett zene kezdett el szólni, ott lehetett a baj. Végül aztán visszaépült minden az utolsó, mankós jelenettel, és egy kesernyés, de reális, hihető véget kaptunk. Kéne vinni mindenhova, és utána vitát rendezni – társadalmi szinten is lehetne dolgozni az előadással”.

 

Übü FC – Vígkarma, Debreceni Egyetemi Színház

 

Másfél óra tömény őrület, nedvedző humor, altesti groteszk. Undorodhatnék is, de én örülök, mert végre nevethetek egy jót, felszabadítót, pedig nem is ismerem a focit, és nem tudom felsorolni az aranycsapat tagjait sem. Sőt, szombat estére még az eredeti Übü király felidézéséhez is túlságosan álomszerű állapotba merülök. De nekem tetszenek már önmagukban is a focista-nevek, a kis übü-játékosok, pláne, amikor hirtelen megjelenik egy velociraptor. Aztán sajnos van egy kivégzés is. Pfff. Mindenki szomorú – vagy nem? Az egész csapat: Szummer. Puskás. Hajcsik. Lantos. Lebovics. Bozsik. Grosics. Demes. Fürjes. Csokis. Szahar. Ja, van még az a vicc is, hogy csokis a szád… mmm! A hollófekete hajú férfinak az edző labdahasa tetszik: sose tudott focizni, most se tud, de azért ott van. El kell menni megnézni, nincs mese.

2014 óta működik ebben a formában a társulat, de régebben ismerik már egymást a tagok. Az előadás tavaly nyár óta él, ez a hatodik, illetve a második beltéren játszott (ez meg is látszik, tiszta dzsuva a végére a nézőtér és a színpad). A törzsközönség mára eléggé megszilárdult, hozzászokott az abszurdhoz és a szélsőséges humorhoz. A zsűri örül, hogy nem az Übü lerágott csontját látta, hanem valami újat, tulajdonképpen egy cirkuszi produkciót. Ascher kérdésére, hogy látott-e a darab eredeti szöveget, a rövid válasz: „egyszer elolvastuk hárman.”

 

Aztán a zsűri mesélni kezd (apám lehetne bármelyikük, nekem ez tényleg úgy hangzik, mint valami mese): a nyolcvan-kilencvenes években gyakori volt a színházi fesztiválokon, hogy felbukkan egy-egy bohóccsoport, törpével, óriással, fura alakokkal. Regős felemlegeti a gerillaszínházat a nyolcvanas évekből, arra emlékezteti a színészek minden gesztusát átjáró színházi szabadság, az intenzív pillanat megélése, feltöltöttsége. „Van egy váz, de mindig ott, a színpadon dől el, hogy mi történik. Ez egy kockázatos dolog, de van olyan játékkultúrája a csapatnak, hogy nem él vissza ezzel, nem pörög túl semelyik szereplő. Mindenki, aki a színpadon van, alkalmas arra, hogy megnevettesse a közönséget.  De nem egyszerűen csak nevettünk: fojtogató is közben az egész. Egy fiatal néző még sírt is a végén, hogy egy ilyen országban kell élnie. Szóval örülünk, hogy valami letűnt dolgot frissített fel a társulat, mert hiába hittük, hogy már nem kell ilyet csinálni, most látjuk, hogy mégis.”

 

Ez itt most annyira extrém volt, annyira vad, annyira eredetiek voltak a pofák, hogy e kaotikus disznólkodás mélyén mégis volt egy szerkezet, és valahonnan valahova tartott – mondja Ascher Tamás. Lehet, hogy némelyeket idegesített – Perényi Balázs véleménye például távol áll a rajongástól: szerinte sokan kívül maradnak az előadáson. Kérdése: hol van ez a billenőpont a teljes elutasítás és a rajongás között? A zsűri (és szerintem a közönség nagy része) szerint ragyogó innováció volt mégis az előadás, bátran játszani merő emberekkel. Bagossy szerint a határ átlépése a jogos ízléstelenség. A plakátszerűség valóban művészietlen lenne, de „itt meg úgy fel tudott habzani, hogy más dimenzióba lépett a dolog, ahogy gyúrták a sok szart a színpadon. Volt egy kétségbeesett őrülete”.

 

Mint egy parlamenti közvetítés – teszi hozzá valaki a társulatból. – Akarjuk-e mívessé tenné ezeket az eleve béna figurákat? Finnyásság-e ez? – kérdezi a társulati tag. – Igen, lehet hogy az. De azért van ennyi gusztustalanság, mert mi finnyásak vagyunk, és nem tetszik, ami történik. Ascher pedig erre: „a trágárságnak igenis helye van a színpadon, hiszen ilyen a világ, amiben élünk; pláne, ha ilyen haraggal és jókedvvel sikerül megmutatni. Nagyon érdekesek voltak az emberek, számomra nem úgy voltak ügyetlenek, hogy ez a bénaság a lényeg és ettől unalmas, hanem fél óráig lehetett volna bámulni mindegyiket, hogy milyen érdekes. Ráadásul a tizenhét éves Jarrynál pont egy ilyen brutális disznólkodás volt ez az egész.” Nem bánta ezt a hollófekete hajú férfi sem, láttam, hogy szívből kacagott.

 

Vasárnap

 

Aki eladta a feleségét – Orfeusz Társulat, Tatabánya

 

Észt kisregény-adaptációt látunk a kamaraterem színpadán – a rendező és színész László Tibor dramatizálta, miután meglátta egy könyvesbolt kirakatában a regényt, s megvette, mert a cím beette magát a tudatába: lehet valami ennél érdekesebb? A szegény zsellér kölcsönadja a földesúrnak a feleségét, hogy megkaphassa a tejgazdaságot. A nő rááll az üzletre, s ezt hamarosan a boldogság bánja – ez a történet, nagy vonalakban. Ezen a színpadon is nagy díszlet-szerkezetet, sok szép fabútort, vászoninges-nagyszoknyás jelmezt láthatunk, ismét időt utazunk kicsit. Sok szereplőt vonultat fel a mű, remek a színészi munka, igen (vagy, ahogy később a zsűri megállapítja, talán túlságosan is) realista a rendezés.

<