• Zelei Bori

"A sötétség közepébe nézni" - ISZN, 2. rész


Február végén rendezték meg immár 36. alkalommal a Madách Imre Irodalmi és Színjátszó Napokat Balassagyarmaton. A sokszínű és nívós fesztiválról Zelei Bori beszámolóját közöljük három részletben. A második cikkben Formanek Csabaék, a Móka Színjátszó Csoport, Barabás Tamásék és a nánaiak előadásairól olvashattok.


Senki se mer egyedül élni – Formanek Csaba és Pusztai Luca, Budapest


Az előadás, amit folyton néznék, és soha többé nem szeretnék látni: a híres függönyhúzogató és felesége története. Pusztai Luca és Formanek Csaba darabja az egy évvel ezelőtti bemutatón, s ezúttal is megráz. Akkor a magány kerülgetett, s azért, most meg… kerülget most is valami, és sok mindent máshogy látok, de mégis. Lehet-e, kell-e, és hogyan lehet és kell élni, hogy az együtt tényleg együttlétet jelentsen, és ne két egymás mellett futó életet. Minden rezdülés a másikéra adott reakció, egy hosszas dinamika-játék: egyikük rögeszméje a tervezés kényszere, a másik szeretne felszabadultan, javait megosztva élni. A darab keletkezéstörténetéről a műhelybeszélgetésen mesélnek: találkoztunk és úgy gondoltuk, csináljunk valamit közösen – mondja Csaba. Közösen találták ki a történet világát, a szövegeket Csaba írta, de Luca is sokat ötletelt. Igazából nem is visszakövethető, hogy ki mit talált ki, ez máig vita tárgya. „Nyár vége felé kezdtük csinálni, a lakásban próbáltuk, és tél végére lett kész – mondja Formanek. – A Patyolatban szoktuk játszani egyébként (ahol most, télen szénszünet van). Ez volt a tizenegyedik előadás.”


A tér kialakítása valóban tükrözi a te lakásod kialakítását? – kérdezi Regős János. Ez is a személyesség része, ahogy a függönyhúzogató foglalkozása is. „A függöny mindig fontos dolog, és ha a technika nem tökéletes, nagyon problémás is – folytatja Csaba. – Az ablakomból hasonló házakra látni, mint a díszleten, és valóban, gyakran el is húzom rajta a függönyt.” A kézműves előadás díszletfalát, az utcára nyíló ablakot is együtt festették az alkotók: látunk egy részletet fekete-fehérben, majd kinyílik a díszlet, és színeket, active painting-pacsmagokat látunk, Bagossy László szerint ez a rész a legszebb. És egyébként is, minden jelenet eleve olyan, mint egy festmény. Ascher Tamás is kiemeli a látvány gyönyörű, képzőművészeti minőségét, aminek pont jól áll az aszimmetria, ahogy áthelyeződnek a tárgyak: például az asztal, amit először oldalt látunk, aztán középen. De a színészek mozgása a térben ugyanezt tükrözi – lám, nem haszontalanok azok a mozgástervek, amik a történet során annyiszor előkerülnek. Csodálatosan összekomponált a helyezkedés, a világítás iránya és erőssége, a Grotowskitól már ismert kép: a reflektor elé állított színész fekete kontúrjai – mondja Ascher. S folytatja: „az alkotói szabadság a lehető legjobb értelmezésben, az igazi kockázatvállalás egy egészen döbbenetes megjelenése a színpadon. Minden pillanat olyan, hogy bármi megtörténhet. Ebben benne van a rosszul beállított kottaállvány, a nem működő metronóm, minden, a szörnyű tulipán a dróton. Ugyanígy kockázatos elem, amikor felhívjátok a párt. Mindig kérdés, megbántódik-e a két ember, akiket aztán az egyik szereplő elzavar. Humoros és fájdalmas egyszerre, ami a legfontosabb színházi minőség számomra”.


Bagossy László számára „a színpad egy idő után nagyon veszélyes helynek tűnt, ő semmi pénzért nem ment volna föl. Ezért Lucának a nézők bevonásakor a bazsulálás legkülönfélébb szintjeit kellett megjátszania, jelezni, hogy nem lesz semmi baj. Ilyenkor mindig nagyon kell trükközni: hisz ezek a reflektorfényben ülő emberek civilek, és nagyon nehéz a figyelem középpontjában lenniük úgy, hogy nincsen semmi dolguk. Ebben az előadásban pedig mégsem érzik magukat rosszul, még ebben a kínos jelenetben is figyeltek rájuk.” Igaz, ebben az esetben színházi emberek ültek ott, tehát valószínűleg jól szórakoztak így is, és nem telepedtek rá a jelenetre.


Ascher Tamás a darab kifejezetten mahler-i ihletését veszi észre: „patetikus és ormótlan, túlméretezett; nagy zenei részek, zokogások és csúfondáros irónia váltakozik a hangulatban. Nem kínos, nem bántó vagy amatőr. Tulajdonképpen nincs is történet, az ember fragmentumokat észlel. Ide-oda zökkenünk benne: szép és bonyolult az idődramaturgia.”


A játékkal kapcsolatban is nagyon fontos színházi pillanatokat emel ki még Ascher: „az őszinteség, a szaktudás, az őrület megjelenítése – két teljesen profi ember munkája. Az egyik ilyen Nyina monológja, amit a párja a függöny mögül hallgat. Drámai, mégis nagyon helyes. A másik Boriszé: a "Mi a baj velem?" monológ – kínosan személyesnek tűnő, a közönséget megtámadó mozzanat, és úgy képzelem, legbelülről jövő”.


A hollófekete hajú férfi is megkönnyezte e jeleneteket.


„De kiemelendő az egyik első jelenet is – folytatja Ascher –, a súgós: nagyon ritkán sikerül az abszurdot úgy játszani, ahogy színészileg kell. A ritmikája, a dinamikája, kifejezetten jó. Ugyanígy a torz hangú jelenet: öröm volt nézni, mennyire benne van a két szereplő a jelenetben, mennyire tudják, hogy mit lát a közönség”.


„Nagyon különleges kiszámíthatatlanság, izgalom jellemezte az egész előadást – foglalja össze Bagossy. – Ez hol pozitív izgalom volt, vagy szorongató érzés. Lehetett végig érzékelni, hogy önéletrajzi elemekre épül az egész, de ettől még sok meglepetést vagy épp »a bármi megtörténhet« érzetét keltette – például amikor eltörtek azok a poharak, és ott meredeztek a cserepek a padlón: vér fog itt folyni, vagy mi lesz, valami szörnyű önvagdalás? [a balassagyarmati előadáson a pohár véletlenül tört el - a szerk.] Aztán hirtelen valami nagyon humoros, igen reflektált dolog történik. A pátosz és a blődli, a humor csodás játéka végig jelen volt, mozgatott – nagyon tetszett végig ez a pengeél, az önsajnálat pátosza. Az összkép nagyon pozitív, szenvedélyes, erős jelenlétekkel, szellemes szövegek, a kézműves díszlet, a formai kísérletek, a közönséggel való játék kísérletei igazán jó atmoszférát teremtett, s a színházcsinálás igazi személyes ügy lett.”


Színháztörténeti adalékként pedig a zsűri felidéz egy sok évvel ezelőtti momentumot: amikor Formanek Csaba letámadta Perényi Balázst Kazincbarcikán, és hirtelen két sápadt ember lángokat kezdett köpni egymásra egy hosszú asztal két végéről: két nagyon különböző színházi esztétika csapott ott össze tíz éve. Akkor már lehetett érezni, hogy valami ilyesmi lesz, amit most a Csonkában és a Senki se mer egyedül élni-ben láttunk: mennyire messzire tud jutni a saját útján két ember. Ascher: „figyeltem Balázst, és láttam, hogy élvezi. Ez már koromnál fogva is óriási szerencse, hogy megérhetek ilyen pillanatokat, amikor látni, mennyit csiszolódott az évek során a két esztétika, hogy mindkét alkotó kiteljesedett”.


Szombat


Ámor és Mammon – Móka Színjátszó Csoport, Érmihályfalva, Románia (Erdély)


Az előadás a fesztivál sokszínűségét dicséri. Az érmihályfalvai társulat tolmácsolásában Ady-verseket hallunk, kávéházi színen előadva. Piros és zöld fények ragyognak a fehér ruhákon és az abroszokon, ezzel jóra és rosszra osztva ezzel a színpadot. Az asztalokon gyertya, borospohár, ódon hangulatot (Ascher szerint: Szendrey Júlia divatját) idéző jelmezek. Elhangzik a Vér és arany, az Őrizem a szemed, a Harc a nagyúrral, a Beszélgetés a boszorkánnyal, a Finita és más versek, számomra inkább lazán kapcsolódóan. Szívvel-lélekkel készült az előadás Ady születésének száznegyvenedik évfordulójára. Nagy jelentőséggel bír a tény, hogy a társulat ismét jelen lehet a fesztiválon. Egyébként nem a verses előadás a fő csapásirányuk: a hagyományos színjátszás híveiként játszanak – többek között – Csokonai, Szigligeti Ede, Bródy Sándor és Rejtő-darabokat is, közönségük igényeinek szemmel tartásával. Négy-öt, legfeljebb tucatnyi előadás szokott létrejönni egy-egy darabból, többre egyszerűen nincs igény és lehetőség a régióban.

A kulcskérdést az előadással kapcsolatban Bagossy László teszi fel: milyen fajta gondolkodásra alapozódik a színházi elemekkel való verselőadás? Ascher problematikusnak látja a szcenírozást: „elsősorban azt, hogy férfiverseket nők szavalnak: hisz egész máshogy hangzik egy grandiózus búcsúvers, ha a férfiúi gőg a forrása, mintha valami feledhető női hisztit jelenít meg. De nagyobb probléma ennél a versek jóra és rosszra való elosztása, ami túlegyszerűsítése az Adyra oly nagyon jellemző drámainak, a pozőrnek, a jóra való törekvésnek és az ebből fakadó önkínzásnak. Így inkább az egyoldalúság domborodik ki, pedig minden sorban benne rejlik önnön ellentéte is. Ráadásul a piros-fehér-zöld óhatatlanul is a hazafiasság kiemelését jelenti. A lesütött szemű szerelmes, fiatal férfi sem annyira Ady-s, inkább valami Pierrot-figura. És szóljon a hegedű is erőteljesebben: itt megnyugtatás a szerepe, de ne feledjük, a zene elsősorban mindig az érzelmekre hat”.


„Jobb lett volna az előadást mindenféle színházi hatáselem nélkül látni – veszi át a szót Bagossy –, egyszerű elmondását ezeknek a verseknek, a klisés elemek – kávéházi asztal, az asztalon pohár, fogas, kalap – elhagyásával. Az előadó bátran bízzon a saját (meglévő) előadói képességeiben – s hát, teszi hozzá Ascher, a közönségében is. – Hisz amire kíváncsiak vagyunk, az a vershez fűződő személyes viszony, s hogy ebből mi mutatkozhat meg. Felejtsük el az ünnepélyesnek tartott, barna, kicsit szomorkás hangot: a versmondás ne egy komoly, áhítatos dolog legyen. Van igény az őszinteségre, a frissebb, újragondolt előadásokra, a komoly elemzésre”. Az én szívemnek oly kedvesek Ascher Tamás összefoglaló szavai: a szavalás egy törvénytelen, veszedelmes műfaj is lehet. Legyen! Főleg, ha hegedű szól benne.


Kapard le – Vécsey Kamarateátrum, Kartal


Számomra ez a darab testesíti meg az amatőr színjátszás lényegét. A történet mai és akár hétköznapinak is nevezhető: egy valóságshow castingjának jelenetei közepette bontakozik ki az öt, egymást nem ismerő, különböző lelkivilágú ember sorsa. Hiába találni az előadásban számos ügyetlenséget, én nagyon szerettem mégis. A társulat régen Aszódon, ma már Kartalon működik. Színészeik munka mellett próbálnak és játszanak, állandó időszűkében – így előbb ki kellett derítenie a társulatvezető és szerző Barabás Tamásnak, hogy hány ember szeretne egyáltalán részt venni a születő projektben, s azután rájuk írta a darabot. Elárulja, hogy volt néhány titkos karakter-terve, és remélte, hogy talál nekik színészt, és szerencséje volt. Megtalálta a három női és a másik férfiszereplőt, akik saját magukból formázzák a figurákat. A történet szálai, ha egy időre egymásba is bonyolódnak – kedvenc mondatom: „amikor te elfuseráltad, akkor, képzeld, én is!” –, a történet végével a semmibe foszlanak: mint az életben, nem záródnak le, csak elfelejtjük őket. A koncepció pont ez, és ettől az önmagával való helyén levéstől szerethető a darab.

A sallangmentes jelenlét, a „mintha csak az utcáról ugrottunk volna be a castingra” érzését Bagossy László is kiemeli. „Dokumentarista erővel, szép pillanatokkal fűszerezetett veszélyes játékot nézünk, kevés sűrítéssel, szerkesztetlenséggel – egy tévés casting folyosójának történetét. Néha bizonytalan, hogy mik pontosan a szándékos gesztusok, s néha, pont az esendőség miatt, nem tudott elég sűrű lenni a dolog. Összességében valami izgalom mindig ott lebegett mégis, ám ez igen nehéz feladat, és nem mindig sikerült megtartani a drámaiságot, vagy épp a dokumentarista jelleget ebben a helyzetben”, ami bármilyen embereket összeterel, s ami elég hülye hely ahhoz, hogy az emberek megnyíljanak. Csodálatos például a fiatal nő vetkőzése – ebben az egész zsűri egyetért –, mindenféle szakmai felkészültség, tervezettség nélküli: ahogy otthon is, a fürdőszobában, nap mint nap látjuk magunkat és kedvesünket, és egyáltalán nem villanyozódunk fel.


„Szellemes volt a videó használata is – ezt már Ascher Tamás mondja –, a filmek, amiket láttunk, jól jöttek ki a poénok; de kár, hogy mindig háttal állt, és nem látszott sosem az a nagyszerű, goromba szakállas ember.” Ascher is hangsúlyozza, hogy az, hogy a színészek nem rendelkeznek profi eszközökkel, itt most inkább pozitívum volt: az őszinteség, a magától értetődőség a jellemző. Nem mindenki profi, és a rendezői elv szerint mindenki megkapta a szükséges időt, hogy megjelenítse azt, ami ő. S ez meg is teremtődött.


A látnok – Nánai Színjátszócsoport, Nána (Szlovákia)


Úgy kezdődik a darab, mint egy népszínmű: minimalista díszlet, kevés szereplő, rövid időtartam – a fesztivál hagyományos elképzeléséhez egyébként igen közel álló a koncepció. A színen fehér inges férfiak kalapban, nagy fonatú leány barna ruhában, a konyhaasztalnál egy mágnás számolja a pénzét. Elsőre akár unalmasnak is tűnhet. Megemelkedik azonban a hollófekete hajú férfi szemöldöke, amikor e leány azt mondja: „Apuska, de hát ma fog meghalni”, s erre a papa csak ennyit: „a fene. Hát majdnem elfelejtettem”. Meg is érkezik menetrendszerűen a kaszás, és fojtott humorú párbeszéd kezdődik a vagyonkezelésről. És természetesen az életről, de azt nem árulom el. „Nem is kell magyarázni e sajátos cseh (vagy csehszlovák) humort – fejti ki Ascher: ismerjük a hatvanas-hetvenes évekbeli cseh filmekből, ahol a lassúság mögött mindig van egy állandó, belső kuncogás. Sajátos világa van, amiből semmit nem lehet előre megsejteni.

Az igazi feszültség: hogy nincs feszültség; azt hiszi az ember először, hogy valami népszínművet fog látni, de aztán valami igazán abszurd kezdődik el a színpadon. Holott első látásra semmi modern nincs benne, de másodikra, amikor elkezdik pakolgatni a székeket, vagy ahogy az apa a kályhába dugja a fejét és onnan jósol, már nagyon is mai hangulatú. Góra Róbert színészi játéka által mi is látjuk, amit ő a kályha mélyén lát.” Feljegyzem a legsúlyosabb mondatot, amit a három nap alatt hallok, s ami talán leírja nem is csak a halállal, hanem az élettel való őszinte szembenézés mikéntjét is: „szükségem van rá, hogy a sötétség közepébe nézzek”. Megfogadhatja minden színházcsináló.


„Fantasztikusan érzik egymást a színészek – emeli ki Bagossy László a lényeget. A néző érzi, hogy van tétje a dolognak, nincs elvesztegetett idő – minden szereplő egy egész feszültség-hálót ad a darabnak.”


A 22 éves társulat a szlovák határ másik oldaláról, a Párkány melletti Nánáról jött, s most saját fordításukban láthatjuk e darabot a kortárs cseh szerzőpáros, Svěrák—Smoljak tollából. Ők egyébként is egy ilyen felfedezőszínház, olyan dolgokat hoznak, amiről nem tudunk semmit – jó dolog nem elcsépeltet játszani és látni, amit nem hasonlítunk valami már ismerthez – zárja le a beszélgetést ezúttal Bagossy.


Folyt. köv.


A cikk első része itt olvasható

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W