Rétegek a mélyből - FESZT-FEST 2019.

15 Dec 2019

December 6. és 8. között 14. alkalommal zajlott le a Feszt-Fest, vagyis a Fesztiválgyőztesek Fesztiválja a Magyar Szín-Játékos Szövetség szervezésében a MU Színházban. A találkozó ismét nagyszerű élményekkel és tanulságokkal gazdagította a résztvevőket, és újra bebizonyosodott, hogy milyen sokszínű életet él és színvonalas előadásokat készít a nem-(feltétlenül!)-hivatásos színházi világ. Formanek Csaba zsűritag beszámolóját közöljük.

 

A fesztivál ötlete és megalapítása Nagy András Lászlóhoz, egykori MSZ-JSZ-elnökünkhöz köthető, aki hosszú éveken át szívós munkával és a széles látókörhöz makacsul ragaszkodva terelte közös csúcstalálkozó alá a különféle korosztályú, társadalmi hátterű és sokszor célkitűzéseikben is jócskán különböző csoportokat és alkotókat. Az elitképző válogatás mindig nehézkes és szubjektív folyamatát nagyvonalúan helyettesíti az az elv, hogy minden más, az előző évadban megrendezett színjátékos fesztivál győzteseit hívják meg a szervezők.

 

Ebből lesz aztán az a furcsa, tarka-barka közeg, amiben együtt versenyzik a 20 fős gyermekcsoport felnőtt színjátszók Székely Csaba-adaptációival, vagy akár profinak is nevezhető monodrámával, és határon túlról érkező nagyszabású népszínművel – hogy csak az idei felhozatalból emeljünk ki pár példát.

 

Éppen ezért a fesztivál versenyjellege egyszerre jelent motivációs energiát, alkalmas a figyelem felkeltésére, segíti a múltra való visszaemlékezést (lásd előző évek díjazottjai), ugyanakkor teher és kötelezettség is, sőt, bizonyos értelemben illúzió: mindenkinek önmagához és a maga (választott) közegéhez képest kell a legjobbnak lennie (vagy már az is!), és nem a másik munkájához viszonyítva. Ráadásul sokáig egyetlen fődíjat adott ki a fesztivál, a legjobb előadásnak járó Paál István Diplomát – még szerencse, hogy az évek alatt a más-más összetételű zsűrik egészen változatos műfajú és hátterű produkciókat tüntettek ki vele. 2017-ben a Szövetség alapított két nívódíjat, ami kétségtelenül árnyalja a „végeredményeket”.

 

Idén is nehéz helyzetben voltunk Zalán Tibor és Mispál Attila zsűritársaimmal (a pénteki napon Léner András ugrott be Z. T. helyett), hogy a már eleve magasan elismert és kiváló előadások közül melyeket emeljük ki, így közösen, hármunk kompromisszumos ízlését (hangulatát?, élményét?, szakmai preferenciáit?...) tükrözve.

 

És végül persze lettek díjak, de ami ennél fontosabb, hogy megvalósult az egyik legfontosabb eposzi kellék: a seregszemle. Ami ugyanis a Feszt-Fest versenyjellegében anomália, az hatalmas előny, ha szemleként fogjuk fel a rendezvényt. Mert felvonul itt a gyermek-, diák- és felnőtt színjátszás, a fővárosi, vidéki, határon túli csoportok színe-java – és ha idén éppen nem is fellépőként, akkor a nézőtéren, a büfépultnál vagy a szakmai beszélgetésen. A Feszt-Fest – mint minden jó színházi találkozó – leginkább a hosszútávfutóknak kedvez, akik lehetőleg végignézik a teljes műsort (sajnos kevesen), és egy hatalmas lelki-szakmai pillanatképet tudnak rögzíteni a magyar színházi élet mélyrétegéből. 

 

Mélyréteg, mert mindenki innen jön, és ide hullik vissza, mert ez nem a verseny-, hanem a "tömegsport", itt a sikert nem a gázsikban mérik, hanem csupán az őszinteségben. 

 

Abban pedig nem szenvedünk hiányt. 

 

Szubjektív érzéscsomagok, emlékmorzsák, dilemmák következnek most – nem időrendben, hanem korosztályonként csoportosítva a látottakat.

 

„Minden jól van!”, avagy a gyerekek színháza

 

Bevallom, szinte mindig meghatódom a gyermekszínjátszók produkciói láttán, talán azért, mert a színházban eleve van valami alapvetően gyermeki, és nekik még nem kell semmit eljátszaniuk ebből. A színpadon emiatt bármivé átváltozhatnak úgy, hogy közben önmaguk maradnak. Kis túlzással: elég megtanulni a játék szabályait, és csak létezni benne. Ez könnyen hangzik, de sokkal nehezebb megvalósítani egy élénk, zsibongó gyerekcsoporttal, hozzájuk illő eszközökkel. A látott négy előadás közül a legerősebb pillanatokat talán akkor éltük meg, amikor markáns egyéniségek ki tudtak ragyogni, majd könnyedén visszasimulni a csoport közös munkájába. 

A füleki Zsibongó Kisszínpad A kis kuruc című előadásából biztosan emlékezetes marad a címszereplő kisfiú nagyszívű, intelligens játéka, a nagyszerű humorú és energiájú fiúcsapat, a példamutató tartással lovagló kapitány, vagy az osztrák báli hercegnők érzékeny-ironikus megjelenítése a lányoktól. A képzőművészeti igénnyel elkészített könnyű kartondíszletek – melyek egyszerre jelmezek, kellékek és bábok is –, a pontos és tiszta koreográfiával karöltve olykor költői magasságba emelték az előadást.

(Az előadás felvételét itt megnézhetitek: https://www.televizio.sk/2019/08/44-duna-menti-tavasz-a-fuleki-gimnazium-zsibongo-kisszinpada/)

 

Egészen más feladatot vállal a komáromi Színt Vívők csapata Színházasdi című előadásukkal. Formailag inkább egy etűdsort, drámajáték-füzért látunk, ami mégis egyféle (anti)történetté, önironikus portrévá alakul szűk negyedórás játékideje alatt: mit kezdjen egymással 20 lány, ha színházi előadást szeretne csinálni fiúk nélkül? Az ember csak kapkodja a fejét, mennyi mikroesemény történik ebben a kislány-tömegben, sok jó humorral, játékossággal, önkép-kereséssel, éppen életkorukhoz illő problémák önazonos érintésével.

Színházasdi-felvétel
 

A tatabányai Szálka Stúdió színjátszói már fiatal gimnazisták (hogy miért kerültek a gyerekcsoportok közé, nem tudom…) Univerzoom című előadásuk A kis herceg alapján készült, és bár felismerhetők benne közös motívumok, szerencsére jó messzire bolyongott el az eredeti alapműtől. Családi és iskolai jelenetek követik egymást nem kevés társadalomkritikai éllel, miközben kozmikus távlatokba is kiröpítenek színes labdáik körforgásával. A változatos, pergő ritmusú és sokféle színházi eszközt felhasználó produkció olykor picit mechanikus játékmódba csúszik (még mindig jobb, mintha érzelgősségbe csapna át), és fokozatosan egy megrendítő egzisztenciális szertartásjátékká tágul.

Univerzoom-felvétel

 

Személyes kedvencem a legifjabbak színházai közül az érsekvadkerti CsepPet csoport Mese a lányról, aki nem beszélt című előadása volt. A misztikus, olykor szinte horrorszerű elemekkel szőtt történet során (Tóth Krisztina meséjét dolgozta át a csapat egy kollektív drámai elbeszéléssé) el is felejtettem, hogy gyerekek előadását nézem. Remek zenei és ritmusjátékokkal, kórusdalokkal, egyszerű mégis ötletes térszervezéssel egyre nagyobb téttel bomlanak ki olyan témák, mint férfi-nő, szülő-gyermek kapcsolat, szegénység, a kulturális különbségek elfogadása. Pszichoanalitikus eszközökkel akár szédítő mélységekig is elemezhetnénk ezt az összetett mesét, de szerencsére az előadásmód nem kényszerít minket erre: „Minden jól van!”, hangzik el az utolsó mondat, és egyszeriben helyrebillen bennünk a világ. A tapsrendben már ismét gyerekeket látok. Ők ott voltak végig, én meg utaztam belül egy hatalmasat.

Mese a lányról, aki nem beszélt - az előadás videón

 

Végtelen tükrök - A diákszínjátszók

 

A diákszínjátszó mezőny szintén nagyon erős volt idén a fesztiválon. Ennek a korosztálynak már jobban meg kell küzdenie a hiteles színészi pillanatokért, hiszen a személyiség összetettebb, a világképek bonyolódnak, és talán az sem véletlen, hogy leggyakrabban a felnőtté válás problémái, olykor lehetetlenségei kerülnek a művek középpontjába.

 

Itt már érezhetően nagy a tét: van, akinek a saját személyiségét, képességeit, közösségi viszonyait tükrözi vissza a színház, s van, aki szakmaként fogja fel, és a közönséghez szeretne szólni minél érvényesebb és komplexebb színházi-színészi eszközökkel. A diákszínjátszásban ez a két nagy energia (az önismeret és a világba való belelépés, beleszólás energiája) szövődik szinte kitapinthatóan mégis szétszálazhatatlanul és kavargóan egymásba.   

 

Spleen és eksztázis dialektikája – Mielőtt meghaltál

 

A Soltis Stúdió Mielőtt meghaltál című előadását már láttam korábban Celldömölkön – most sokkal jobban tetszett. Bizonyára én magam is nyitottabban voltam jelen. Úgy éreztem, a színészek ezúttal pontosabbak, ihletettebbek voltak, és talán a MU Színház kistermének kockaszerűsége is erősebb teret, robbanthatóbb bezártságot szervezett a produkció köré. Elise Wilk A zöld macska című darabjának a rendező és a dramaturg által átírt szövegváltozata viszont most sem győzött meg irodalmi vagy drámai erényeiről. Sőt, néha kifejezetten irritált az a kicsit trainspottingosra hangolt tipikus kamasz-spleen, ami a mondatokból árad, különösen, ha mindez egyneműbb-egykedvűbb szövegmondással társult. 

Az előadás videóajánlója

 

Mégis sikerült Nagy Péter István rendezőnek és a színészeknek kiemelni a darabot ebből az irodalmiasnak ható önszuggesztióból, egyrészt az eleven, fizikailag és szellemileg is izgalmas színészi jelenléttel, másrészt azzal, hogy a produkció kézikamerán befutó élő képeit vetítette a színészek mögé, végtelenül megsokszorozva így a játékteret. Ebben a vizuális orgiában a dimenziók között úgy közlekedhet a néző, ahogyan a darab szereplői saját lelki-tudati síkjaikban. Vagy ahogyan az őket megfigyelők (mi magunk, a nézők) csavarodunk saját termékeny vagy terméketlen asszociációinkba. Az élő adásban visszatükröződő élőadás interferáló hullámain érzékelésünk megborul, az okok és okozatok, a kint és bent, a valóság és az illúzió, a szerephatárok és az önképek összemosódnak. Amikor mindez az eksztatikus party-jelenetben kicsúcsosodik, akkor kiemelkedünk a színházi keretekből, nehéz megfogalmazni, hová, egyszerre egy közös, mégis nagyon magányos térbe és időbe.

 

Vérmérséklet vagy idegrendszer kérdése talán, én nézőként igénylem, hogy az előadás minden rétegével egyszerre tudjak menni. A Mielőtt meghaltál sűrű vizuális, akusztikus és lelki szövetében azzal szembesültem, hogy a történetről, a verbális közlések kisebb-nagyobb falatjairól folyton lemaradok, annyira lefoglal, hogy fizikailag, érzékileg mi történik a térben. Ettől pedig olyan érzésem lett, hogy szinte bármilyen szöveg elhangozhatna hasonló módon, s hogy a túl sokat is emlegetett zöld macska éppolyan „blöff” ebben a valójában posztdramatikus színházi boszorkánykonyhában, mint a kő abban a bizonyos levesben.

 

Az élet értelme (vagy nem) - Pippin

 

Könnyedebb műfajban, de hasonlóan átfogó generációs kérdéssel foglalkozik a VMG Pippin című (nem) musicalje, mely a tavaly 11-dikes, mostanra végzős osztály előadása Perényi Balázs és Szalai Ádám közös rendezésében. Ennek a (nem) fejlődéstörténetnek a hőse bármelyikünk lehetne, hiszen Pippin éppolyan bizonytalanul és saját szenvedélyeitől szorongva tévelyeg a felnőtté válás ösvényein, ahogyan hosszabb-rövidebb ideig valamennyiünkkel megtörtént, vagy történik éppen most is. 

 

Az előadás egyszerű, de pontos színházi nyelve, a játszók természetessége, abszurd iránti érzékenysége igazán szimpatikus, közvetlen élménnyé teszi ezt a gyorsan elröppenő 1 órát. Néhány lírai-vizuális megoldását erősen a fejembe vésem, nehogy egyszer majd tudattalanul lopjak belőle. Meghatók, jól hangszereltek a dalok, különdíjas a kacsa-alakítás, istenien sokjelentésű, ahogyan a végén minden visszapörög, és a történet és a színház fölfalja önmagát.

Talán most egy árnyalattal kevésbé sikerült energikusan az előadás, mint tavasszal a Vörösmarty Gimnáziumban, de ehhez a MU Színház nagyszínpadi környezete is hozzájárulhatott (ezt nem sikerült mindig a legjobban megtölteni hanggal, jelenléttel), valamint az is, hogy ez volt a darabtemetés, és ez valamennyire áthúrozhatta az érzelmi töltéseket. De nem baj! Sokkal jobb ez így, mintha profin, megbízható nyomvonalon gördülne mindig a szekér.

 

Akárhogyis, a Pippin nagyon szerethető, széles közönségnek szóló, amolyan felemelő családi előadás (volt), ami nagyszerű színészi és emberi tréningmunka lehetett a diákok számára is.

 

Billegő szín-harmóniák -  Tengerjáró a zöld kékségben

 

A miskolci ZIG KIMI 12. évfolyamának diákjai az ír mondavilág elemeit használják fel, hogy a hatalom és az egyén viszonyát kutassák. A Tengerjáró a zöld kékségben című előadást bőséges energia és sokszínű színészi eszköztár felvonultatása jellemzi. Rengeteg saját ötlet, kiváló egyéni és csoportos megoldások tárháza bomlik ki a színpadon, de a kissé fésületlen dramaturgia miatt inkább egy izgalmas műhelymunka-demonstrációnak éltem meg a produkciót.