• Regős János

Szükségből előnyt - beszámoló Derecskéről


Most, amikor a járványhelyzet bizonytalanságai miatt sorra halasztják vagy mondják le a színjátszó eseményeket és bemutatókat, Derecske városa és a Városi Művelődési Központ és Könyvtár mégis belevágott, hogy ha nem is a hagyományos formában, de megrendezze a VIII. Kótsi Patkó János Diákszínjátszó Találkozót és Workshopot. Hogy ez egyáltalán létrejöhetett és sikeres lett, az elsősorban Nádházi-Tálas Csilla intézményvezetőnek és a nagyszerű stábnak köszönhető. Regős János beszámolója a VIII. Kótsi Patkó János Diákszínjátszó Találkozó és Workshopról.


Mivel kevés csoport tudott eljönni, illetve az előadások egy része sem volt még bemutatásra kész, a szükségből előnyt kovácsolva, a meghirdetők úgy döntöttek, hogy műhelymunka, szakmai foglalkozások egészítsék ki, tegyék teljessé a találkozót. Most, az előadások mellett, nem a zsűrizésen és a „versenyen” volt a hangsúly, hanem a segítő beavatkozáson, hogy a meghívott szakemberek és művészek együtt dolgozzanak a csapatokkal és rendezőikkel.


Pinczés István, Jászai-díjas rendező, mellesleg „tanult pantomimes”, a színpadi mozgás alapelemeit, köztük a pantomimes technikákat hozta közelebb a színjátszókhoz. A beszéd művészetét Vranyec Artúrral, a Debreceni Csokonai Színház színművészével gyakorolták a diákok. A bábozás mesterfogásaival Fekete Dávid bábművész, a Miskolci Csodamalom Bábszínház művészeti vezetőjének foglalkozásán lehetett megismerkedni. A színpadi énekórákat Mercs Angéla énekművész a Debreceni Ady Endre Gimnázium színpadi énektanárja tartotta. A közös játékok, alkalmi performanszok kezdeményezője és lebonyolítója Sóvágó Csaba, a Debreceni Alföld Színpad művészeti vezetője volt. Az erre igazán alkalmas, szomszédos Táncművészeti Székházban még zsonglőrködni is lehetett a Szárnyas Sárkányok előadóművészével, Matolcsi Gáborral. Kustár Gábor, bábos, szobrász, képzőművész a tanár-rendezők számára tartott foglalkozást a színpadi tér és technika kérdéseiről.

A két nap sűrű és változatos programja bebizonyította, hogy az előadások mellé szervezett szakmai műhely foglalkozások modellje életképes, és érdemes beépíteni az eljövendő színjátszó találkozók programjába. Lehet, nem csak egy-két rövid foglalkozás erejéig. Azért a színházcsinálás mégiscsak elsősorban gyakorlat, legyen az dramaturgia, próba, rendezés, színészpedagógia, mozgás, tér-kellék- és jelmez használat, stb. A magam foglakozásain azt tapasztaltam, hogy új lendületet vehet, érlelődhet egy-egy készülő produkció, ha a rendező és a csapat nem fél azt szakmai „közszemlére bocsátani”. Igaz, minden külső „beavatkozás” egy már zajló próbafolyamatba nagy empátiát és érzékenységet igényel. Csak a már létező elképzelés mentén, és azt elfogadva lehet használható tanácsokat adni, és ami a legfontosabb, erősíteni a hitet, a bizalmat abban, hogy jó, amit csinálnak.


Lévén az egyik kurzusvezető, a bemutatásra kész vagy majdnem kész előadásokat láttam csak, és nem tudtam jelen lenni a többiek foglalkozásain. Beszámolóm így érthetően okból kissé hiányos lesz.


A napot a szolnoki Pálfy-Vízügyi Technikum diákjaival kezdtem, akik Örkény egyik egypercesét, a Megöregszünk című jelenetet hozták Derecskére. Csak a kezdő lépéseket tették még meg, ami a közös munka szempontjából kifejezetten jó volt. Tanárnőjükkel-rendezőjükkel Nagy Zsuzsannával és a gyerekekkel jól ment a közös munka: finomítottuk, tagoltuk a jelenet részleteit, rákérdeztünk a szövegben szereplő karakterek szándékaira, kerestük a cselekvések ütemezését, ritmusát, térbeli elhelyezését azt, hogy miként lehetne ezt a katasztrófa-történetet hitelesen megjeleníteni. De a legfontosabb, hogy a gyerekek át tudtak lépni kezdeti tétovaságaik korlátain, hogy kezdtek hinni ebben az egészben. Bízom benne, hogy tanárnőjükkel együtt jó pályára áll majd ez az előadás.


Utána a krasznai Tinikomédiásokkal találkoztam. Régi ismerőseim ők, a legtöbb diák- és nem csak diákszínjátszó találkozón ott voltak/vannak. Köreinkben ki ne ismerné Ozsváth Ilonát, a csapat lelkét, aki már ki tudja hányadik diák-generációt részesített a közösségi színjátszás élményében. Most Várhidi Attila kifejezetten diákok számára készült Toldi adaptációját mutatták be. A produkció egyáltalán nem tűnt félig késznek, készülőnek. Minden és mindenki a helyén, teljes szövegtudás, rend és fegyelem a színpadon. Mikor Pinczés Pistával rákérdeztünk arra, hogy akkor vannak-e még nyitott kérdéseik, lehet-e még hozzátenni-elvenni valamit az előadásból, azt válaszolták, nagyon is érdekel a véleményünk, mert még fognak dolgozni az előadáson. Így hát belevágtunk… Az adaptáció – írói szempontból – a diákszínjátszás kicsit idejétmúlt eszközeivel él. Az Alföld Gyerekszínpad mutatta be 1979-ben óriási sikerrel. Egyfajta etalon-diákelőadás volt ez annak idején. Amit a krasznaiak alapként használtak, az ennek az egykori előadásnak a részletes instrukciókkal ellátott, jogvédett szövegkönyve. Kár, mert mai szemmel épp ettől egy kicsit merev, kimódolt az egész valahol a diákcsíny, a komolyan vett Toldi meg a Toldi-paródia között. Ami nem lenne baj, ha valahogy finomabban, mondhatnám „varratok nélkül”, a kliséket kikerülve fonódna egybe e három réteg. A két bohóc jelmezbe bujt narrátort arra biztattuk, hogy éljenek bátrabban szerepükkel, legyen több közük az eseményekhez és egymáshoz. A próbák során talán nem mindig keresgéltek eleget egy-egy mozgalmas jelenet megoldásához: például a malomkő elhajítása is megért volna további kísérletezést, György bátya megalázása a lenyúzott farkasbőrökkel lehetne brutálisabb, a bika megfékezése illúzió romboló, holott elmondásuk szerint nem ez volt a szándék. Túl szolgaian próbálták betartani a szövegkönyvben leírt instrukciókat, ettől néha merevnek, „végrehajtottnak” éreztem a játékot. Tehát tényleg – ahogy Ilona mondta – van még dolgozni való ezen az előadáson.


Miközben a mozgás-kurzus zajlott Pinczés István vezetésével, Fekete Dávid pedig báb-kurzust tartott a gyerekeknek, mi a csoportvezetőkkel dramaturgia kérdéseit boncolgattuk. Szó esett a darab választásról, arról, hogy milyen szempontok mentén lehet és kell a színpadra szánt szövegekkel bánni, legyenek azok kortárs vagy klasszikus darabok, illetve epikus művek. Fontos a társulat korosztályi összetételének figyelembe vétele, annak eldöntése, hogy milyen céllal, kiknek szánjuk a majdani előadást. A szövegek sokszor első olvasásra nem tűnnek irodalmilag erősnek, ellenállnak a színpadi megvalósításnak, ezért a próbautak bejárásával, improvizációkon keresztül, néha kerülő utakon, látszólag távolról indulva jutunk el érvényes megoldásokhoz. Ez különösen igaz a prózai szövegek esetében. Nem a szöveg maga, hanem annak élővé tétele a legfontosabb, akár merész húzásokkal, betoldásokkal is.


A délután különleges eseménye volt a Sonivius Vappe muzsikus-maskarásainak utcai performansza a Halloween jegyében. A Művház elől indultunk, majd közös énekléssel bejártuk Derecske belvárosának utcáit, parkjait, táncoltunk és örültünk a szép időnek. Visszatérve a házba, a középkori és német késő-reneszánsz zenei forrásokból összeállított koncertjük nem hagyott kétséget afelől, hogy avatott interpretálói ennek a ritkán hallható zenei kincsnek.


Ezután születésnapot ünnepeltünk. A méretes tortával a negyven éves Debreceni Színjátszó Stúdiót köszöntöttük, ők pedig viszonzásképpen előadták a Monaco-i Mondial Világszínjátszó Találkozót is megjárt japán darabjukat, Az emlékárust.

Talán a legnagyobb élmény volt számomra másnap a szolnoki Varázsszínpad előadása. A csoda a szemem előtt történt meg, és ezt a csodát olyan színjátszók produkálták, akik egyáltalán nem, vagy alig látnak. Heltai Jenő meseszerűen tiszta jelentét, A tündérlaki lányokat adták elő minimális színházi eszközökkel.


A történet parabola-szerű:

„A tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik nem.”

Ezzel a mondattal indít az író. A két lány a polgári erények szerint tisztességes, az egyik tanítói állásra vágyik – a protekcióért tisztességét kéne beáldoznia; a másik férjhez szeretne menni – ehhez tisztes hozomány kéne. A tisztességtelen, mert kitartott és gazdag, de jószívű testvér kisegíti őket a testével és a pénzével. Az ára: többé nem találkozhatnak vele. Ki hát a tisztességes? Az írói sugallat egyértelmű.


A szereplők kivételes érzékenységgel láttatták a láthatatlant, azt, ami a történet mögött van. A tér közepén egy óra ketyegett, oldalt egy metronóm, hogy pontosan el tudjanak igazodni a térben. Nem akartak egy helyben ülős előadást csinálni. Rendezőjük Nagy Zsuzsanna és kísérőik segítségével beállították, hogy hány lépést kell megtenniük az asztalig, mit kell kikerülniük, hogyan tapogatják ki a fogast, amire a kabátot kell felakasztani, egyáltalán, hogy hogyan találják meg egymást a színpadon és minket a nézőtéren. Mindettől az előadás éteri magasságokba emelkedett: az idő és tér kitágult, az interakciók és a bennük megjelenő emberi energiák drámai töltéssel gazdagodtak, de nem a megszokott/elvárt dinamikával, hanem valami egészen más érzet-mezőben. A varázslat sikerült!


A beszélgetés során megkérdeztük, hogy ki hogyan tanul szöveget: van aki hangfelvételről, van akinek az édesanyja segít vagy Braille írás segítségével dolgozik. Minden egyes előadás előtt pontosan kiszámítják, lemérik, hogy az adott térben mi hol lesz, hol ül a közönség.

A műsorfüzet 11 órára az Alföld Színpad nyilvános próbáját ígérte, a munkába vett darab pedig Molière Dandin Györgye volt. Nos, az előadás, legalábbis amit láttunk belőle – és ez a darab háromnegyede – késznek tűnt. Eddig jutottak a próbák során – ez volt az alapbenyomásom. A módszer minden esetre érdekes: valameddig eljutni, tégláról téglára építkezni, és ha fel van rakva az építmény, utána még finomítani, igazgatni rajta, hogy olyan legyen, amilyennek képzeltük. Ehhez képest – a látottak alapján – már lényeges beavatkozásra nem sok tér maradt. Inkább csak az adott keretek és koncepció mentén a karakterek elmélyítése, néhány kellék szűrése /pld. esernyő használat/, esetleg elhagyása, egyes szituációk tisztítása /pld. hangos veszekedés a templomban térden állva/. A színjátszók sok mai áthallást fedeztek fel a darabban: tetszett, hogy Dandin náluk vállalkozó, a Dandin-beach tulajdonosa – ennek a szövegben és az alakításban is le kéne vonni a konzekvenciáit. Sok jelét láttam annak, hogy a commedia dell`arte stílben igyekeznek tartani az előadást – ehhez azért még keresgélniük kéne stilizált tartás- és mozgás elemeket, de legfőképpen azt, hogy mi a karakterek belső igazsága, mitől olyan esendőek, néha nevetségesek. Izmok helyett „emberből” kéne játszaniuk. Sóvágó Csaba, rendezőt – ahogy a bevezetőben említette – ebben a darabban a nő/k szabadságharca, önérvényesítése érdekelte. És ez vonalvezetés rendben is lenne, de azért ez a darab Dandin Györgyről szól, az ő bukásáról, bedarálásáról – és ez mintha kevésbé érdekelné őket. Ígéretes előadás, kitűnő színészek, jó hogy láthattuk!


És ismét egy születésnap és egy akció Sóvágó Csabától: az Alföld Színpad ötven éves jubileuma volt az apropó. A közös akció során az ünnepi torta egy-egy szeletét minden erre vállalkozó egy rövid szöveg/versidézet kíséretében nyújtotta át a vendégeknek.


Ráadásként-zárásként a Debreceni Színjátszó Stúdió Csehov klasszikus szóló-előadását láthattuk a Dohányzás ártalmasságáról Diószeghy Iván előadásában.


Csak köszönettel tartozhatunk minden résztvevőnek, szervezőnek és támogatónak, hogy Kótsi Patkó János Színjátszó Találkozót és Workshopot – lehet, hogy a szigorító intézkedések előtti utolsó pillanatban – a bizonytalanságok közepette is megrendezték.