• Regős János

Tíz nap Monacóban - 2. rész


Naplójegyzetek, reflexiók a XVI. Mondial du Théatre monacói amatőrszínházi világfesztivál kapcsán.


A cikk első része itt olvasható.


08.26. Théâtre des Variétés


A spanyolok (Tràfec Teatre Assaig T4, rendező: Lidia Canals) egy holokauszt darabot hoztak, ami azért volt különös számomra, mert mintha egy színházi időutazáson vettem volna részt a hetvenes-nyolcvanas évekbe. Oratórikus, közösségi akciósort láttam, annak minden korabeli kellékével (rongyos zsákruhák, meztelenség, bőröndök, szenvedő testek egymásba kapaszkodása). Csak a videó bejátszások miatt lett kétségtelenül mai ez az előadás. ’A halál a cipőkkel kezdődik.’ ezt a Primo Lévi idézetet írták mottóként az előadásukhoz. A búcsú jelenetével kezdődik, aztán a vetkőzés, a cipők elhelyezése a színpad szélén. Eszembe jutott róluk a Pokol nyolcadik köre c. legendás Universitas előadás, és természetesen Pauer Gyula Duna-parti emlékműve a cipőkkel. Érdekes, hogy két ilyen távoli országban ugyanaz a művészi gesztus jelenik meg a holokauszttal kapcsolatban.


A csapat igazán nagy odaadással vetette bele magát a játékba. Szép volt a díszlet: egy föntről diagonálisan lefelé futó szárítókötélre lógatott rongyokból állt, illetve fehér papírmasé testrészekből, melyeket időként emberi torzókká állítottak össze. Túlélőket látunk, akik egy végsőkig kimerítő út után érkeznek meg, és akiknek sohasem sikerül már visszatalálniuk a normális életbe.


Két, társadalom peremén élő, szerencsétlen asszony figura állt az ír Rasper Players társulat Me and my Friend című előadásának középpontjában. Reidin Dunne és Michelle Ready játéka a szélsőségekig menően bevállalós színházat teremtett, ahol a már-már zavarba ejtően intim jelenetek váltakoztak költői pillanatokkal. A darab a maga vad, szinte orgiasztikus hétköznapi szertartásaival, a két nő kíméletlen rivalizálásával összetéveszthetetlenül hozza azt az ír feelinget, amihez a mostanában magyar színpadokon oly gyakran játszott McDonagh darabokban hozzászokhattunk (ennek szerzője Gillian Plowmann). Ebben a naturálisnak tűnő színjátékban két nem szép nő, két megroggyant lelki egyensúlyú, atavisztikus szokásaikba merült emberi roncs tudott szólni az emberi méltóság kikezdhetetlenségéről.


Legszívesebben egy szót sem szólnék az ukrán Splash Drama elnevezésű társulat 1984 című mozgásszínházi ’export’ előadásáról. A híres Orwell regény ürügyén a legprimitívebben szájbarágós szimbolikájú előadást hoztak, meglehetősen kezdetleges mozgástechnikával és ügyetlenül illusztratív eszköztárral (pl. állandóan kis képkereteket tartanak az arcuk elé). A zárt és mechanikus világrendet akarták ábrázolni, amiben mindenki gépiesen teljesíti a rábízott feladatokat, és amiben – természetesen – megjelenik a lázadó egyén és az ő szerelme, akik együtt harcolnak – többnyire akrobatikus mozdulatokkal, szaltókkal, kézen állva, cigánykereket hányva – a fennálló rend ellen. Az előadás, bár az aktualitásával kíván a maga fontossága mellett érvelni, de mennél hangosabban teszi ezt, annál sematikusabb, ne kerteljünk, annál nevetségesebb lesz. Ebben az előadásban egyáltalán nem lehet felfedezni azt a látószöget, amivel e fiatal társulat saját korára s benne önmagára tekint.


08.24. Salle Garnier (a kaszinó színháza) és 08.29. Théâtre Princesse Grace


A legnagyobb csapattal, több mint ötven fővel a japánok érkeztek Monacóba (Kasai Dancing Company-Toyama). Volt egyenruhájuk, mint a nemzeti olimpiai csapatoknak, mindig együtt és egyszerre közlekedtek. Ők hagyományos és kiemelt vendégei ennek a fesztiválnak, szervezői az aita/iata legnagyobb gyermekszínházi világfesztiváljának Toyamában. Vezetőjük, Mr. Koizumi több generációt és profi szólistát verbuvált - köztük a cseh balettakadémia növendékeit is -, hogy bemutassák Orff Carmina Buranáját, ezt a nagyszabású és – valljuk be – kicsit túl sokat játszott művet. A koreográfia nem túl eredeti, nem sokat mutat a színjátszók egyéniségéből, de mindenképpen látványos és sikeres, már ami a monacói kaszinó díszes színháztermében, a Garnier Théatre-ben összegyűlt közönséget illeti. Anekdotikus jelenetek váltakoznak benne tánc szólókkal és lépéskombinációkból álló csoportos mozgásokkal. Az egész előadás túlfegyelmezett, a néhol bombasztikus zenére hasonlóan bombasztikus koreográfiai megoldásokkal élnek. A rákérdezés helyett leginkább a zenéhez való hozzásimulás jellemezte előadásukat, mintha nem is eredeti, hanem egy létező koreográfia másolatát tették volna színpadra.


Az utánuk következő olasz Teatrale Constellazione Társulat Rómeó és Júliáját, amit Game of Roses (Rózsák játéka) címmel adtak elő, tíz perc után ott kellett, hogy hagyjam. Ez is amolyan beszélő mozgásszínház akart lenni, maszkokkal, fejdíszekkel, nagyon agyasan, esszészerűen közelítve a történethez. A szerelmi játszmát egy sakktábla fekete-fehér mezőibe helyezték, és a figurák is sakkbábuk voltak. Ajánlójuk (rendezőpáros: Roberta és Roberto Constantini) szerint a parasztok életre kelnek, és eljátsszák minden idők legnagyobb szerelmi tragédiáját: Rómeó és Júlia életét és halálát. A mesterkéltségnek és kimódoltságnak olyan fokára hágott ez az előadás, hogy jobbnak láttam egy körsétára indulni a monacói kaszinó környékén, ahol az indiai, arab, orosz és sok más náció elitje indult magányosan, vagy családja körében a környék teraszos éttermeibe ezereurós estebédjét elfogyasztani, mielőtt a családfők a kaszinó egyik rulettasztalához ülnek. Tegyük hozzá, ezt e sorok írója is megette, mintegy harminc eurót feltéve 6 zsetonra. Az összeg egy órán keresztül kitartott.


A rákövetkező belga akciószínház előadását már majdnem végig bírtam. Talán utolsó tízben percben adtam fel, és ennek is csak fülem túlérzékenysége volt az oka. A VERLOREN Collectief Warm Place (Meleg hely) című happeningjét Z generációs performance-nak nevezném. Tény, hogy volt füstgép, villódzó, színes fények, vetítés, slam poetry, rockos kiállás, megfelelő hangerő. Az előadás egyetlen hosszú, mikrofonba üvöltött monológ köré épült. A főszereplő, Roel Faes állt e mikrofon mögött, és rock énekest mímelve monologizált. Őt a ’testek zenekara’ kísérte. Koreográfiának nem nevezném, inkább csak vonaglások, rángások jellemezték e színes füstködbe burkolt mozgásvilágot. A szinte folyamatos extázist néha azért elmélyültebb, csendesebb szakaszok váltották a közönség látható örömére. Sajnos, maga az előadás nem tartott sehonnan sehová, s bár angol nyelven adták, amit a legtöbben értettünk is, mégsem engedett igazán közel magához. Lehet, hogy ez szándékos provokáció is volt a részükről. Minden esetre az a fajta generációs fűtöttség hatotta át az előadást, ami az itteni legjobbakat is jellemezte, gondolok itt a két dél-amerikai, meg a szlovák csoportra.


Igen, a szlovákok (SÚBOR ULOŽIŤ AKO – tükörfordításban: A fájl mentése mint… File Save as…), akik talán a legkülönösebb előadást mutatták be a Grace Kellyről elnevezett színházban. Bírósági tárgyalás a Genezisről – ez volt a címe. Kezdődött azzal, hogy kijött elénk Tereza Stachova a pozsonyi táncakadémia tehetséges diákja, és rövid kortárstánc bevezetőt tartott, majd hátra vonult a paraván mögé, és mint bíró - videó közvetítés formájában - fordított időrendben idézte maga elé, vonta kérdőre Mózes könyvének szereplőit. Káint, József testvéreit, az Izsákot feláldozni kész Ábrahámot, Jákobot, és így tovább. Mindezt angolul. A tárgyalás szüneteiben kitáncolt a paraván elé. A tárgyalások idejére oldalt ott állt a Tolmács – mintha csak a menekültek ügyében felkért fordító volna – és blazírt arccal fordított szlovákból, angolból franciára. Mint később a szakmai beszélgetésen kiderült, ő kifejezetten erre az alkalomra lett szereplője az előadásnak, s vált az egyik legnépszerűbb szereplővé. A szlovák társulat előadásán végig érezhető volt az itt születés bája és kockázata. Csak a téma és a menetrend volt rögzített, minden más – köztük a bírói kérdésekre adott válaszok, a védekezés - spontán módon, itt született meg. Maguk ’fúziós’ előadásnak nevezik munkájukat, ahol a dráma, a fizikai akció, az élő zene és a videó kivetítés egyszerre kommentálja és értelmezi egymást, teremt bizonyos távolságot a reflexió számára. Az egyéni futamok elegánsak és könnyedek voltak – s ez gyakori humorforrás is lett. A csapat – mint később kiderült – egy baráti társaságból állt össze kifejezetten erre a produkcióra, s talán emiatt is érződött mindvégig, hogy igazán kíváncsiak egymásra, arra, hogy ki mit fog beletenni a közösbe.


A ’nemzeti arculat’ jegyében fogant a marokkói és a grúz előadás. A marokkóiak egy mitikus történettel szerepeltek, a címe Rmed. Romantikus szerelmi történetet láttam, az ő Rómeó és Júliájukat. Két egymással hadilábon álló családról szól, és gyermekeik tragikusan végződő szerelméről. Igen szép, tiszta cselekményvezetésű előadás volt, kiváló zenekarral a háttérben. Erős teatralitás hatotta át, kultikus cselekedetek sorozatával, benne egy mindenkit gonosz cselvetéseivel megbabonázó boszorkánnyal. Mindenből egy kicsit túl sok volt ebben az előadásban. Nekem hiányzott az indulatok ’megfogása’, de lehet, hogy ez csak a kultúráink közti különbség miatt éreztem így.


A grúz HIGIA Színház házasságiszerzési komédiát mutatott be - valószínűsíthetően nemzeti dramaturgiájuk egyik gyöngyszemét (Akventi Tsagareli: Keto & Kote) - a gazdag örmény kereskedő lányáról és a szegény herceg szerelméről, meg az ő családjaikról. Az egész előadás nagyon emlékeztetett a pörgős román színházi stílusra, a színmű pedig a Caragiale darabokra. Harsány, a szélsőségekig menően groteszk figurák népesítették a be színpadot. Nyilván jól meghúzták a darabot, hiszen itt szigorúan tartani kellett a maximum egy órás játékidőt.


Hogy a svéd Östersund Színházi Műhely Yeah Akej (Igen, rendben) című színpadi munkáját miért találták a monacói válogatók bemutatásra érdemesnek, azt nem tudom, de ez a diákszínpad a mélypont volt. A műbajuszt és neonzöld tütükét viselő színjátszók – ajánlójuk szerint – versrészleteket adtak elő néhány visszatérő témára. Ezek a bürokrácia, a sovinizmus, a túlzott pedantéria, az önelégültség, a félelem az élettől és a haláltól. Mindezt meglehetősen közhelyszerűen és invenciótlanul, szegényes és szájbarágós mozgás kíséretében. Egy előadás, ami mindenről akart szólni, de végül semmiről sem szólt, de ami a leginkább zavart, hogy róluk magukról nem derült ki semmi.


08.28. Théâtre des Variétés


Nagy várakozással ültem be a mexikóiak előadására. A japánok mellett ők voltak a legnagyobb létszámú csoport. Annyi szépet és jót láttam már dél- és közép amerikai csoportoktól! Valamennyi emlékezetes előadásnak köze volt ahhoz a kulturális sokszínűséghez, amiben együtt élnek, spanyolok, meszticek, indiánok, afro-amerikaiak. Kár, hogy előtte nem néztem utána annak, hogy mit fognak játszani. Egy lejárt szavatosságú Broadway musicalt, a NINE címűt hozták (film is készült belőle, állítólag Fellini 8 és félje volt az ihlető forrás), kétes ének- és tánctudással, viszont pompás jelmezekben és nagyszabású kórus jelenetekkel. A történet meglehetősen banális: egy alkotói válságban lévő filmrendezőről (aki álmában tulajdonképpen karmester), és az ő hűséges élettársáról szól. A producer álomutazásán veszünk részt, sorra felbukkannak egykori szeretői, mintegy női kórust alkotva, amit ő vezényel. A feleség, természetesen, végül megbocsátja a rendező félrelépéseit.


Mint a beszélgetésen kiderült, a két és fél órás eredeti előadást húzták meg egy órára. Ettől a szó képletes és valós értelmében izzadtságos – mert túlhajtott - lett a produkció. Mint elmondták, csupa nő van az együttesben, ezért választották ezt a darabot, hogy ez az első zenés darabjuk, és különösebb előképzettség nélkül fogtak bele. Nos, ez érződött is az előadáson, a főszereplő egy szem férfin kívül (Guido Contini), mindenki így vagy úgy hamis volt, és ezt a mikroportok még fel is erősítették. Kár, hogy nem kerülhettünk közelebb saját életükhöz, kultúrájukhoz, mert a színjátszók erős egyénisége és játékkedve alapján ez jogos elvárás lehetett volna. De hát nálunk is milyen gyakran előfordul, hogy kitűnő adottságú, de énekelni-táncolni nem tudó amatőr társulatok tiszteletreméltó elszántsággal belevágnak egy operett vagy musical színpadra állításába.


Annál autentikusabb élményt kaptam Lee Swee Sengtől a malaysiai színekben induló kínai előadóművésztől. Egy időszámításunk előtti harmadik századból való kínai történetet adott elő, két gyönyörű bábbal hazaszeretetről, szerelemről önfeláldozásról (Farewell my Concubine - Isten veled ágyasom). Lee Swee Seng mesterfokon birtokolja a pekingi opera mozgástechnikáját, annak harcművészeti alapjait, de nem is ez a lényeg: az összpontosítás foka az, ami ámulatba ejtett. Fizikai és lelki kifejezőerejével képes volt a színházi jelenidőbe sűríteni mindazt, ami egy rég letűnt korban történt. Színpadi bioszán keresztül tágas teret nyitott képzeletünk számára.


08.30. Théâtre Princesse Grace


Az Übü király és az izlandiak: ezzel a darabbal kapcsolatban el lehet mondani, hogy bármit és bárminek az ellenkezőjét is ki lehet találni rá, mert LÁTSZÓLAG úgymond ’minden belefér’, mindent elbír. Nem véletlen, hogy annyira népszerű az amatőr színjátszók körében. Az izlandi Leikfélag Hafnarf Jađar csoport élt is a lehetőséggel, és a lehetséges színházi eszköztár minden elemét bevetette előadásához. A színészek elszabott fehérneműkbe öltöztek, a színpad elejére WC papír spulnikat helyeztek – ezeket majd az oroszokkal vívott csatában dobálták felénk. Volt WC-csésze, amiből a vizet fröcskölték felénk, WC-pumpával vívott párbaj… felsorolni is nehéz a sok-sok ötletet. És itt a veszély, ami a legtöbb Übü-előadást fenyegeti! Az ötletek kavalkádtól túlsúlyosak lesznek, és az előadás lassan az érdektelenségbe merül. És ezt a veszélyt az izlandiak sem tudták kikerülni. Addig-addig halmozták az ötleteket, amíg már semmin sem tudunk meglepődni. Pedig ezerrel játszottak, komédiáztak – lementek a legalantasabb szintre is, hogy szórakoztassanak bennünket, és hogy ezzel a világ szennyéről beszéljenek.


Egy nagyszerűen szervezett fesztiváltól búcsúztam augusztus 31-én este, hogy Hollós Jocó barátommal nekivágjunk az 1200 kilométeres Monaco-Bécs útnak, amit 12 óra alatt sikeresen abszolváltunk.

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W