írta: Regős János
- 2016. nov. 23.

Beszámoló a XVIII. Egressy Béni Színjátszó Fesztiválról

A helyi szép hagyományt követve, Egressy Béni szobrának koszorúzásával vette kezdetét az ő nevét viselő, országos színjátszó fesztivál, melyet tizennyolcadik alkalommal rendeztek meg a nyugat-szlovákiai Szepsiben és Buzitán. Az idő borongós, télbe hajló, mégis szívet-lelket melengető érzés volt találkozni itt a régi ismerősökkel, barátokkal: színjátszókkal, szervezőkkel, helyi politikusokkal, akiket a színjátszás ügye hozott össze itt néhány napra.

Merthogy valamennyien ÜGYÜKNEK tekintik ezt a fesztivált, abban biztos vagyok, hiszen most negyedik alkalommal veszek részt a zsűri munkájában Körömi Gábor dráma-tanár, Havasi Péter kassai főszerkesztő és Szvorák Zsuzsa füleki pedagógus-rendező társaságában. Szép szokás itt az is, hogy minden évben odaítélik az Egressy Béni Fesztivál-díjat, ami gyakorlatilag életműdíjként funkcionál, és a felvidéki magyar színjátszás legrangosabb elismerése. Azoknak jár, akik a legtöbbet és a legmagasabb színvonalon járultak hozzá a Szlovákiában élő magyar közösség kultúrájához. Idén Bodon Andrea tanár-rendező, a kassai KGSZT diákszínpad vezetője állhatott a színpadra, hogy Kozsár Zsuzsa, barátnő és kollégiumi szobatárs, fesztiválújság szerkesztő megható laudációját meghallgatva Boda Feri bácsitól – a fesztivál egyik alapító mentorától – és Csoltkó Jenő Csemadok képviselőtől átvegye a kis Egressy mellszobrocskát a közönség ovációja közepette. Az idén viszonylag kevés, mindössze hét versenyelőadás nevezett, aminek a szervezők szerint számos oka lehet, és nem kell mindjárt a felvidéki amatőr színjátszás sorvadására gondolni. Voltak, akik egyszerűen nem érezték elég jónak magukat egy ilyen megmérettetéshez, mások betegség, egyeztetési-családi okok miatt nem tudták vállalni a fellépést. Így is igen sűrű három napunk volt, hiszen számos versenyen kívüli, vendégelődás színesítette a programot. És nem is akármilyenek! Mindjárt az első nap megcsodálhattuk a Vox Columbellae Vegyeskar és a Nagyidai Ilosvay Selymes Péter Néptáncegyüttes fiatal táncosainak bravúros üdvözlő fellépését. És másnap a helyi szlovák művészeti iskolák, majd a Füleki Apropó Kisszínpad Szvorák Zsuzsa rendezte, többszörösen díjazott Rebellis című előadását, melyet Tasnádi István: Közellenség című darabja alapján készítettek. Szvorák Zsuzsa diákjai hihetetlen koncentráltsággal, közösségi erővel és megdöbbentő átéltséggel varázsolták elénk Kolhaas Mihály és elkonfiskált lovainak történetét. Az első benevezett előadás a G.I.K.S.Z.E.R. Színjátszó csoporté volt, akik az ajánló szövegük szerint, Gogol Revizorát használták kiindulópontként A falu című abszurd játékukhoz. Ez a fiatalokból álló, kísérletező kedvű csapat valami egészen elképesztő víziót nyújtott egy képzeletbeli településről, ami, valószínűleg egyáltalán nem képzeletbeli, bár Gogol örökbecsű komédiájához legfeljebb csak annyi köze van az előadásuknak, amennyiben a züllöttség, a korrupció és a kéz-kezet-mos viszonyok Gogol kisvárosát is erősen jellemzik. De épp a legfontosabb drámai góc, a revizor körüli bizonytalanság és hisztéria, s alakjában a félelmeik megtestesülése marad ki teljesen a rozsnyóiak előadásából. Helyette kapunk egy viszonylag átfogó és lehangolóan komikus összképet egy végletekig züllött társaságról, egy faluról, ahol szinte mindenki idült alkoholistaként dülöngél, fetreng, üvölt, torzsalkodik, és ahol megváltóként, és nem stikáik leleplezőjeként várják, és nem félik a faluba látogató idegent. Mindenesetre bátor előadást láttam egy szimpatikus társulattól, melynek nagy erénye, hogy maga ír, képzel el darabokat, éles kontúrokkal, a színházi szélsőségekig merészkedve tud ijesztő életképeket teremteni, igaz az intimitások síkján már jóval bizonytalanabban mozog. És ha Gogolt közelebb engedték volna magukhoz, akkor a tőle való elrugaszkodás messzebbre vitte volna őket, és előadásuk még elementárisabb erővel szólt volna arról, amiről ők, és csakis ők tudnak beszélni. A csoport a Csemadok Kassa Környéki TV díját nyerte el a kortárs élethelyzetek feldolgozásáért.

„Kortárs élethelyzetet” teremtett számunkra a Csécsi Éneklő- és Hagyományőrző Csoport is, csak egészen másként és más okból. Bejöttek, leterítettek egy nagy vásznat, erre ráborítottak egy nagy halom kukoricát, leültek és kukoricát fosztva, a csöveket egymásba fonva anekdotáztak, mókáztak, énekeltek. Ennyi, és nem több, mégis mennyi őszinte hang, az évődésekben is egymást segítő mozdulat, emberi gesztus. Igazi happening volt ez, semmi művészet, csak emberi jelenlét, valódi életritmus és különös küzdelem azzal a helyzettel, hogy színpadon vagyunk, de úgy teszünk, mintha mégsem. A faramuci helyzet néha ugyan zavarba hozta a nénikéket, és az egy szem bácsikát, de egymásból bátorságot merítve tudták felvállalni magukat, közösségüket, és azt is, hogy mi nézzük őket. Díjat nyertek ők is, „a népi hagyomány ápolásáért” elnevezésűt, a LAKOMA fesztiválújság szerkesztőségének különdíja pedig az „egy szem férfié”, Pelegrin Balázsé lett. A találkozó kétségtelenül legnagyszerűbb előadását a Jókai Színjátszó csoporttól láttuk. Szinte minden díjat ők nyertek, és nem véletlenül (Nagydíj, Legjobb rendezés Díja – Mészáros Beáta és Farkas Anna, Legjobb férfialakítás díja – Farkas Zoltán, Legígéretesebb tehetség díja – Pongrácz Andrea, a Szepsi VMK díja a remek díszletért és kellékekért).

Végtelenül igényesen berendezett és jól működő színpadi térben, mélyen elemzett szerepekkel, hibátlan dramaturgiával és lelki rákészültséggel mutatták be László Miklós: Illatszertár című középműfajú színdarabját. Ritkán látni olyan amatőr előadást, aminek igazi couleur locale-ja van, melynek hangulata áthat mindenkit és mindent a színpadon. A darab maga kitűnő, egy békebeli illatszerbolt mindennapi életébe pillanthatunk bele. Szerelmek, csalódások, zsörtölődések, kis- és nagy konfliktusok, elfojtások és kitörések, félreértések, öröm és bánat, egészen az öngyilkossági kísérletig menő nekikeseredés mind-mind előfordul ebben a darabban, mégpedig jó szerepeket ígérve a játszóknak. Mindezt annyira hozzánk közelinek és mégis rég letűntnek érezzük. Sokat ígérő színház-lélektani helyzet ez mind a nézők, mind a színészek számára. Jóka színjátszói jó ízléssel, mély átéléssel, egymásra figyelve, egymást inspirálva építik fel szerepeiket. Előadásuk észrevétlenül beszippant szinte már az első pillanatban, mikor meglátom ezt a különös gonddal berendezett parfümériát, a polcokon a kis üvegcsékkel, tubusokkal, dobozkákkal, a pulton a ki tudja hol talált eredeti és működő, csilingelő, retró pénztárgéppel. Az is dicséretes, ahogy a szereplők kézbe veszik, használják ezeket a tárgyakat, szinte elfeledtetve velünk, hogy játék az egész. A néző már elég korán megsejti, hogy miként végződnek majd a szerelmi- és egyéb konfliktus körök, hogyan tisztázódik a sok-sok félreértés, talál vissza a megcsalt férj élete párjához, fogadja vissza a főnök úr az árulónak hitt, leghűségesebb beosztottját, Asztalos urat. Sokkal izgalmasabb, hogy mindez hogyan történik meg, mekkora hitelességgel és szenvedéllyel fordulnak egymás felé a szereplők, mennyi belső titkot hordoznak, és hogy ezeket a titkokat mikor és milyen dramaturgiai ponton, helyzetben fedik fel előttünk. És ilyen szempontból is finom mívű az előadás építkezése, nézők felé fordulása.

Szép színészi pillanatokkal ajándékozott meg bennünket a füleki Zsákszínház előadása is. Amikor megláttam a műsorfüzetben, hogy W. Mastrosimone: A pulóvergyűjő című darabját fogják játszani, kicsit pánikba estem, mert nem igazán szeretem ennek a többször látott, freudizáló pszichothrillernek a lelki pornográfiáját. A címet A pulóveres lány-ra változtatták, és igyekeztek megtisztítani a darabot mindentől, ami a két főszereplő, Rose és Cliff alkalmi szerelmi örvényétől elvonná a figyelmet (rendező: Dr. Mázik István és Gulyás László). Igaz, így a szituáció (kik ők, hogyan kerültek egymás közelébe) kicsit a levegőben lóg, de kárpótol mindezért a két színész Gulyás László (Cliff) és Nagy Andrea (Rose – a Legjobb női alakítás díja) érzékeny és odaadó játéka. Igazán személyessé tudták tenni ezt a különös helyzetet, melyben az esendőség és a belső erő végül is egyenlő küzdő felekké emeli őket. Egy kis finomhangolás azért még nem ártana mindkettőjüknél: Cliff robbanékony, robosztus alakjából picit, ha visszavennének, Rose-t meg engednék bátrabban megnyílni bizonyos jelenetekben, akkor biztos, hogy mi is közelebb tudnánk kerülni hozzájuk. Megkerülhetetlen, - bármilyen jogos is az egész előadáson érezhető szemérmességük -, hogy az a bizonyos csók ne kettős takarásban essen meg köztük (lásd. korai hollywoodi filmek), és hogy ne pólókat, hanem valódi pulóvereket lássunk rajtuk. A füleki Zsákszínház a fesztivál egyik Nívódíját nyerte el ezzel az előadással. A Rozmaring Esztrádcsoport Abaújszináról, bár ’83 óta működik, most először vállalta a fesztivál versenyprogramjába való benevezést. Műsoraikat eddig elsősorban saját közönség előtt mutatták be, és nyilvánvaló, hogy szerették volna megtapasztalni azt is, hogy vajon a nem otthoni terepen, miként fogadják őket. Nos, nem kellett csalatkozniuk, mert a szepsi közönség hálásnak bizonyult. A Miénk ez a cirkusz címmel bemutatott, vállaltan esztrád műfajú, tehát egyedi számokból álló összeálló produkció, amit a műsoridő korlát miatt meg is kellett húzniuk, és amit az előadás közben bekövetkező technikai malőr (beragadt a függöny) is kikezdett, a hivatásos néző számára felemás képet mutatott. (rendezték: Hadas Katalin, Szakál Anikó, Snyír Kornlia és Ficzere Tímea, Szepsi Csemadok Alapszervezet Díja az ötletes koreográfiákért, Legjobb női epizódszereplő díja: Puzder Bertalanné Tombor Bözse szerepéért)

A két konferáló Ficzere Tímea és a most beugró Mura Ferenc, akik azt ígérték, hogy bemutatják nekünk a falujukat, nagy igyekezettel próbálták összefogni műsort és összekötni egyik jelenetet a másikkal. Valahogy az volt az érzésem, hogy mivel túlságosan kötötték magukat az előre leírt szöveghez, ezért nem igazán tudták a jelen előadás itt-és-most-jához kötni mondandójukat, végig egy kicsit feszélyezetten léteztek. Az sem volt szerencsés, hogy mondókájuk végén távoztak a teremből, ahelyett, hogy ők, velünk együtt élvezték volna a bekonferált jelenetet. A színpad szélén álló, többnyire kihasználatlan szintetizátorhoz is csak a végén ült oda Mura Ferenc, akiről kiderült, hogy kitűnő zongorista. Tehát a sok gépi zene bejátszás helyett, szívesen vettük volna, ha élő zene kíséri a jeleneteket. Ami nagy erőssége műsoruknak, az a táncbetétek ötletes és szép kivitelezésű koreográfiája, különösen tetszett a vizibalett és az UV fényben előadott csontváztánc. Ha már „saját esztrád” bemutatása a kitűzött cél, és még el is hangzik az ígéret, hogy bemutatják a falujukat, akkor az sem lenne túlzó elvárás, hogy ne csak a már mások által játszott kabarétréfákból álljon össze a műsor. Pedig a színjátszók tehetsége, humorérzéke és játékkedve alapján ez biztosan sikerülne is nekik. Láttunk itt mi már kitűnő példát erre is tavaly, a vezekényi Görbetükör Színjátszó Csoporttól. A Műsorváltozás című lokális abszurdjukra gondolok, ami tényleg vezekényi mélymerítésből épült fel kitűnően. Nána színjátszói, akik eleitől fogva rendszeres fellépői, és többszörös díjazottjai a szepsi fesztiválnak, most is nagyszerű előadást mutattak be. Karinthy Frigyes egyik jelenetéből A teknősbékából készítettek magukra szabott, nemes humorban gazdag előadást (rendezte Újfalusyné Juhász Mária, Nívódíj, Legjobb férfi epizódszínész díja Gara Róbert – János szerepéért). Itt már harmadszor láttam a produkciót, sőt, azóta negyedszer is volt szerencsém hozzá az Adácsi Falusi Színjátszó Találkozón. A darab színhelye egy elmegyógyintézeti kezelő. Ki itt a normális? Eleinte úgy tűnik, hogy az orvos (Piski Erik), a belépő stréber orvostanhallgató (Gara Róbert), az ápoló (Pesti László) és a nővérke (Jantosik Napsugár) azok. Aztán kiderül, hogy valójában egyikük sem. Talán a gyógyszert osztogató nővérke a határeset. A Lakoma újságban megjelent vallomásukban „leplezett őrülteknek” titulálják magukat.

Nos, most nem kellett leplezniük semmit, illetve csak addig, amíg ki nem derül mindenkiről, hogy ki is valójában. És pont ettől a késleltetettségtől jön létre az az ellenállhatatlanul humoros és mégis drámai feszültségű eseménysor, amiben mindenki maximálisan teljesít együtt és külön-külön is. Kiforrott egyéniségeket látunk a színpadon, és most már joggal elmondható ez az eddig gyerekszereplőként beszálló Napsugárról is. A Commedia dell’arte legjobb hagyományait öntudatlanul is követve alakultak ki előadásról előadásra visszatérő, állandó figuráik. Ma már, ha nézem őket, ismerősként tekintek rájuk, és rendkívül kíváncsi vagyok arra, hogy ugyanaz a színjátszó, hasonló szerepben, miként tud mégis meglepni. És ez rendre sikerül is nekik! Hogy mi lehet a titkuk? Biztos, hogy nem akarnak „viccesek” lenni, bár a nevettetés a céljuk, de ezt saját maguk maximális felvállalásával, mondhatnám úgy is, alázattal és saját esendőségüket is vállalva teszik. Ezért tud az ember olyan empátiával viszonyulni hozzájuk még akkor is, ha a választott darab kevésbé ütős, vagy ügyetlenebbül játszanak éppen. A múltkoriban megkérdezték tőlem, hogy nem kellene-e most valami komolyabb drámát elővenniük. Eszetekbe ne jusson! Hiszen ti mindig komoly drámát adtok elő, mert ti minden darabot komolyan gondoltok! – mondtam nekik. A harmadik napon, ahogy ez már itt megszokott, átköltöztünk Buzitára, a fesztiválalapító, Boda Feri bácsi falujába, ahol most is nagy vendégszeretettel fogadták népes társaságunkat. Délután Szvorák Zsuzsáék még egyszer előadták Rebellisüket, majd következett az utolsó versenyelőadás, Marth P. Ildikó sokat- és kissé már agyonjátszott darabja, a Kukásguru című bohózat a Nagytárkányi Színjátszó Csoport előadásában (rendezte: Bajzák Katalin és Pásztor János). Nem a legszerencsésebb darabválasztás egy most újrainduló csoport esetében. A zsűri csupán ezt tudta kiemelni, amikor a „helyi színjátszó hagyomány újraélesztéséért” díjazta a csoportot. Felszínes és rosszul megírt színpadi mű ez, teli sematikus és játszhatatlan figurával, teljesen átgondolatlan és önkényes cselekményvezetéssel. Sajnos, a színjátszók sem igen tudtak mit kezdeni ezekkel az alakokkal, és minden – egyébként tiszteletre méltó - igyekezetükkel azon voltak, hogy viccesek legyenek. Még egy gyengécske darabból is születhet jó előadás, ha a színjátszók megpróbálják hitelessé tenni a mesterkélt helyzeteket, ha indokoltságot keresnek vagy találnak ki az egyes szereplők ilyen vagy olyan akcióihoz-reakcióihoz. Az ilyen kényes színházi feladat sikeres megvalósításakor az sem árt, ha a rendező nem játszik a darabban, hanem megpróbálja mindvégig kívülről szemlélni és igazgatni a színpadi eseményeket, a járásokat, az érkezések és távozások rendjét, helyét. Ha ez esetben a kérdéses kukát nem a színpad elején középre helyezik el, ha nem a lakáson keresztül viszik ki, ha a kukás Gödény Dezső után a szekrénybe tuszkolt Judit szeretőnek csak öt perc eltelte után tűnik fel, hogy összezárták ezzel a bűzbombával, és esik ki onnan, ha kihúzzák belőle a rossz szóvicceket, félrehallásokat (pld. Mahatma – Ki halt meg ma?), és még sorolhatnám. De nem teszem, inkább örülök annak, hogy Nagytárkányban újra van színjátszás, hogy eljöttek és megmutatták, mennyi tehetséges színjátszó fogott össze ezért az előadásért. Változatos, sok értéket felmutató előadásokat láttam Szepsiben és Buzitán, mellettük sok tanulságosat is. Fontos lenne, és a zárszóban elhangzottak alapján erre remény is van, hogy elinduljon valamiféle képzés a felvidéki amatőr rendezők számára. Remélem, hogy megmarad ennek a fesztiválnak az éltető- és hívóereje.