Tér és látvány a formakereső alternatív performansz művészetben

"A feketére festett falon egy fül bújt meg, állítólag Jancsó Miklós unokájának füléről mintázták." Tóth Réka Ágnes egyetemi dolgozatát közöljük, melyben a Tűzraktér színházi tereire és az ott töltött két évre emlékszik vissza. 2009. szeptemberében sétáltam be először a Tűzraktér kocsmájába. Az előtte való évben nyílt befogadó- és szórakozóhelyként működő épületben három nagyobb színházi társaság működött állandóan: a Kuli-Sokk Beczásy Áron, a Laboratorium Animae Sardar Tagirovszkij vezetésében, és a Radikális Szabadidő Színház, de számtalan kisebb-nagyobb formáció is fellépett a helyen, akiknek nem volt állandó próbatermük. Az egyik barátom ismerte Formanek Csabát, aki a Radikális frontembere, vezetője és állandó rendezője volt és bemutatott neki. Másnap már tréningeztem a társulattal és pár hónappal később létrehoztuk az első performatív előadásunkat. Nem szeretném bemutatni a társulat előtörténetét, amely akkor már hét éve jelen volt a budapesti alternatív színházi szcénában, de több színész, nem-színész, útkereső és életművész megfordult a színházban, akik vagy pályán maradtak, vagy más utakra indultak tovább. Én a sokadik formációban voltam benne, arra a két évre tíz-tizenkét ember állandósult a csapatban, mi öten össze is költöztünk arra az időre a Dohány utcában. Intenzív társulati munkát folytattunk, az együttéléssel még jobban kitoltuk a határait. Főleg egyetemisták voltunk, különböző bölcsészkarokon, így volt időnk arra, hogy próbáljunk, tréningezzünk és hetente kettő-három előadást műsorra tűzzünk.

Az épület előtte iskolaként funkcionált, termeiben olyan Zsolnay-csempéket raktak, amik miatt télen-nyáron bizonyos hőfokot kellett tartani. Az előadásokat javarészt a hátsó színpadon játszottuk, de számos alkalommal felhasználtuk a kertet, illetve az épület karzatát. Abban a két évben, amit a Radikálisnál töltöttem, a Szentivánéji álom-témájával foglalkoztunk főleg, számos munkabemutatót tartottunk a két év alatt, de a konkrét előadás 2010. szeptember 25-én realizálódott. Négy workshop-ot tartott Csaba előtte: hármat a Tűzraktérben, az utolsót pedig Kisoroszin, ahol Szirtes András házában laktunk és a kisoroszi strandon játszottuk az előadást, a büfétől a szigetcsúcsig kalauzolva a nézőket. A végső darab már csupán a színházi térre koncentrálódott (az előző munkabemutatók során sokszor használtuk az udvart arra, hogy egy rövidebb etűd után behívjuk a nézőket a térbe, elvezetve őket a vörös függönyökig, amelyek leválasztották az udvart a terem bejáratától). A terem befogadóképessége nagyjából ötven főnyi volt. A beköltözés után, amely az érkezésem előtti nyáron történt, Csabáék újították fel a helyet az akkor először megítélt működési támogatásból. A társulat akkori tagjai segítettek a renoválásban.

Feketére festett falán rendezői jobb oldalt egy fül bújt meg, állítólag Jancsó Miklós Jákob nevű unokájának füléről mintázták, amit Csaba az Oda az igazság c. film forgatásáról hozott el. Bal oldalt volt látható az ajtó, amely átvezetett a Tornaterem elnevezésű koncertterembe, ami számos alkalommal megzavarta próbáinkat, ha nem egyeztettünk előre az eseményekkel minden áthallatszott. Az Oberon világai főpróbáját is egy koncert zavarta meg, a fellelhető felvételen hallatszik, ahogy a zenekar az előadás felénél játszani kezd. Ezek olyan kellemetlenségek voltak, amiket muszáj volt elviselnünk. A terem jobb hátsó részénél egy kis ajtó állt: onnan egy lépcső vezetett le a pincébe, amelyet mi takarásként használunk. Ott várakoztunk akkor, amikor nem kellett jelen lennünk a térben. A bal hátsó falon az ajtó egy szűk kis kamrába nyílt. Ritkán használtuk, inkább csak tárolásra volt alkalmas. A terem amúgy lámpaparkkal szegényesen felszerelt, hangosítással szintén csak nagy vonalakban rendelkezett, de két fekete függöny is elhelyeztek: egyet a nézőtér és a színpad között, a másikat pedig a színpad felénél. Az amúgy takarással nem rendelkező térben ennek nagy hasznát vettük sokszor, a legtöbb színváltást ezzel jeleztük. Az Oberon világai nem rendelkezett díszlettel: kellékeket használtunk csak fel a térben, hogy a különböző helyszíneket megjelenítsük, amúgy teljes mértékben a szegény színház elvén működött az előadás, amely a szerelem kuszaságát és pár kapcsolataink komplexitását mosta össze, elvékonyítva a határvonalat a valóság és a képzelet között. Beczásy Áron terme azonban még ennél is kisebb volt, de ott emelkedett a nézőtér, amely több belátást engedélyezett a színpadi térre. Én egy előadást láttam ott, Caragiale Farsangját, de ott készült még a Pelikán c. előadás is, illetve Paolo Antonio Simioni is ezen a helyen tartotta félévente meghirdetésre kerülő színésztréningjét. Olykor felmerült a közös munka lehetősége, egy-két tréninget közösen tartottak Csabával, illetve a Gyros-töredékekben (ami egy Rosencrantz és Guildenstern-átirat volt Csaba rendezésében) Áron „ vendégszerepelt”, Áron Tartuffe rendezésében pedig Csaba játszott. De ezek után már nem jött össze konkrét együttműködés, Áron hamarabb otthagyta a helyet, felvették Marosvásárhelyre rendező szakra Sardarral együtt, akinek a Meggyeskert c. előadását ebben az évben beválogatták a POSZT versenyprogramjába. Ezenkívül én a Tűzmadarak termeiben jártam sokszor, akik a tantermeket alakították át próbatérré és felszerelték a zsonglőr mutatványok gyakorlásához szükséges eszközökkel. 2010 decemberében létrejött egy olyan előadás a Trafóban, amelyben csak a Tűzraktérben dolgozó alkotók vettek részt, Mini-a-túrák IV. néven, amely Goya Fekete-képeire épült szabad asszociációkkal. Az előadás létrehozásában közreműködött Grecsó Zoltán táncművész is, akinek Willany Leó estjeinek szintén a Tűzraktér Frenák terme adott otthont. Érdekes, hogy a Goya-előadás nem a Tűzraktérben valósult meg, de az áhított közös munkának is sok buktatója volt már akkor is. A tavasszal elinduló önkormányzati tárgyalások pedig egyértelműsítették később, hogy a Tűzraktér ebben a formában nem működhet tovább, az önkormányzat visszavette az épületet és új pályázatot írt ki rá. Fontos megemlítenem, hogy a későbbiekben megalakult Jurányi Inkubátorház ugyanezen a mintán indult el, amelyet Simor Ágnes és Balla Zoltán hozott létre.

Az Oberon világai huszonnégy előadást élt meg: játszottuk Pécsett, a Nemzetközi Egyetemi Színpadok Találkozóján, illetve a Debreceni Egyetemi Színházi Találkozón, valamint a Budaörsön évenként megrendezésre kerülő Mezei Mária Kulturális Emlékhéten. A Tűzraktér megszűnése után színészi pályafutásomat itt berekesztettem, de rengeteg dolgot tanultam abban a két évben a társulati működésről is, amelyet dramaturgként később a kőszínházakban is hasznomra váltak. Tóth Réka Ágnes Phd-hallgató Színház- és Filmművészeti Egyetem Kapcsolódó anyag: „Őrzők a strázsán” - A Tűzraktér-ügy belső súlyai