Erőszakik, avagy a gyilkos anatómiája – PROGRESS(ív) napló 9.

Ha volt a fesztiválnak meghatározó tematikai vonulata, akkor kétségtelenül az erőszak, avagy a gyilkos anatómiája volt az. E kísérletek nagy része azonban számomra kudarcba fulladt. Ha ennyire körülvesz minket az erőszak, vajon miért olyan nehéz hiteles képet rajzolni annak mozgató erőiről, külső vagy belső világairól? A Teleszterion Médeiája az archaikus-modern nyelvet keresztezve a kultúrák harcaként meséli el az ókori bosszútörténetet, ám a sok formai megoldás eltakarja a valódi személyes motivációkat. A Soltis Színház Woyzeck-je a kisembert helyezi külső-belső atmoszférák kibírhatatlan nyomása alá, de a külsődleges rendezői megoldások között a színészek nem tudnak hiteles sorsokat felépíteni. A találkozó utolsó két napján még 3 másik előadásban is hasonló téma merült fel. Lássuk, sikerült-e valakinek a felszín mögé látnia... Amatőr tréning - PHAEDRA Szintén klasszikus alapanyagból indul ki a Gondolat-Jel Phaedrá-ja, kegyetlen-szexuális mozgásszínházban igyekszik feltárni az erőszak pszichológiáját. A többféle irodalmi kiindulópont – Euripidésztől Sarah Kane-ig – más és más oldalát mutatja fel a mostohafiába szerelmes királynő történetének, ám egyúttal szét is forgácsolja az előadás nyelvét, a dramaturgiát.

Az egésznek olyan íze van, mint egy mozgás- és beszédtechnikai tréningbemutatónak, de még ebben a formában sem igazán meggyőző, amit látunk. A színészi képességeken éppúgy bukik az egész koncepció, mint a rendezői nagyot akaráson. Árulkodó, hogy a társulat a színlapon olyan mesterek hatását emlegeti, mint Sztanyiszlavszkij, Artaud, Brecht és Grotowski - e nagy nevek felidézése enyhén szólva túlzás. Talán a közönség számára is élvezhetőbb előadás jönne létre, ha a nagy, kultikus színház ideája helyett csupán önmagukból indulnának ki, ha a saját színházukat, saját gondolataikat, saját képességeikre épített darabot próbálnák nekünk megmutatni. A klasszikus művek formai és értelmezési csapdáit a pécsi és a győri társulat azzal kerüli ki, hogy mai történeteket mesélnek és a családi körök poklaiba tekintenek be a Saller, illetve az Alles Gut című produkciókkal. Családi kör - SALLER A pécsi Escargo Hajója társulat Saller című előadását a Helyőrségi Művelődési Otthon II. emeleti termében láttuk. A hatalmas hőséget és levegőtlenséget tetézte, hogy az utolsó sor mögül, állva tudtam csak végignézni a produkciót. Így szinte teljesen kimaradtam a bensőségesebb jeleneteket bőven tartalmazó előadás élményéből.

Amit mégis hallottam és érzékeltem, az számomra hol szellemes volt – bár közel sem a műsorfüzetben említett Monty Python-i értelemben vagy minőségben -, hol túlságosan didaktikus, hol pedig egyszerűen csak kiüresedett. Az erőszak témáját több történeten keresztül feldolgozó darab rossz pillanataiban a megboldogult Családi kör című népnevelő szocio-sorozatra emlékeztet, magasabbra akkor szárnyal, amikor egyszerű, tiszta nyelven szólal meg, nem próbál semmit sem sulykolni, és a történet dinamikusabb tempóban való elmesélésre szorítkozik. Tehát amikor ránk bízza a darabhoz való érzelmi viszony kialakulását, nem kommentál, nem színez, nem próbál önmagán túli erőfeszítésekkel átélni és átéltetni. Sajnos a figurák időnként mély önsajnálatba zuhannak, ami egyfelől az alkotók felelős érzékenységét, erős empátiáját képviseli megindítóan, másfelől azonban úgy érezhetjük magunkat, mint egy érzelmi manipulációk alá vetett esküdtszék tagjai. Engem ez inkább messze lökött (még messzebb, mint az utolsó utáni sor), s így a végére maradt bennem néhány erkölcsi és társadalmi közhely, mintsem a problémára való fókuszáltság, vagy bármilyen gondolati energia. Minimál tűz - LÁNGARC Marius Von Mayenburg Lángarc című, divatos-kortárs darabja alapján készült a győri 4BT társulat Alles Gut előadása. Az erőszak, a gyilkos tematika számomra ebben a produkcióban működött a leginkább. Balla Richard rendezése finoman elkerüli mind a formalizmus, mind a pszichologizálás csapdáit. Olyan minimalista nyelvet választ, ahol a karaktereken és a történeten van a hangsúly, és a nyomasztó, robbanásig feszült atmoszféra szinte észrevétlenül lopakodik be az arénaszerű térbe.

Hiteles és nem túlfeszített a színészi játék, a szereplők viszonyai a színpadon és bennünk együtt alakulnak ki, összességében hagy mozgásteret a nézőnek is, hogy elhelyezkedjünk a történetben, hogy kialakítsuk álláspontunkat a látottakról. Furcsa ezt most leírni: ezt az alapvető színházi szempontot csak nagyon kevés előadásban lehetett érzékelni a fesztiválon. Márpedig, úgy látszik, az erőszak feldolgozása is ezen múlik. Minden olyan kísérlet, ahol a rendezés az erőszakot erőszak által próbálja ábrázolni (akár direkt, akár valamilyen – atmoszférikus, zenei, érzelmi, színésztechnikai, stb. - nyomasztás által), koncepciózus marad, és inkább szól az előadók-alkotók küzdelméről, a megközelítés nehézségéről, mint magáról a választott témáról. A győri előadás sem hibátlan. Leginkább a sokszor alulexponált játék (hangerő, energia) ejti le az egyébként feszesen színpadra rakott anyagot, nem tud beleégni a lelkünkbe a jobb sorsra érdemes, költői-nyers víziókkal átitatott szöveg, nem röppen elég magasra a láng, vagy ha tetszik, éppen a darab fő motívuma, a tűz hiányzik legjobban az egész megvalósításából. Ennek ellenére is az alázatos történetmesélés mellett a színészek jelenléte meggyőző, személyes érintettségük a puritán játékmód mögül is átsüt. Ez a személyesség a másik kulcs számomra. A gyilkos anatómiája is csak önmagunk ismerete mentén lehetséges. Mi vagyunk, csak mi lehetünk a gyilkosok. Legyen szó féltékenységi bosszúról, a lét terhe alatti megroppanásról, pusztító szenvedélyről, hirtelen haragról, bűnbánatról, kamasz- vagy felnőttkori elfojtásokról, a megoldás mindannyiszor bennünk van. A színészekben, a rendezőkben, a nézőkben. Mert a létünk elvesztésétől való félelem mindannyiunkat áldozattá és egyben erőszakossá tesz, képesek vagyunk ütni és visszaütni, és ha arról van szó, van olyan, amiért talán ölni is tudnánk. Nem kell nagyon messzire menni magunktól.