• írta: Formanek Csaba

Hallgat a mély – PROGRESS(ív) napló 5.


Vannak rétegek, melyekre magunktól süketek vagyunk. A jó színház talán az, ami beszélni tud a némaságban, hallgatni a mélyben. A második napon cseh pantomim-előadást, román diákszínházat és a Soltis Színház Woyzeck-jét láttuk Pápán. Beszédes hallgatás - KUPÉ A brnó-i Pantomima S. I. hallásukban sérült emberek színháza. A pantomim és a mozgásszínház nyelvén készítenek előadásokat. A Pápára hozott darabjuk több részből áll, hosszabb-rövidebb szkeccsekből épül fel. Az első, a leghosszabb etap egy némafilm-forgatás története, természetesen a némafilmek börleszk nyelvén. Szerzőtársammal ellentétben engem egyáltalán nem zavart, hogy színpadon a mozi világa elevenedik meg. Jól esett beletekinteni ebbe a naiv, ám tiszta világba, talán éppen azért, mert tudjuk, hogy mindez nem is igaz, nem lehet igaz, és sosem volt az. A tipikus karaktereket a színészek nagy élvezettel és személyes jelenléttel formálják meg, és bár a történetben nincs különösebb mélység, a stílus nagyvonalúsága, a jelmezek, a kellékek kidolgozottsága, a pontos és érthető játék, a korosztályilag is autentikus szereposztás, és leginkább az apró emberi gyarlóságok bemutatása rendkívül szórakoztató, és végig fenntartja a figyelmet. Mindez igaz a többi etűdre is. Egy női párost látunk a következő, lírai-metaforikus részben. Egy anya és felnövekvő lánya történetét. Az egyszerű gondolat, miszerint a generációk átadják egymásnak a helyüket, a két színésznő odaadó játéka miatt túlmutat a történet közhelyszerűségén. Egy öregember és egy fiatal lány találkozása ismét egy keleti mese egyszerűségével és tisztaságával szól az elmúlásról és a magányról. Egy idősödő festőnő egy hozzá érkező szerelőmunkásban meglátja a következő témáját, a munkás modellt ül, a művész azonban addig manipulálja a beállítást, míg a szerelőben megérik az öntudat, és a munkásosztály ideájának szintjére emelkedik. Ebben a pár perces kis jelenetben hirtelen megérezhetjük a 19. és 20. század közötti eszmei és társadalmi fordulatot is. Zseniális szólót látunk egy jégkorong meccset néző férfiról, aki olyannyira átéli a mérkőzést, hogy a játékosoktól kezdve, a bírón át, az edzőig mindenki szerepét magára veszi, és természetesen el is játssza.


Az utolsó - címadó - jelenet egy vasúti fülkében játszódik, a színpadi nyelv és a játékstílus ismét a börleszkek világát idézi, igazi örömjáték, kicsinyes, mégis szerethető karakterekkel. Ebben az utolsó etűdben kerekedik ki leginkább, hogy az egész műsor az elfogadásról szól, egymás és önmagunk elfogadásáról is, sőt, ez a tolerancia érvényes egész létünkre, életünkre, halálunkra, sorsunkra, álmainkra, az ehhez képest sokszor keserű valóságra. Az előadás számomra ettől volt felemelő. Nem először tapasztalom, hogy beszédükben, hallásukban korlátozott emberek a figyelemnek, a gondolkodásnak, a közvetítésnek olyan rétegét ismerik és értik, amire mi, mindent hallók, magunktól süketek vagyunk. Vagy talán túlságosan rezignáltak, túlságosan dörzsöltek, és túlságosan komolyan vesszük magunkat. A cseh társulat előadása után egy kicsit minden derűsebb, átjárhatóbb lett lett. Nem végeredmény – A ROMÁN GÉPEZET Nem tudott viszont lenyűgözni a román csoport munkája, így bevallom őszintén – a fordítás hiánya miatt is – 10 perc után elhagytam a nézőteret. Komolyan vettem viszont a diákokkal készített előadás rendezőjének bevezetőjét, miszerint munkájuk lényege nem a végeredmény, hanem maga a folyamat, aminek során a színház segítséget ad a fiataloknak, hogy jobb felnőttek váljanak belőlük. Minden bizonnyal ez így is működik. Rám, nézőre, nem is hiszem, hogy sok szükségük van ennek kiteljesítéséhez. Elzárt mélység - WOYZECK Nem menekültem el viszont a Soltis Lajos Színház Woyzeck-je elől, pedig már kétszer is láttam korábban, és ráadásul nem is igazán szerettem. (Ferenci Péter dicsérő kritikáját honlapunkon itt olvashatjátok). Most ismét kíváncsi voltam, mi változott, jobban működik-e számomra, mint korábban, illetve hogy a pápai zsinagóga inspiráló terében milyen egyéb rétegek rakódhatnak rá az előadásra. Sajnos csalódnom kellett. A fő technikai problémát a visszhangos akusztika jelentette, amitől az első pár sor után a nézőtéren az előadás szövegét alig lehetett érteni. Így sokan kimaradtunk a darab teréből, és ez számomra még világosabbá tette, hogy mi a fő bajom az előadással. Éppen az, hogy kizár. Nagy Péter István rendező egy olyan zárt rendszert épített fel a túlságosan is előtérbe helyezett, de nem túl eredeti szimbólumokkal, a párhuzamosan futó jelenetekkel, a színpadi atmoszféra díszlettel, fényekkel való túlzsúfolásával, az állandó érzelmi aláfestésként működő zenével, hogy nézőként semmi dolgom nem marad. Lezajlik a történet, amit ismerünk. Az előadás mintegy ennek a képeskönyvévé válik.


A színészekre nem igazán marad idő, magukra hagyva bolyonganak Büchner titokzatosan sötét, felemelően poétikus világában. Érzésem szerint egyedül a tolószékes Nagy Gábor birkózik meg könnyedén a feladatával, és érinti meg tisztán a groteszk líraiságot. Az emberi mélység szédülete azonban általánosságban éppúgy hiányzik, mint a Teleszterion Médeiájából. Itt azonban még csak főszereplőnk sincs igazán. Bruckner Roland alázattal dolgozik, és bizonyára rendezői segítséggel többre is képes volna. Most azonban csak kerülgeti a figurát, a bukásra ítélt kisember és a lázas víziók által gyötört tiszta lélek csak halvány bolyongásként érződik belőle, nem elég sűrített, nem elég energetizált, nem elég látható, nem eléggé kinyitott. Woyzeck-nek bele kellene látnia a saját léte legmélyébe, tisztán és erőteljesen bele kellene szédülnie önmaga mélységes kútjába. Marie (Pilnay Sára) figurája csábító nőként jelenik meg, könnyűvérű és gátlástalan, és jó darabig ennyiben ki is merül a jelleme, ahogyan a színészi alakítás sem igazán mutat túl a kifelé tetszelgésen. A későbbi fordulat (mintha bűntudat ébredne benne) nehezen hihető, Woyzeck-kel való viszonyuk pedig jelzésértékű és kibontatlan. Ahogyan egyébként egyetlen valódi emberi viszony sem jön létre a darab szereplői között. Az egymás mellé rendelt figurák igazi kölcsönhatások nélkül róják megírt útjukat és monologizálnak. Ahol mégis valami történhetne, ott az elemelt koreográfia nyelvén szólal meg az előadás, vagy túlhasznált szimbólumokban. A vörös szín, mint a szenvedély. A víz, mint ártatlanság. A fémes-bádogos világ, mint Woyzeck-közhely, ebből az előadásból sem hiányozhat. Pedig, ismerve a társulat képességeit, sokkal mélyebb és kreatívabb munkára is képesek lettek volna. Talán a kevés idő, a nehezen egyeztethető próbák okozták, hogy jó pár munkafázis hátramaradt még. Jó lenne látni, hogy egy intenzívebb felújító szakasz után - melyre tudtommal igen kevés esély mutatkozik – merre lépne tovább a produkció, mi történne, ha a rendezői ambíciók párhuzamos csökkenésével a színészekben rejlő energia kinyílna. Ekkor szívesen beletekintenék akár negyedjére is abba a kútba.

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W