Kísérleti patkányok - a Soltis Woyzeck-jéről

A tragikusan rövid életművel bíró Georg Büchner darabja kiváló lehetőséget adhat egy társulat tagjai számára, hogy kipróbálják, mennyire dolgoznak összhangban, mennyire működnek csapatként. A Woyzeck igazi főnyeremény lehet, ha és amennyiben az előadók játéka, koncentrációja, összteljesítménye megfelelő hőfokon lüktet. Nos, a Soltis Lajos Színház társulata Nagy Péter István rendezésében nagyszerű előadással szolgált, elsősorban a színpadi látványvilág és a feszültség fenntartása szempontjából. A darab – nem utolsósorban a zenei kíséretnek köszönhetően – az első pillanatban megragad és el sem ereszt egészen a végéig. A szöveg csak támasz. A színészi játékot nem az elhangzottak, hanem a metanyelvi kommunikáció és (főleg) a mozgások uralják – néha túlságosan is, olykor túl sok dolog történik egyszerre. A díszlet egyszerűnek látszik, de mégsem az, a környezet megelevenül, a nyüzsgő, nyugtalanító atmoszféra szinte felhőként kavarog a térben. A központi figura a mindenki által kihasznált kisember, az igyekvő, de egyre jobban a szakadék felé szoruló címszereplő, Woyzeck (Bruckner Roland), a „derék ember”, akinek „nincs morálja” és akinek „gyereke van az egyház áldása nélkül”. Woyzeck nem cselekszik, hanem végrehajt, nem él, csak létezik. Woyzeck csak eszköz, kísérleti állat, katalizátor. Woyzeck nem kérdőjelez meg senkit, se a feleségét, se a kapitányát, se a doktort. Lehajtja a fejét, eszi a borsót, borotvál, hazaadja a pénzt. Tűr, mert nem tehet mást. Woyzeck életének egyetlen saját tette a szakadékba taszítja.

Körötte a többiek. A feleség, Marie (Pilnay Sára) a fattyúgyermekkel. A feleség, akinek beszéde a hűségről csak az erkölcsi felhangok elhalkításáért szól, aki félmeztelenül vonaglik a ház ablakában, aki jóképű katonákról énekel, aki rikító piros ruhában jár-kel – a szín egyszerre szimbolizálja a szenvedélyt és a vért. A nő kezében alma van az előadás kezdetekor, ezzel kínálja meg a nála érdeklődő férfiakat. Ez a motívum csak egy a színen megjelenő számos bibliai kép és utalás közül. A kapitány (Szalai Szabolcs), aki kíméletlenül egzecíroztatja a katonáit, ugyanakkor mélyfilozófiai vitát folytat az őt borotváló Woyzeckkel, de még inkább saját magával. A tamburmajor (Pesti Arnold), aki elcsábítja Woyzeck feleségét, de később félredobja őt, mert számára, akárcsak a nő számára, a szexuális aktus csupán ösztön és testiség, a biológiai szükségletek kielégítése. A vak tolószékes öregember (Nagy Gábor), aki az Istenről papol, és ő is, akárcsak Woyzeck, csupán egyetlen saját tettet hajt végre, amikor elad neki egy kést. A doktor (Benkő Ágnes), a tudomány megszállott vazallusa, aki csupán kísérleti patkányokat lát maga körül és még a végkifejlet szörnyű tettét is ezen a homályos szemüvegen keresztül látja és láttatja. Őt találjuk a vallási mérleg másik serpenyőjében, ennek a legdöbbenetesebb megnyilvánulása az a jelenet, amikor egyenként tépi ki és eszi meg a Biblia lapjait.

A szereposztás remek, legfeljebb a kapitány lehetett volna kissé öregebb, külön érdekesség, hogy a doktort egy nő alakítja. A színészek változatos módon használják a teret, megmozgatnak minden sarkot, Woyzeck egyetlen mozdulattal teremt otthont a családjának, a házuk számára elkülönített emelvény-darab pedig egy kivégzőhelyre emlékeztethet, amely megsejteti a kegyetlen véget. Az előadás több különlegességet is tartogat. A kikiáltó (Sipos László) teremtményeként a mozivászonról is ismert Elefántember (David Lynch 1980-as filmje) jelenik meg, ez a kép további erősíti a darab világának borzalmait. Visszatérő elemként szolgál egy deszka nélküli WC-csésze, ezen trónol a kapitány borotváláskor, ezt tisztogatja Woyzeck barátja, Andres (Piller Ádám) és végül ebbe kerül a család legfontosabb (egyetlen?) kincse is, amely pecsétet nyom a tragikus befejezésre. (G. Büchner: Woyzeck, Soltis Lajos Színház társulata, MU Színház, 2014. november 14.)