• írta: Regős János

Don Quijote kalandjai után Don Quijote lázálmai


Simon Attila - fotó: Fekete Attila

Formanek Csaba előadása onnan indul, ahol az Utolsó Vonal 1998-as, ezredvégi Don Quijote változata véget ért. Abban az előadásban a mindvégig „normális” útját járó fantaszta rájön, hogy a világnak mire is kell ő valójában. Arra, hogy szórakoztassa, érdekes történeteivel lekösse a tisztelt nagyérdeműt. Amikor erre ráébred, összeroppan, ripityára zúzza a bábszínházat, s benne a valósnak hitt képzelt világot, depresszióba hull, és gitárját magához ölelve meghal. Nos, a Radikális Szabadidő Színháznál már eleve egy depressziós Don Quijotét látunk, aki magába merülve álldogál a bárpult előtt, próbálja beindítani leszedált jobbik énjét, de csak mániás kitörésekre képes. Személyisége – ellentétben a saját világából soha ki nem lépő, '98-as Don Quijotéval – egyértelműen a skizofrénia jeleit mutatja, hiszen hol Attilaként közlekedik a világban (a szerepet Simon Attila játszotta - a szerk.), hol pedig mániákó-depressziós Don Quijoteként. Úgymond, rátör a depressziós Don Quijote-ség. Szinte minden előjel nélkül veti bele magát az igazságosztás küzdelmeibe. Formanek Csaba, igen pontosan, a kor sötét erőit megtestesítő PÉNZ elpusztításában jelöli ki e kedélybeteg Don Quijote lovagi feladatát. És a PÉNZ-t itt tessék annak minden vonatkozásával együtt érteni. Ahogy pusztítja, rombolja, eldurvítja az emberi viszonyokat; megaláz, kiszolgáltatottá tesz, őrületbe kerget, egymásra uszít férfit és nőt, apát és gyermekét. Hol van már a beígért szigetért minden gyűrődést vállaló, de azért gazdájában hinni akaró fegyverhordozó, Sancho alakja! Nyoma nincs itt annak, hogy ők egymást választották volna: Don Quijote Sancho-t, aki nélkül nem boldogulna ideáinak nagyon is földi harcmezőin, és Sacho Don Quijote -t, aki királyságot, „lottó ötöst” ígér neki, mindent, amiről csak egy hétköznapi ember álmodik. De a „nagyrendezvény szervezésére” készülő Gyuri (Csák György alakításában - a szerk.) számára a sanchóság is csak egy meló egy kis mellékesért, amit valamiféle büféadósság fejében vállal két hétre, megszabadítandó a diliházat ettől a „randalírozó” és kiszámíthatatlan figurától. Egy pillanatra sem hisz benne! Legszívesebben lefalcolna róla az első adandó alkalommal.

Pokorny Szilárd, Csetverikov Iván és Formanek István - fotók: Fekete Attila

A három ápolt meg, mint valami napkeleti bölcsek, araszolnak fel s alá rögeszméikkel ebben a világban. Ők feltehetően jól érzik magukat itt, hiszen - szemben a depressziós Don Quijote-val - nincsenek kitéve a „kijózanodás” stációinak. Érdekelt volna, ha Don Quijote-vel többször találkozhattam volna az ő társaságukban, és nem mindössze egyszer a női vécében, s akkor is csak lázálma szereplőikként. A normálisak világa meg egyszerűen katasztrofálisnak van láttatva ebben a verzióban. ’98-ban, amikor a magam darabját írtam-próbáltam a színészekkel együtt, még világot tudtunk építeni a regényre és a színészek szövegeire. A spontán adódó élet-helyzeteket simán rá lehetett szabni Cervantesre. A durván hétköznapiból is kilátás nyílt az eszményire, mert valahogy még nem húzott le bennünket a kor mocsara. De ezek itt már a hétköznapi apokalipszis jelenései. A trágár beszéd nem vált ki megütközést, szeretkezni nem lehet, csak baszni, a társadalmat mocskos ügyletek, átverések, zsarolások tartják egyben. Mindenki kényszer alatt cselekszik, üt, lő, vagy üvölt. A mennyországot, és annak kulcsát csak a három bibliai őrült reméli még megtalálni. Mit tehet itt Don Quijote? Ez az előadás veszi a bátorságot, és nem tartja őt folyamatosan a cselekmény előtérében. Legtöbbször csak személője az eseményeknek, magába merülten álldogál egy falnak dőlve, nézegeti magát egy pléhtálcában, olvasgat valami reklámújságot. A világ zajai érezhetően épphogy átszűrődnek hozzá. Igazságtevő kitörései mintha csak véletlenszerűek lennének, s legtöbbször fékevesztett őrjöngésbe fulladnak, ami az érintettekben legfeljebb megrökönyödést, értetlen döbbenetet vált ki. Mégis ezek azok a helyzetek, amikor az éppen egymásra fenekedő szereplők egy pillanatra mintha zavarba jönnének saját brutalitásuktól, mintha éreznék, hogy milyen sajnálatra méltóak. Ezen néha nevetni is lehet. Ennyi. Aztán zavartan elkullognak, vagy keresnek egy másik helyszínt, hogy tovább gyötörjék, alázzák egymást. Nagyon szép volt a záró kép. Felidézem, bár az írott szó nem adja vissza sem azt a vizuális élményt, sem pedig azt a megrendülést, amit bennem kiváltott. Visszamenőleg igazolta azokat a pillanatokat, jeleneteket is, melyek elsőre ügyetleneknek vagy esetlegesnek tűntek, mert egy alkotó közösség fényét derítette rá mindenre, ami aznap este történt. Pedig ekkor már mindezt csak emlékként őriztük, ha őriztük.

fotók: Fekete Attila

Miután a szereplők pisztolylövései szinte mindenkit leterítettek a Bakelit büféjében, a három ápolt is végez a gyógyszerosztóval (az ápolóba saját dilibogyóival, a szó szoros értelmében belefojtják a szót). Nyomukban mi is kimegyünk a szabadba, ahol ők, többször utat tévesztve, végül egy falnak, majd a kies gyárudvar szélére vezetnek. Már teljesen besötétedett. A távolban autó reflektorok gyulladnak. Előttünk, mágikus körben, kis tüzek lobbannak föl. A reflektorok vakító gégenje hátulról, a tüzek pislákoló fénye elölről világítja meg a felénk közeledő, különös tüntetőket, a teljes társulatot. Aztán körbe rendeződnek, és egymás vállát/kezét fogva táncolnak. Ettől a Formanek Csaba rendezői/csoportvezetői hívását meghalló, alkalmi és állandó tagokból verbuvált, huszonkét fős színtársulattól az előadásban végig a másikat elfogadni nem tudás, a világról való lepattanás jeleneteit láttuk. Most törzsi táncot lejtve, közösségként búcsúznak tőlünk. Formanék Csabáék mélakórba esett Don Quijotéjének egy törmelékekből, emberi és tárgyi roncsokból összerakott világgal kell szembe mennie egy lepusztult gyártelepen és annak valahogy lakhatóvá tett, közösségi tereiben. Igazságtevő küldetése nem egyszerűen idejétmúlt és nevetséges, hanem színtiszta őrület. Ez az előadás alapján bennem egy percig nem volt kétséges. Szemben az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés ’98-as Don Quijotéjével, aki még egy olyan világnak feszülhetett neki igazságtevő hévvel, mely nem mutatta magát elemi mivoltában is gyógyíthatatlannak. Egy biztos: ebben a 2012-es Don Quijotében benne volt ’98 Don Quijotéje is. (Az Utolsó Vonal 1998 novemberében mutatta be a Szkéné Színházban a Don Quijote kalandjai című előadást. Cervantes regényét adaptálta és rendezte Regős János a színészek - Dióssi Gábor, Enyedi Éva, Hernádi Csaba, Pintér Béla, Thuróczy Szabolcs és Szemerédi Virág - improvizációit felhasználva.)


fotók: Fekete Attila

Programajánló