"Sokkal nagyobb partiarcnak kellene lennem"

Február 24-én látható ismét Simon Attila zenés szólóelőadása, a mozART a Kvazár eseménytérben. Ennek kapcsán beszélgettünk az alkotóval csoda-gyerekségről, énszerepekről, életutakról és persze Mozart akualitásáról. - Miért éppen Mozartot választottad az előadás főhősének? Érzel vele valamilyen személyes rokonságot? Simon Attila: Mozart régi szerelem gyerekkorom óta. A fehérgyarmati zeneiskola csapatával Mozart halálának 200. évfordulója alkalmából részt vettünk egy vetélkedőn, így elég korán alaposan megismerkedtem a mozarti életművel és az életrajzzal is. Nem mondhatnám, hogy azóta kikívánkozik belőlem ez az egész, de nyilván nem véletlen, hogy pont ezzel kapcsolatban alkottam nemrég egyszemélyest. Természetesen nem érzem Mozartnak magam, bár kicsiben fellelhetőek bennem bizonyos "mozarti motívumok": egy időben csodagyereknek minősítettek, mert nagyon sok mindenben voltam tehetséges; aztán jöttek a felnőttkor megpróbáltatásai; zongorázom és hegedülök is; olykor nem az elvárások irányították a döntéseimet és a megnyilvánulásaimat; ilyenek és hasonlók voltak-vannak persze. Az előadásban általam felvázolt alakok közül Mozart a leginkább "énszerep", a többiek elrajzoltabbak. - Hogyan lehet egy ilyen gigantikus zeneszerző bőrébe bújni? El lehet játszani a zsenit? S. A.: Nem tudom és nem is akarom én eljátszani Mozartot, csupán a legközvetlenebb mozarti dokumentumok és művek alapján megidézni családtagjaival és kortársaival együtt. Sztereotípiák, korábbi Mozart-megmintázások helyett inkább saját intuíciók vezettek. Maga az előadás amúgy sem megírt zenés monodráma, hanem szegmensek alaposan átgondolt sorozata. Remélhetőleg ezekből azért kirajzolódik egy egységes Mozart-kép a közönség számára. - Hogy látod, van ma a mozart-i életműnek, életútnak aktualitása? Van valami olyan sajátosság, ami éppen jelen korunk tükrében válik még markánsabbá? Ahol magunkra, a saját problémáinkra ismerhetünk?

S. A.: A próbafolyamat során többször megfogalmazódott a kérdés, hogy mi történne például, ha ma Magyarországon születne egy Mozarthoz hasonló zseni. Egyáltalán felkészült-e a társadalom a különleges tehetségek befogadására, megbecsülésére? Mi lesz a csodagyerekek későbbi sorsa? Mi határozza meg az érvényesülés útjait? Kellenek-e a kivételes tehetségek, vagy sokkal kényelmesebb és célszerűbb az egyenletes középszerek foglalkoztatása? Milyen az ideális arány a "megrendelésre alkotás" és az önmegvalósítás között? - Az előadásban meg is szólal pár Mozart-darab. Mi az, ami számodra előadóként kihívás vagy izgalom Mozart zenéjében? S. A.: Időkorlátok miatt önmagukban is helytálló részletek szólalnak meg Mozart-művekből. Meg kell találnom az egyensúlyt az interpretációs elvárások és a színpadi helyzet között. Speciális kihívás, hogy a térfüggetlenség miatt szintetizátoron játszom, ami bár dinamikaérzékeny, de nem súlyozott billentésű. Nem szokványos feladat az sem, hogy a színészi jelenlét sokszor egész testben felfokozott fizikai állapota után azonnal megtalálni a hangszeres játék nyugalmát, alapvetően más energiabeosztását. Korábbi színpadi hegedűs megnyilvánulásaimhoz képest itt elég komolyakat húzok, és a Varázsfuvola-duett önmagammal is általam korábban nem használt énektechnikát igényel. - Színház és zene: szinte elválaszthatatlan nálad ez a két terület. Ez olyan szerep, amit nyilván szívesen veszel magadra, de érzed-e olykor skatulyának? S. A.: Skatulyának akkor érezhetném, ha létezne ilyen skatulya, de alapvetően színész skatulya és zenész (esetleg színházi zenész) skatulya létezik. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány rendező élt komolyan a multiidentitásom adta lehetőségekkel. Egyébként úgy érzem, hogy kétszer ugyanolyan típusú színész-zenész feladatot nem nagyon csináltam. A "mozART"-ban éppen a színészet és a zenélés közötti átjárhatóságot feszegetem, újradefiniálva illetve elmosva a határokat. - Kiemelnél pár olyan munkát, ahol ez a multiidentitás meg tudott mutatkozni?

S. A.: A Mizantrópban például [a Radikális Szabadidő Színház előadásában Simon Attila Alceste szerepét játszotta - a szerk.] keveset zenéltem ugyan, de komolyakat, és kivétel nélkül szerepből, állapotból kellett belecsapnom. A Mesék a kapitalizmusról című előadásban [a Malko Teatro produkciója - a szerk.] a brechti szövegek színészi megnyilvánulásai és a Kurt Weill-dalok zongorakíséretei között ingáztam. Hirtelen ezek jutottak most eszembe. - Szabadúszó színészként hol látod a magad helyét a magyar színházi struktúrában?

S. A.: Az, hogy annak idején nem vettek fel a színművészeti főiskolára (pedig hatszor is lehetőséget adtam ám nekik), meg hogy a kőszínházi struktúra sem nagyon fogadott be, eléggé determinálja a szakmai kapcsolatrendszeremet mind a mai napig. Eléggé a periférián dolgoztam, és hogy ezen változtassak, sokkal nagyobb partiarcnak kellene lennem. Ami a rám bízott feladatok volumenét és sokféleségét illeti, nem biztos, hogy kőszínházi szerződésben jobban jártam volna. Nekem egyébként mindig az volt a legfontosabb, hogy fejlődjek és újra tudjam fogalmazni magamat. Szeretnék persze szélesebb körű elismertséget és "menőbb" munkakapcsolatokat. Az utóbbi időkben éreztem azt, hogy egyről a kettőre, kettőről a háromra, és így tovább csak egyszemélyesekben tudok haladni. - Van konkrét úticélod? Tudod hová tartasz, amikor haladsz a pályán?

S. A.: Az élet több területén is olyan ponthoz érkeztem az utóbbi időkben, hogy nem mehetnek már úgy a dolgok, mint ahogyan eddig. Van tovább, de nem tudom pontosan, hogy hogyan. Szeretnék társulati munkákat - de nem mindenáron. Jó lenne nagyobb közönség előtt megmutatkozni. A kísérletezésre-önfejlesztésre az egyszemélyes színházat látom legreálisabb "szervezeti működési formának". Persze vannak a vágyak, az igények - és vannak a lehetőségek. Ezeket kell valahogyan összeegyeztetni. Ami ilyen "skizoid életpályamodell" mellett nem egyszerű, de remélhetőleg azért nem reménytelen.

Fotók: Fekete Attila