Merre van az előre? - PROGRESS(ív) naplóZÁRÓ

Megjósolható-e a jövő a múlt mintázataiból? Kinek milyen jövő jut, és közös lehet-e az, ha úgy látja a múltat és jelent, ahogyan? Amit kimondunk, amit teszünk, ahogyan ránézünk magunkra, már építi a következő évek világait? Vagy úgysem számít, mert nálunk sokkal hatalmasabb erők karjai között forgunk, s hogy mi történik majd ezzel a színházi szférával (is), ezzel a generációval, arra szinte alig lehetünk befolyással? Jövőkutató gondolatok a pápai PROGRESS kapcsán. Úgy tűnik, Ifjú Horváth István túlélte az átültetést, és új virágzásba fogott. A barcikai betont pápai parkra, a kisvárosi nihilt (kis)polgári pezsgésre cseréltük, s ez bizony jót tett a kifáradóban lévő fesztiválnak. Kazincbarcika könyörtelenül a múlté lett. Abban is sajnos, hogy magunkra maradtunk. Tíz éve sem volt (2006-ban), hogy először jártam Barcikán, kívülállónak, zöldfülűnek érezve magam, bizonytalannak, mi is ez a közeg, mennyit ér, merre van itt az előre, és merre a hátra, ki az amatőr, ki a színjátszó, hol vannak az alternatívok, mitől profik a profik (ott a zsűriben), ki miből él, mi hajtja, miért olyan rosszak az előadások, és mitől jók. És ki kicsoda, kinek mi a dolga ebben az egészben? Azóta nincs már közöttünk NAL, idén Soly sem tudott jönni, itt maradtunk mi, fiatalok és „fiatalok”. Elsősorban Sanyiék, a Teleszterion, akik persze nem maradtak, hanem itt laknak. Ők csinálják hát a fesztivált, na persze a művház, meg Regős János, aki sosem tud nem fiatal lenni. Nézzük, hogy birkózunk meg az örökséggel. Mert persze első körben mindig a problémákat örököljük, és abból van nem kevés. Itt van rögvest az öndefiniálás kényszere, ami egy csapásra kultúrpolitikává lesz, ha nem vigyázunk. De ha vigyázunk, akkor is. Írtam erről már rögtön az első cikkemben, és azóta sem gondolom, hogy nemzeti amatőrökké kéne változnunk, habár most úgy tűnik, nemzeti kormányunk elkezdte szeretni az amatőröket (ha már a függetlenekkel nem tud jól puszizkodni), így gyorsan lett egy amatőr POSZT Komlón (9 millióból!), melynek eredményeként – a díjjal járt - Nemzeti Színházakba vonulhat pár ilyen címkéjű előadás. Dicséretes az összeborulás, igaz, Pápára már kevesebb jutott, olyannyira, hogy a 4 milliós költséget teljes mértékben a város állta, minisztériumi ígéretek ide, nemzeti és nemzetközi amatőrség oda. Örüljünk, hogy ez is van, és hát mi örülünk az aprópénznek is, nem olyan könnyű olyat se szerezni manapság, meg amúgy sem annyira apró, szóval köszönjük, Pápa! De lássuk, mi van még a palettán. A Szín-Játékos Szövetség két országos fesztiválja, a Feszt-Fest és a Magyar Művek Szemléje egyenként mindössze pár százezerből tengődik évről évre, s ott vannak még - a teljesség igénye nélkül - a többnyire helyi szinten szervezett fontos találkozók, mint Ajka, Vasvár, Balassagyarmat. Öndefiníciójuk más és más, a mindenkori szervezésen és lehetőségeiken múlik, merre irányítják a fesztiválok szekerét. Tudjuk, hogy nélkülük mi sem léteznénk. Az utóbbi években megjelent egy köztes szféra is, egy generációs gyökerű vonulat, mely a közösségek kultuszán építkezik. Mi, a budapesti ELTÉN 2007-ben indítottuk el a Színváltások fesztivált, mely az egyetemi színházak égisze alatt hívta össze az akkori előretörő huszonéveseket. Mintáink – vagy inkább vágyképünk - a pécsi JESZ nemzetközi fesztiválja valamint a szegedi THEALTER voltak, különösen a nyitottság és a közösségteremtés tekintetében. Hétszer sikerült megvalósítani, aztán a Tűzraktérrel együtt lényegében ez a fesztivál is elsüllyedt, reméljük, csak ideiglenesen. Közben viszont elindult több más hasonló kezdeményezés is. Inárcson a KB35 a Színkavalkáddal, Pápán a Teleszterion a Dionüsziával teremtett összekovácsoló és önmegtermékenyítő közeget, míg Debrecenben egyre nagyobb sikerrel és kultusszal működik a DESZTI egyetemi színházi találkozó. A legutóbbi Soltis Fesztivál is ebbe a közösségi irányba mozdult el. Közös ezekben a találkozókban, hogy a régi, elavult reflexeket, a felmenő jellegű rendszer maradványait is igyekszünk lebontani. Mik ennek a kulcsszavai? Versenyszemlélet helyett bemutatkozás, zsűrizés helyett nyitott beszélgetés, hirdetményekkel szemben személyes kommunikáció. Vagyunk tehát sokan, mindenfelől, országosan, generációsan, érdekektől telve, élményekre áhítozva, hiszen ezek a fesztiválok mind-mind sok-sok csoportot mozgatnak évről évre, és akkor még nem beszéltünk táborokról, az év közbeni műhelyekről, workshopokról, képzésekről, a színistúdiókról, a diákszínjátszókról, stb, stb. Látható tehát, hogy itt messze nem egyetlen homogén szféráról beszélünk, hanem egyenként is változatos rétegek keveredéséről, folyamatos átmozgásáról. Önismeretétől és céljaitól függően mindenkinek más identitásra van szüksége. Van aki átutazik, van aki önmegvalósít, van aki világot vált, van, aki csak sodródik a közben. Csak az látszik biztosnak, hogy a találkozás vágya ott munkál mindannyiunkban. Ezért nincs könnyű dolga a PROGRESS-nek, mert akármennyire is keresi és keresnie kell még önmagát, kimondva és kimondatlanul is csúcsfesztiválnak kell lennie, annak is állítja magát, és annak is szeretnénk látni. És ez bizony – olykor talán igazságtalanul - magas elvárások sokaságát támasztja a szervezők elé (de nem velük szemben). Nem tudom pontosan – legfeljebb sejtem – kikre és mikre gondolhat Sanyi, amikor művészeti vezetőként és válogatóként fesztiválösszegző írásában így fogalmaz: „Ragaszkodunk. Erősen ragaszkodunk. Mihez is? Valamihez, amit gondolunk. Ahhoz, ahogy látunk. Vagy ahhoz, ahogy érzünk. Egynézőpontúak vagyunk. És közben szabadságot akarunk és szabad gondolkodást hirdetünk. Mondjuk a magunkét. A MAGUNKÉT. Talán mert nem hallgatnak meg minket? Vagy mert mindenáron kell, hogy valahol érvényesítve legyen mindaz, ami bennünk elfojtásra kerül? Nem tudom.” Később pedig zárt szobákról esik szó, ahonnan az amatőr színjátszás „kijött, és munkába kezdett”, mert „kreatívkodott már eleget” odabent. „Amit ott bent megtapasztalt, azt kihozta a nagyközönség elé.” E rejtélyes metaforák és utalások mintha valamilyen egységes képet próbálnának sugallni a fesztivál közegéről, ám a helyzet – ahogy talán a fentiekből is kitűnik – jóval komplexebb. Ebből a több szférából rétegzett színházi kavalkádnak talán a legegységesebb problémája éppen a nagyközönség hiánya, vagy még inkább – ahogy egy inárcsi pálinkagőzös éjszakán fogalmaztam - a közönség válsága. Nagyon kevés kivétellel egyikünk sem tud kilépni saját mikroközösségének nézői táborából valamilyen szélesebb tartományba. Nem tudjuk - tán nem is akarjuk - felvenni a versenyt a kulturális nagyvadak PR-jával, közönségszervező kapacitásával. Időnk nagy részében tehát zárt szobákban kreatívkodunk, és ha akarjuk őket, egyelőre nekünk kell odamennünk, ahol a nagyközönség van, ők maguktól nem jönnek. Kétféle stratégia maradt hát: az egyik próbálkozás, hogy egy speciálisan célzott közönségnek készítünk előadásokat (színházi neveléssel, tantermi előadással, gyerekelőadással, utcai tűzszínházzal, stb.), és a saját terepükön érjük utol őket, a színház mellé más magasztos célokat is társítva. Az utóbbi években ezek a törekvések megerősödtek, és rengeteg olyan embernek okoztak színházi élményeket, akik egyébként nem részesültek volna hasonlóban, vagy maguktól nem jutott volna eszükbe, hogy a színház figyelmet érdemel. A másik stratégia pusztán abban bízik, hogy amit csinál, csak bevonzza majd azt a minimális nézőt, amiért még éppen megéri dolgozni, mert a mondanivaló és az önkifejezés fontossága elegendő mentőcsónak e válságos kultúrában is. A két hozzáállás nem mond egymásnak ellent, de nagyon nehéz egyszerre csinálni mindkettőt. Egyensúlyozunk tehát önmagunk és a világ között, és közben az egyik oldalról lúzernek, a másik oldalról megalkuvónak tarthatnánk egymást, magunkat, ha igaz volna az az „egynézőpontúság”, ami itt valakik fejére lett olvasva. De erről szó sincs. Ebben a közegben nincs népi és urbánus, nincs jobb és bal, nincs kultúrharc. Ha identitást, anyagiakat, figyelmet, közönséget szeretnénk, nincs más dolgunk, mint jobbnál jobb előadásokat készíteni. Egy fesztivál elsődleges célja szerintem, hogy erre inspiráljon, bátorítson arra, hogy érdemes küzdeni a jóért, a minőségért, az elsöprő és megkérdőjelezhetetlen színházi élményért. Máshogy nem érdemes csinálni. Ha mi ezért küzdünk, ha nem nyugszunk bele abba, hogy amit létrehozunk az ilyen és kész, ha nem hagyjuk annyiban, ha még többet kérdezzük magunkat, még többet próbálunk, még alaposabban átgondoljuk a mondandónkat, a színházi nyelvünket, a közönséggel való viszonyunkat, korunk problémáit, nem félünk megkérdőjelezni személyes igazságainkat sem, hogy túllépjünk az ideiglenes sikerek vagy megelégedettségek illúzióján, akkor talán – talán(!) - történhet is valami, aminek mentén szebb jövőről álmodhatunk. Lehet, hogy minden előadás fontos, minden előadásnak helye van, milyensége van, de ha szeretnénk kihasználni a szféráink adta szabadságot, hogy nem kényszerítenek minket az intézményes színházak kötelezettségei, akkor a fesztiválnak nem csupán reprezentálni kellene, hanem olyan előadásokat felderítenie, amikre a pápai nézők éppúgy beülhetnek majd, mint a dörzsölt vagy naiv színjátszók, zsűrik és kritikusok. Az alkotás és a produkciók közötti válogatás felelőssége óriási. Az idei fesztivál ebből a szempontból hagyott kívánnivalót maga után. Így volt ez Kazincbarcikán is, amennyiszer csak ott voltam (4-szer), így van ez POSZT-on, és mindenhol, ahol a „legjobbak” versenye zajlik. Valahogy sosem lehet elhinni, hogy ők a „legjobbak”. Vagy hogy mi vagyunk a legjobbak. A tiszta szempontokba mindig belekeveredik valami szubjektív tényező - barátság, bizalom, földrajzi megoszlás, képviseleti megfontolások, sokszínűség, anyagiak, és még ki tudja mi minden. Mindent egyszerre nem lehet. Pápának is döntenie kell majd, hogy a következő évben (2017-ben) hová helyezi a hangsúlyt – erős és ütős előadásokat szeretne inkább, vagy olyan társulatokat, akikhez baráti-bizalmi szálak fűzik. Vagy marad ez a középút, kicsit ide is, kicsit oda is, ebből is, abból is, aztán meglátjuk, mit főzünk össze, és kinek mi ízlik majd belőle. Aki meg máshogy szeretné, csináljon magának fesztivált, és alakítsa a maga ízlése szerint. Tökéletes úgysem lesz. Nomen est omen – avagy nevünkben a sorsunk. A PROGRESS-nek talán túl sok is jutott belőle erre az évre. Van min gondolkodni, munkálkodni, kreatívkodni a következőig. Mindenki menjen tehát előre, amerre lát. Küzdjünk meg az előadásainkért, a nézőinkért, az önképünkért, a fesztiváljainkért, és az sem baj, ha nem értünk egyet. Hogyan is lehetne másképpen? Találkozunk úton-útfélen.