Értjük egymást? - PROGRESS(ív) napló 10.

A fesztiválon mindössze két előadás használta a Jókai Mór Művelődési Központ nagyszínpadát. A litván és az örmény előadás számunkra talán szokatlanul teátrálisan, de a maguk gyökeresen különböző módján autentikus színpadi nyelven szólalnak meg. De elég-e ez a megértéshez? Nemzeti ön-tudattalan – a litván Daukantas A litvánok Daukantas című előadása a 19. században élt történésznek, Simonas Daukantasnak állít emléket, aki – más Közép- és Kelet-Európai nemzetek újjászületésével egy időben - a litván irodalmi-történelmi öntudat egyik ideológiai megalapozója volt. Bár az előadás az erőteljes színészi játékkal, a gondosan kivitelezett jelmezekkel, a minimalista díszlet költői teatralitásával képes élményszerűvé feltölteni az anyagot, a fordítás hiánya miatt mégsem tudunk mélyebbre hatolni a darabban. Hallgatjuk a gyönyörű litván szavak áradatát, nézzük ezeket az idősödő jóembereket, ahogyan alázatosan jönnek-mennek a színpadon, jól esik figyelni a gesztusaikat, ahogy a tárgyakkal bánnak, ahogyan próbálják közvetlenül is megragadni a figyelmünket – csak éppen nem értünk semmit. Ott az első sorok környékén többen elszundikálunk egy időre, álmainkba belopakodik az érdes-puha balti életérzés(?).

Elsőre – ha olvassuk a műsorfüzetet, mely a fenti témában szép és drámai előadást ígér, - még meg is kérdezzük magunktól: ugyan mi közünk nekünk itt Pápán egy soha nem hallott litván történészhez? Ugyan mi érdekes lehet abban, hogyan jött létre a litván nemzeti öntudat, és ki volt abban meghatározó alak, hogy ő vajon miképpen is élt? Hiszen még a magunk nemzeti öntudatáról sem tudunk eleget, vagy éppenséggel semmit, vagy amit tudunk, az is jórészt hazugság, vagy jobb esetben megtévesztés, naivabbaknak: tévedés... Talán éppen ezért lett volna mégis érdekes, hogyan gondolkoznak erről a litvánok. Egy nép, melynek a történelem során ugyancsak folyamatosan küzdenie kellett az önállóságáért, a függetlenségért, a saját kultúrájáért, folklórjának megőrzésért. (Daukantas idejében, a napóleoni háborúk után Litvánia az Orosz Birodalom része volt). Az identitás nyelvi identitás is. Szép az, ha éppen a litvánok mondják a fesztiválon, hogy „a jó színház-élvezethez nem kell a nyelv”, ehhez az előadáshoz – hogy ne csak ébren-álmodva élvezzük, hogy az esztétika felszínén túl is beszélhessünk róla, - szerintem kellett volna fordítás. Ahogyan itthon is jó lenne sokszor egy magyar-magyar nyelvű tolmács nemzeti agyféltekéink közé, hogy ne csak csalóka érzékeinkre-érzelmeinkre bízzuk, kinek is kell látni magunkat és a többieket, hanem valóban értsük is egymást. Világjobbítók – az örmény Pierrot Egészen más kultúra, egészen más korosztály, egészen más teatralitás jellemzi az örmény Small Theatre előadását. Maupassant Pierrot című novelláját dolgozták fel közel egyórás parádés mozgásszínházzá. A jereváni diákok (többen még kiskorúak) elképesztő fantáziával, energiával és lelkesedéssel töltik meg a hatalmas színpadot a legkülönbözőbb karakterekkel. Beszélnek, táncolnak, nevetettnek egyszerre. Testtudatuk, jelenlétük nem csak ebben az amatőr (sic!) közegben lehet példaértékű, de egyáltalán, magyar (nemzeti) színpadon ritkán látni hasonló minőséget.

És akkor beszélhetnénk a színészképzésről, meg a Színészekről, sőt, a Színművészekről is, meg arról is, van-e valódi, átütő víziója egy Rendezőnek, mielőtt belevág valamibe a hazai (vagy nemzeti) deszkákon, de ezt a mondókát úgyis mindenki el tudja képzelni, és mindenki rögtön tudja a kivételeket is, fölösleges tehát - ahogy mondják - okosítani. Maradjunk az örményeknél, akik rajzfilmeket idéző groteszk hajlékonysággal árasztják a színpadra az eltorzult lelkek kavalkádját, csak kapkodjuk a fejünket, mi minden történik ebben a hajszában, és milyen pontosan animálják mindezt a színészek. A mozgás egyszerre hat spontánnak és zenei jelekre koreografáltnak. A kar- vagy revüszerű táncokban nincs két egyforma mozdulat – mindenki egyénített, mindenki picit elcsúszik, vált, variációkat képez – az ütemezés, a következetes karakterek és a közös alapra tett gesztusnyelv viszont mindent összefog. Dübörög a zene, talán kicsit túl sokat is, mintha a rendező meghosszabbítása lenne, löki bele az üzemanyagot, az adrenalint a színészekbe, a nézőkbe. Az eredeti novellához képest (itt olvasható magyarul is), mely ugyancsak az emberi gyarlóságot veszi célba egy kiskutya és egy zsugori asszonyság kapcsolatán keresztül, olyan előadást kapunk, mintha a Walt Disney dolgozna fel egy Móricz-novellát. És itt a legnagyobb probléma számomra az előadással: míg Maupassant nyers kegyetlenséggel, éleslátó de távolságtartó humorral mutatja be történetét, és a végső megoldásban sincs feloldozás, ez a pesszimizmus totálisan az ellenkezőjébe fordul az örmények játékában. Minden kicsit túl bájos, minden kicsit túl aranyos, minden nagyon robbanékony, és ha éppen mégsem, akkor minimum megható. Minden annyira "emberi". Így aztán nem csoda, ha a fesztivál közönségével rögvest beleszeretünk ebbe a csapatba, egyrészt mert tényleg megérdemlik, másrészt pedig azért is, mert a hatáskeltésben olyannyira profik, hogy mellettük mi most valóban csak amatőrök lehetünk. Én nekik adtam volna a fődíjat (ha én lettem volna a háromtagú zsűri, de szerencsére nem én voltam), mert szerintem messze ők mutatták be az idei PROGRESS legmagasabb színvonalú produkcióját. Még akkor is, ha a Pierrot látszólag semmi más, csupa effekt. Mint egy tűzijáték. Ha azonban átlátunk a csillogó felszínen, az elbűvölő formán, az ártatlanság maszkján, továbblátunk a manipulált élményeknél, akkor azt is érezzük, hogy ezekben a fiatalokban tényleg van valami nagyon mély érdeklődés az igazi, zsigeri átváltozás a felé. Ők nem azok, akik leírják nekünk, milyen a világ. Ők azok, akik megváltoztatni képesek azt. Ugye félelmetes?