Szakivélemények fénykormozva

"Na, akkor legyen az, hogy ezek itt ilyen szakivélemények, én volnék a szaki, akit kihínak, ha elromlik az emlékcsap, a namilyenvolt-szerintedcsap, azt megbuherálom, hogy aztán fojjon, fojjon és fojjon, azt a műholdakig meg se ájjon." Pap Gábor a PROGRESS előadásairól. Eccer aszontam, sőt megfogattam, nem írok szinikritikát, úgyhogy nem, jóóó? (Naaa, de írjál! Mer oan jókat írsz… az vót a fénykorod!) Fénykorom… (elképzelem, hogy jön a fény, azt bekormozza azt a gyönyörű kík eget, beezüstözi, bearanyozza, bebronzolja, mittomén?), ugyan, piha! Éljen inkább az önmegtartóztatás, aszkézis, szavaknak futamai benn se künn nem hallathatnak… azon aztán meg se lehet sértődni… (De mos kérik, merizé, meg azé jötté, neeem?) Neeem! Hogy nézek én másnap a tükörbe zárójel másnaposan zárójel bezárva… Na, akkor legyen az, hogy ezek itt ilyen szakivélemények, én volnék a szaki, akit kihínak, ha elromlik az emlékcsap, a namilyenvoltszerintedcsap, azt megbuherálom, hogy aztán fojjon, fojjon és fojjon, azt a műholdakig meg se ájjon, tejjen az éter szerte e nemzeti, meg nemzetközi hazában, e sárgolyón, sőt körülötte, hogy lehessen nemulass. Pedig mulattam, „másnapos is vagy cefetül, meg harmad-negyednapos, milyen ferde is a képed”, mondja naponta a tükör azóta, mondom neki „kuss”, de azért nem őt átkozom (annyira)!

(Megállazidő) Mit állít, aki megállítja az időt? Aszongya: áll. Ezzel még nem sokat mond. Filmet mond fel, mintha malacpofának felelne kettesért. Fejben képet egyeztetek, pipálok, slágvortolok, ez is megvolt (Rajhona), az is megvolt (Ronyecz), Szukicsmagda is, á dehogy, bár meglett volna… elragadnak a lépcsőházi futamok aztán, bár mégjobban tennék, mert csak úgy lájtosan, aztán jön a Pierre (Nem a Sőthsanyi, hanem a Bálint a Ződmacsból) a megfellebezhetetlen az ő kérdéseivel: hozzánkbeszél, hazabeszél? Mert abban mán nincsen egyetértés, különértés van, hogy mi a haza, hí-e, küld-e, zavar-e, rút szibarita váz-e vajon? „Ejnye Berzsenyi fijjam, hozzad ki az ellenőrződet, de rögtön, hogy ilyeneket mersz te leírni a kezeddel, hát mekbux nekem nemzetnéplélekemlékezetből, hol az alkotmányod? Otthonhagytad? Hogy túl nagy volt, nem fért bele a táskádba? Na menjé kifelé innen, vissza se gyere, anyádat, azt, be se külgyed!” Egyszóval: nem tudjuk meg múltnak árnya van-e nincs-e, így halunk meg talán nagyon hüjén, de azért ahogy magdát jádzó évi szökell le meg fel a lépcsőn azt elviszem én magammal, az fejemben (szivemben-tökömben) megragadó múltárnyalat. (Saller) Szemüveges szelíd csávó néptáncol, csapásol az orrom előtt, másik kettő (anya-apa) jobbkezet kér, nem hagyja balt, elszúrja-szarja a jó, szelíd táncot a srác, belebukik, ez kell nekik? Ez! Éljen a tekintély, éljen a „teérdekedbenteszemeztkisfiamugyetudod”? Valaki megint okosabb volt! Ő tudja, hogy nekem mi a jó! Sőt jobban tudja! Hogy a balkezem-jobbkezem mellik legyen! Múltnak árnya nekem ez az önéletrajzi szál, meg bizony szimbolikus kezdő izé, azé eztet írom, átszoktatott jobbkezes vagyok én is, kétbalkezes-lábasan valójában, minden machinában antitalent, de ez ugye egyéni szocproblem, úgyhogy vissza… Sok sztori kereszteződget, egyet se hagyva végig menni… elakadok, pedig mennék, száguldanék, repülgetnék, hagynám magamat reptetni ezzel a színházi formával, ezzel a majdnem semmivel, ahogy ének-dal-gitárpendülés van vonatkoztatva ide, erre a főtémára, az agresszióra, meg vissza is, nyomnak nekem tényleg sallert tényleg hatásból, és tényleg gyönyörű, mert ez lenne hát nekem A SZÍNHÁZ, MERT HÁT ÉN IS EZTET GONDOLOM RÓLA, FIÚK, LÁNY! DE, DE, DE, de micsináljak, ha agyam zilált, ha Gergő-Zoli-Hanna-…. nem tudom hogy kik is vagytok ti éppen, ott és akkor, hát hogyan menjek én tivéletek, hát ittragadok, itt a földön, és csak néztem ahogy elrepültök, ittenhagytok, leseszartok, és még az üveggel is megdobáltok…? Majd belehaltam, ojjan nagy bibi lett a lábszáramon… azért az Escargoval viszont semmi bibi, nagyon jó műhely ez (az), mitagadás. Csak az a dramaturg, csak azt ne tudná(to)k feledni (nemcsak ti!) (Litvánok) Végre nagyszínpad, nem szauna, teljes kényelem, lábat felvetős, üres széksorok, szellősség, idegen gyönyörű nyelv, fadíszlet, nem kell érteni, amit nem kell érteni, múltnak árnyát történész-ember hozza be most. Öregek játszanak, öregek mind, falusi színjátszók ötlenek be Adácsról Zsámbékról, mennyire jó öregeket látni jádzva, csakis öregeket, érzékenyen szépen duruzsolja körül a falusi asszonykar a historikus bácsit, vázákba jósolnak, csodát jövendőmondanak, nem értjük minek, miért, kinek, de tudjuk valahol mégis tudjuk. Lengyelek még, akik bevillanak, a nagy lengyel drámás tizenkilencedik század, a maga őseivel, rítusaival, menyegzőivel… A végén neveket mondanak, mintha temetnének, mintha imádkoznának, az öreg neve is köztük van… isten nyugtassa a jó litvánt, ha már múltárnyaival nyelvében élteti nemzetét, és ettől nem kell róla semmit gondolni hozzá kontra és pro, mert nem néznek ki érte se ezek, se azok… (Az örmények)-kel kezd a másnap, másnaposan felfrissítve aznapomat, máris van miért! Öreg külhonit gyerek külhoni vált a versenyprogiban, az csak szép volt, ez fergeteges, elsöprő színházöröm, és örömszínház, kikacsintósan túljátszanak mindent, de mégis mindenki mögötte van önnönmagának, ilyetén hiteles a cucc, máskor románok tudatosítanak így nagy bohócosan, mit tudjuk, hogy néztek, játsszuk azt, hogy így vagyunk mi túljátszós színészből, mint egy beállítatlanul beállított családi fotón. De ezek itt gyerekek és ez a forradalom. Hiszen anyanyelvi szint van ebből a tudatosságból. Vagy ez az egész csak játék? Piszlicsáré sztorit tesz felejthetetlenné a hogyan… Megjegyzem rosszmájú drámapedagógusból, lehet, hogy ezek ott kinn rendes nagy gyerekidomító színistúdió, de ojjan jó hogy ebbe mostan nem kell beléjegondolni semmit, csak hagyni, hogy hasson, és röhögni szakadatlan… (Fédra) Ez viszont a mélypont nekem. Belülnagyakaró kíjűlbelterjes a Fédra bizony, majdnem gyerekek gyürkőznek meghazudtolódva bizonyára önnönmaguk által, mesterigézet van álarcból, mozdulatrelikviából, de hát a ténylegmester, a Skipe jó ha rájukpillant eccer-eccer évközben, nemtudtöbbet, micsinájjon, őksetudnak?... és jóravalók különben a srácok-lányok, akik mostan iszonyúan fölélőttek, kirepült a laszti a stadionból, többféle szöveg és fédra és hipplitosz grasszál le-fel a műben, legtöbb persze zokniból van, igazi alterszínházi túltermelési válság van belőlük, jelentékteleségteljesesen, csak belefeküdve, nem kézrehúzva, nem kezdve vele valamit… (?), semmi sincsen rendbe sajnos, hamis ének, hamis játék, csak a tanulság az igazi, megértették másnap ahogy láttam, szót se többet… (Végül a Ricsiék) Az én nagy elfogulásom, láttam bimbódzani a Nemesben őket és látom a munkát, ahogyan szépen, együtt csinálják… Ez most egy új szabadcsapat a RÉV után-közben-mellett, belőlük áll és tanítványaikból, Lángarcot játszanak, ami szerintem nem poros: nagyon is finom és aktuális szerkezet arra, hogy észre se vesszük, ahogy gyerekeink és mi magunk is lépésről lépésre távolodunk a normalitástól, egyre több tabut döntünk. De hát minden tabu pillekönnyű, alig hallik, csak legyintünk. Mert itt ijesztően és sokat sejtetően normális minden, és Ricsiésatársulat rendezésében szinte észrevétlenül jutunk emberhalálokig, és igen, ez az igazi realitás, nem az ok okozati lánc, mert az soha nem fog megmagyarázni egy olyan tettet, hogy mért szeretsz húgodba, mért tüzeskedsz, mért ölsz apát-anyát, és mért árulod az meg el téged a végén. Ezért realistább sokaknál ez a jó Mayenburg, meg a Pinter, meg a Mrozek, meg az Örkény, leginkább azoknál persze, akik abszurdnak tartják őket. Mert hát mi van abszurdabb a mi kis múltjelenjövőárnyainknál? Szóval engem így indiszponáltan, fáradtan is meggyőztek Ricsiék, jó darab, jó rendezés, jó eszközökkel: körforgó bárszék a körbetérben, fölötte az örökké száradó családi fotókkal, letéve az elején négy üveg, abból lesz a molotovkoktél, miután a szék kilendült középről, elhagyja az origót, az archimédeszi pontot, tudjuk, hogy itt a baj. És kész, és úgy is lesz. Amint a nemricsinembetti-4bt-tagok is elsajátítják a fojtott energia sugárzását színészetükben, azt jóslom én meg, hogy nehezen lesznek verhetők!

(Fluktuáció) Nem fogok másról írni már nektek, szeretteim, pápaotthonos színi-családtagjaim! Egy bajom volt, azt elmondom: előző barcikából (ottból ittre) hárman maradtunk (tudom, akkor sokan nem voltak, de előbbiken pedig igen): Formi, Bandi az ősrajongó (hajdan Csilis örömszínjátszó, mindig ott volt-van) meg én, (talán még RigóJózsi?) Jó az, hogy progress van, meg szív is van, legyen, de azért nem volna gáz hagyományt is őrizni, icipicit, nem nagyot. Persze Soly nélkül nehéz, és NAL nélkül meg még nehezebb! De belőlünk is többen kellünk és talán rendszeresebben is. Legyünk hát fénykormosan újra itt, segítsük Sanyiékat, akkor isten is megsegít (minket-mindenkit)! Kívánok magunknak kisebb fluktuációt! Puszpapesz