Az Értől az Óceánig

Beszámoló a 44. Duna Menti Tavasz Országos Bábos és Színjátszó Találkozó tapasztalatairól.

„Akarom, mert ez bús merészség, Akarom, mert világ csodája: Valaki az Értől indul el S befut a szent, nagy Oceánba.”

Bevezető

Első alkalommal vehettem részt a Duna Menti Tavasz rendezvényen, ezért különös kíváncsisággal és várakozással néztem a találkozás elébe. A rendezvény előzményeként a Kisgéresen rendezett válogatón vettem részt zsűriként, és már ott is megfogott az esemény hangulata, az a fajta baráti – közösségi erő, ami az egész eseményt áthatotta, másrészt a magyarországi gyermekszínjátszásban – és talán a magyarországi színházi kultúrában szokatlanul erős beágyazottsággal bíró bábjáték, bábszínház jelenléte.

Ugyanezek a hatások az országos gálán is hasonló erővel mutatkoztak meg számomra. Különösen megkapó volt a megnyitó ünnepélyessége, amely súlyt és méltóságot adott az esemény egészének. A rendezvény az épület előtti téren kezdődött. A Művelődési Központ színpadán számos helyi és országos szakmai, kulturális vezető jelent meg, akik sorra köszöntötték a résztvevő gyerekeket méltatva a rendezvény fontosságát.

A háromnapos fesztivál ideje alatt tucatnyi bábos és közel két tucat élő színházi színjátékos előadást láthattunk. A látott előadások értékelése és minősítése maga is mutatja, hogy a produkciók, majd’ mindegyik gyermekszínházi előadás minőséget képvisel, és nem egy, nem kettő kifejezetten magas, arany, ill. gyémántsávos minősítésre is érdemes volt. Szép volt azt is látni, ahogy az előadások megmutatják a felvidéki magyar gyermekszínjátszás teljes keresztmetszetét.

Külön ki kell emelnünk a fesztiválon jelenlévő gyerekzsűri felkészültségét és szerepét. A három nap alatt egy tízfős, többnyire 12-14 évesekből álló diákcsapat zsűriként nézte végig, és a szakmai beszélgetések részeként értékelte az előadásokat. Példaértékű volt az a felelősségérzet, felkészültség, okosság, pontosság, és elemzői tudatosság, ahogy ezek a fiatalok összegezték a látottakkal kapcsolatos véleményüket. Sok esetben egészen pontosan, ítészi szigorúsággal – bár diákosan szűkszavúan – fogalmazták meg mindazokat a szempontokat, hatáselemeket, amelyek alapján egy-egy előadás értékeit és hiányosságait meg lehetett ragadni. Számtalanszor történt meg, hogy a felnőtt zsűri hivatkozási pontként utalt vissza a fiatalok által mondottakra. A gyerekzsűri munkája egyszerre adta szép és felemelő példáját a gyerekek érvényes szakmai látásmódjának, és az őket összefogó kolléganő pedagógiai tudásának és érzékenységének.

Bábjáték

Mint azt már a bevezetőben is kiemeltem, különösen meglepő volt számomra a bábjáték jelenlétének súlya és gazdagsága. A szakmai beszélgetések során kirajzolódott, hogy a felvidéki magyar gyermekszínjátszásban évek óta nagy hangsúlyt fektetnek a bábjáték megerősítésére, ami azért is nagyon fontos és üdvözlendő, mert pontosan tudjuk, hogy a bábjátéknak az esztétikai jelentőségén túl milyen fontos pedagógiai szerepe van.

A három nap alatt látott bábelőadások között számos forma és műfaj felvonult. Az asztali bábjátéktól a botbábokig, a wayang típusú bábokat is felvonultató árnyjátéktól a tárgyjátékig, az élő színház és a bábjáték elemeit keverő játéktól a látványszínházi elemeket tartalmazó performansz-szerű játékig felvonultatott gazdag formanyelven előadott játékok között láthattunk népmese – és ballada-feldolgozásokat (A só, Vörös Rébék), bibliai parafrázist (3+1), pogány teremtésmítoszt (A Nap születése).

A látott előadások alapján az a benyomás alakult ki bennem, hogy a bábjátékok képi-formai világa általánosságban erősebb hatású, mint a feldolgozott történetek színházi-dramaturgiai hatása, ám ez a – hangsúlyozottan egyéni – benyomás mit sem von le abból a lelkendező csodálatból, amellyel a látogató a Duna Menti Tavaszon látott bábelőadások gazdagságának adózik. Öröm volt látni, ahogyan az idei fesztivál felmutatta a felvidéki magyar bábjáték-pedagógia gazdagságának mind formavilágában, mind tematikájában sokszínű keresztmetszetét.

Színjáték

Bár az élő színház–színjátszás napi gyakorlatában ismereteim szerint nincs olyan erejű átfogó képzési rendszer, mint amit a bábos képzések kapcsán megismerhettünk, összességében bátran kijelenthető, hogy a felvidéki magyar gyerekszínjátszó műhelyekben a bábosokhoz hasonlóan sokszínű és magas színvonalú szakmai munka folyik. A fesztiválon látott produkciók ékesen tanúskodtak erről.

A Duna Menti Tavasz hagyományainak megfelelően a színjátszó produkciók esetében mind a nevezésnél, mind az értékelésben elkülönülnek a „szerkesztett játékok” és a „színjátékok”. Az idei előadások minősítése alapján úgy tűnik, hogy a színjátékok színvonala összességében némiképpen magasabb volt, mint a szerkesztett játékoké.

A szerkesztett játékok népszerűsége, ill. az azok értékelésében, megítélésében megmutatkozó különbségek rávilágítottak arra az igényre, hogy szükséges és hasznos lehet egy, a szerkesztett játékok mai állapotát, irányait és műfaji szabályszerűségeit kutató szakmai diskurzusra. Az irodalmi színpadok ’70-’80-as évek hőskorát követően most mintha újból reneszánszát élné a műfaj, azonban az akkoritól nagymértékben eltérő mai társadalmi-esztétikai közegben egészen másképpen szól, és másképpen hat, mint negyven évvel korábban.

A DMT-en látott szerkesztett műsorok alapvetően három témakörből merítettek ihletet. A játszók saját élethelyzetére reflektáltak a rögzített improvizációkra épülő Színházasdi, ill. Unalom a köbön című előadások, valamint a Kendőzetlenül című produkció. Emellett láthattunk az évszakok köré épülő népi játékokra szerkesztett előadásokat (Évszakok – játékok, Játékok a fonóban, Tollfosztóban), versösszeállítást (Játékos versek, verses játékok, …, mert játszani jó!), valamint egy, engem leginkább az oratorikus játékok formavilágára emlékeztető, kórusjátékra épülő mesefeldolgozást is (Hogyan szerzett feleséget Taskó).

Nem egy esetben persze nehéz a műfaji megkülönböztetés. A rögzített improvizációkból épülő előadások például legalább annyira viselik magukon a színjátékos jegyeket, mint a szerkesztett játék műfaji vonásait. Az idei szemlén két ilyen előadást is láttunk, az egyik a Színházasdi, a másik az Unalom a köbön címet viselte. Az előadások erejét és hatását mi sem mutatja jobban, mint, hogy az első gyémántsávos minősítést kapott a szakmai zsűritől, a második pedig a gyerekzsűritől kapta meg kategóriájában a legjobb előadás díját.

A színjátékok között mese- és novellaadaptációkkal, tréfás jelentekkel, ill. egy balladaadaptációval találkozhattunk. Az előadások eredményességét jól mutatja, hogy amíg a szerkesztett játékok között egy gyémánt- és egy ezüstsávos minősítés mellett öt bronzsávos minősítés született, addig a színjátékok körében az aranysávos előadások voltak többségben – tükrözve természetesen a mindenkori zsűri ízlésvilágát és értékrendjét.

A gyerekszínjátszásban mindig kényes kérdés a darabválasztás, a megfelelő színpadi forma megválasztása, ill. a „színészvezetés” kérdése. A színjátszó-csoportvezető – véleményem szerint – elsősorban mindenkor pedagógus, aki a művészet eszközeivel (is) nevel. Ugyanakkor nagy felelőssége van a tekintetben is – és ez is a nevelés része – hogy milyen esztétikai minőséget képvisel és valósít meg diákjaival az előadásaiban.

A „Miért ezt?” „Miért velük?” „Miért így? kérdéseire sohasem borítékolható a helyes válasz. A választás helyességét, szakmai-etikai érvényességét az előadás fényében ítélhetjük csak meg. És még akkor sem biztos, hogy igazunk van, hiszem mi „csupán” alkotás–néző relációban találkozunk a végeredménnyel, nem láthatjuk, nem tapasztalhatjuk meg a munkafolyamat belső emberi-közösségi történéseit. Mégis: a színpadról sugárzó energia, a játszók jelenlétének spontán öröme, épp mert gyerekekről van szó, akiknek a játékán keresztülsugárzik (vagy épp nem sugárzik) a játékban és a történetben levés személyes öröme – nos, ez a színpadi sugárzás jól megragadható és orientáló erejű a néző számára. Csak azokból a gyerekelőadásokból érzékelhető ez a sugárzás, amelyekben a játszóknak személyesen és csoportszinten is „közük van” a darabhoz – intenzív, személyes és örömteli viszonyban vannak a játszott történettel. A háromnapos fesztivál ideje alatt számos ilyen pillanatot érzékelhettünk, talán ezért is a gyémánt – és aranysávos minősítések magas aránya.

És ha nem is minden előadásnak sikerült itt és most meggyőző erővel sugároznia ezt az áradó örömet, a kevésbé fényesen csillogó sávok is számtalan részletszépséggel ajándékoztak meg bennünket. Talán nincs is olyan előadás, amiből ne őriznék magamban valami igazán szépet. Emlékezetes marad számomra A szúnyog főszereplőjének gesztusgazdag, humorral átszőtt játéka, vagy a Malac Julcsa című mesében az anyát megformáló szereplőnek a malacgyerekét ölelő anya megrendítő és felemelő szeretetét megmutató alakítása.

Különlegesen szép és tiszta játékot láthattunk a Búzácska Gyermekcsoport Méhek a vonaton című, szocialista tanmesét bemutató előadásában. A gyerekek játékában a meséből eltűnt minden, ami didaktikus volt valaha, maradt az egyszerű történet, ragyogó egyéni alakításokkal, jókedvű közös játékkal, és számos okos és pontos rendezői ötlettel.