VASVÁRI ANZIX

"Az előadások szakmai szempontból vegyes képet mutattak, de valamennyiről elmondható, hogy egészséges alkotói ambíciók éltették őket." Hét kiemelkedően jó produkciót is látott az idei, XV. Vasvári Színjátszó Találkozón Regős János, aki zsűritagként szemlézte végig a fesztivált. 

Nemzetközi Színjátszó Fesztivál, 2016. június 22-26.

A fesztivál a köztudomású anyagi nehézségek ellenére is hagyományaihoz méltó módon zajlott, köszönhetően a szervezők és a mindenben segítőkész önkéntesek áldozatos munkájának. A „sötét felhők gyülekezése” ellenére is viszonylag nagyszámú csoport vállalta a részvételt, akár úgy is, hogy anyagi áldozatot kellett hoznia. A program így most is igen sűrű lett. Sajnos a helyi közönség most sem mutatott különösebb érdeklődést az előadások iránt (ez alól örömteli kivételt képeznek a környékbeli falvakba kivitt vendégelőadások!). Némely esetben mint zsűritag, kifejezetten örültem, hogy a hét zsűritagra biztos nézőként számíthatnak a színjátszók.


Az előadások szakmai szempontból vegyes képet mutattak, de valamennyiről elmondható, hogy egészséges alkotói ambíciók éltették őket, és magukon hordozták azt, ami legfontosabb az amatőr színjátszásban: hiteles közösségi alkotás volt valamennyi, jól tükrözve a kisvilágok és a nagyvilág közötti átjárhatóságot, amiben a színházcsinálás az egyik legfontosabb közvetítő lehet.


Mivel a jelen jegyzet sürgős elkészítésére szóló felhívás Balatonlellén ért utol, ahová sajnos nem hoztam magammal vasvári jegyzeteimet, ezért kizárólag az emlékeimre támaszkodva számolhatok be az ott látottakról, ami nem is biztos, hogy rossz. Tömörebb leszek, talán élesebb, pontosabb, de mindenképpen az kerül említésre, ami így vagy úgy három hét elteltével is foglalkoztat.


Kezdődött a Szentgróti Garabonciások Vörösmarty adaptációjával, a Handabasa, avagy a fátyol titkai-val. Sem az eredeti darab, sem Görgey Gábor átirata – amit színjátszók használtak – mint drámai mű, meg sem közelíti a költő nagy drámai műveit. Egy felejtésre ítélt, bújócskázós komédia, mely helyenként a nyelvújítás szófacsarásain élcelődik. Ettől még lehetett volna jó az előadás, de az egész kicsit túlvállalt volt, helyenként kifejezetten ügyetlen megoldásokkal. Nem igazán működött a tér: nehézkes, sokszor funkciótlan díszletelemek akadályozták a gördülékeny cselekménybonyolítást. Sok felesleges replika maradt a szövegkönyvben (pld. az egész országgyűlési jelenet az elején, a nagybácsi és a csúnyácska vénlány „előjellemzése” is túl hosszadalmas volt, és a színre lépő szereplők nem is igazolták vissza a róluk felrajzolt tulajdonságokat). Mindenképpen erénye volt ennek az előadásnak az igényesen és szépen kivitelezett korhű kosztümök használata.


A lendvai Egy & Más Vándorszínház egészen új arcát mutatta azoknak, akik jól ismerik ezt a kiváló társulatot. Most nem ismert darabot játszottak, hanem egy amerikai bestsellernek tekinthető Christopher Durang szöveg átiratát adták elő Több, mint terápia, avagy te jól vagy, és én? címmel. Hát tényleg több volt, mint „ön- és csoportterápia”! A darab amolyan pszichológiai körtánc a szerelmi ügyetlenkedésekről. Szerkezete szaggatott, kommentárokkal, fanyar és ironikus reflexiókkal fűszerezett. Szerettem, ahogy az éppen nem szereplők, oldalra kiülve teljes beleéléssel figyelik/élvezik az éppen akcióban lévő társaik érzelmi csetlés-botlását, ahogy igazán őszinte képet ad magáról ez a szimpatikus társulat, mely mindig meg tud lepni egészséges profizmusával. Ebben most is nagy szerepet játszott a rendező, Mess Attila, aki ízléssel, jó vágás- és ritmustechnikával montírozta egységes színi megnyilvánulássá ezt az improvizációkon alapuló, apró jelenetekből álló, és rengeteg személyes elemet hordozó előadást.

 

Igazi strindbergi opusz, amolyan hisztéria-feminálisz és színházi mélymerülés volt Sárosi Gábor rendezése Az erősebb (Katona Kamra – Kecskemét) melyet a már búcsúzó diákjaival, Szappanos Arankával és Papp Zsófiával készítettek. Két nő harcol egymással egy képzeletbeli tükör előtt, s próbálják „becsapni” a tükröt, azaz önmagukat a másiknál erősebbnek látni. Ebben a fülleteg színházi miliőben - Strindberg gyakori játéktere ez – valóságos pszicho-horror zajlik a szemünk előtt, ahogy ez a két vesztes nő megpróbálja saját kudarcáért a másikat okolni, s közben felsejlik magának a szerzőnek az alakja, egy férfié/férjé, aki sehogyan sem boldogul a nőkkel. Kiváló, lélektani realista rendezés, aprólékos kidolgozottság és érett színészi játék jellemzi az előadást, szép és jól kitalált a tér- és fény dramaturgia. A játékba helyenként beemelt fizikai színházi elemek, bár önmagukban nagyon erősek és érdekesek, mégis inkább csak kitérőkként funkcionálnak. Ott jók, ahol a helyzetből fakadóan, mintegy elkerülhetetlenül következnek be, mint például az asztal fölborításakor. 1

 

Másodszor voltam nézője és csodálója Weiner Sennyey Tibor darabjának és előadójának Formanek Csabának (Diogenész). Igazi szegény színház ez, melyben szinte minden a színészre bízatik, ahol az író a színészre formálja, mintegy reá feszíti föl a szöveget. Gúny és apoteózis – szokták emlegetni Grotowski színházával kapcsolatban (Róla érdekes beszélgetés is volt Adorján Viktor most megjelent könyve 2 kapcsán).  Nos, Csaba egy személyben önmaga és valaki más, amikor ezt a szöveget előadja. Bravúros technikával testesít meg egy mitológiai archetípust, egy „szerepet” és egy világot maga körül, de mindig önmagára reflektáltan. Szinte végig „statikus” helyzetben, ülve látjuk őt és mégis valóságos fizikai színházat varázsol elénk finom, de kikerülhetetlen tekintetet emel ránk, nem úgy általában, hanem face-to-face, szinte zavarba ejtően, de mégsem tolakodóan, amit egyébként nagyon nem szeretünk, ha rosszul csinálják. De ő valósággal bevon ebbe a felemelő szenvedéstörténetbe, tudunk csodálkozni, derülni és elborzadni e különös figura sorsán. A legérdekesebb az egészben talán az, hogy bár magunk messze elkerülnénk az általa választott hordóba zártságot, de végül mégis sikerül meggyőznie bennünket arról, hogy ez az egyetlen megoldás, vagyis kibillent abból a megszokott nézői attitűdből, hogy igen-igen, mi is az ő példáját tartjuk követendőnek, de azért a világba visszalépve inkább éljük a nem-Diogenészek életét. Itt valami olyasmi történik velünk, ami mélyen felborzolja morális egyensúlyunkat.

 

Mesteri és összeszokott komédiázók a nánaiak, akik most Karinthy Frigyes: A teknősbéka című dramolettjével szórakoztattak bennünket – Vasváron szombat délután jószerivel csak a zsűritagokat – és ami aztán jócskán kárpótolta őket, Bejcgyertyános, Gersekarát és Csipkerek lakóit, akik mindhárom alkalommal megtöltötték a helyi közösségi házakat. Ezt az előadást is másodszor, illetve Csipkereken harmadszor láttam, és mindhárom alkalommal magával ragadott játékuk frissessége, pillanat szülte komikuma, az előadás szabta keretek maximális kihasználása. Lengyelfalusy Juhász Mária rendezői talentumát dicséri, hogy most is jól kézben tartja színészei karakter formálását, tudja, mikor kell hangsúlyt áthelyezni egyik szereplőről a másikra, csillapítani, vagy fokozni a tempót, titkokat tartalékolni, hogy mindig maradjon valami meglepő fordulat a beavatatlan közönség számára. A csapat nem a könnyebbik utat választja, amikor az őrültekháza lakóit és cselekedeteiket ábrázolja. Drámát játszanak, nagy átéléssel, világos szándékokkal – és ez elemi erejű humorforrás lesz, valóságos „Play Karinthy”, amit láttunk tőlük.  

Az Alig Színpad (Veszprém) új generációja az NGMK aulájában mutatkozott be MISÓ című „modern” mese átiratukkal, aminek szerzője és rendezője is egyben a társulat egyik régi alapszínésze, Makai Márton. Az együgyű Misóról szóló történet szépen illeszkedik a társulat vásári színjátszó hagyományaiba, noha kétségtelen, hogy a fiatal, többnyire mostanában toborzott színjátszók még nincsenek birtokában annak a rutinnak, amit az ilyesféle darabok előadásánál megszokhattunk az Alig Színpadosoktól. Kicsit kócos volt még az egész, és az aktualizálás szándéka sem mindenütt jutott érvényre. Tanuló darabnak minden esetre bevált, és az Andrásfáról és Hosszúpreszteg-Szajkról érkező visszajelzések is azt mutatták, hogy szépen helytálltak a falvak családi közönsége előtt.

 

Aztán jött a fesztivál meglepetés csoportja a két, harmadikos középiskolásból álló pécsi „11C - Komlóra” csoport (a társulat nevét a rendezőjüktől, és ex-tanáruktól Komlóczi Zoltántól kapták). Talán ez is mutatja, hogy mennyire szoros és mély alkotói kapcsolat alakult ki köztük! A ház nagyszínpadáról lemondva, nem kis technikai pluszmunkával előadásukat átköltöztették a patinás, szépen felújított Békeház kiállítótermébe, ahol „kulcslyuk” szerűen berendezett nézőtér előtt adták elő a Kékszakállú herceg témájára készült Locked című előadásukat. A produkció méltán nyerte el a fesztivál fődíjának számító vándordíját. A két fiatal Gillich Anita és Rózsavölgyi Dominik hihetetlen érzékenységgel és belső intenzitással tudta magához vonni a titkok feltárulásának amúgy felnőttekre szabott stációit. Mindent elhittünk nekik: a szenvedélyüket, az öniróniájukat, a lelki élveboncolást, az élethelyzetek megéltségét. Éreztem, hogy bár óriási kockázatot vállalnak a nyilvánosság elé lépéssel, mégis biztonságban vannak, meg tudnak nyilvánulni anélkül, hogy sérülne személyiségük integritása. A dolog számomra színészpedagógiai csoda is volt, hiszen a rendező pontosan fel tudta mérni (hiszen tanította őket!), hogy a tehetségen túl, milyen a két kamasz színészi erőnléte (lelki/technikai felkészültsége, előképzettsége), ami nélkül képtelenek lettek volna privát szférájukon túlemelkedve, kaput tárni a közönség számára is. Egy pillanatig sem érzetem, hogy leskelődő vagyok egy lelki peepshow-ban, sokkal inkább egy megkerülhetetlen TALÁLKOZÁS résztvevője voltam.  Az előadásban fontos szerep jutott még a zenei/akusztikai és technikai háttérnek (Eklics Dánielt dicsérhetjük érte!), ami szinte harmadik szereplőként volt jelen (az itt használt rémes, színváltós led-lámpákért külön elnézést kért a rendező, mondván, hogy eredetileg hagyományos lámpákkal világítanak).


A pénteki napot a vasvári „Üss a hasadra” Színpad Szonáta című zenés verses előadása zárta Rajner Ágota szerkesztésében és rendezésében. Kicsit lassúnak és tempóhiányosnak éreztem ezt az előadást, bár szép számmal akadtak benne kiváló egyéni teljesítmények. Mint a szakmai beszélgetésen kiderült, ezek többnyire az előadók maguk választotta, kedvenc versei voltak. Köztük különös erővel szólalt meg Nagy László: Ki viszi át a szerelmet című költeménye Rajner Ágota dizőzös énekhangján. Nem tudtam mit kezdeni az „elfektetett”, éppen inaktív szereplőkkel, az ide-oda sétálgató versmondókkal, az egészet átlengő érzelgőséggel. Kérdés, hogy amikor valamilyen „címzettje” is van egy-egy szerelmes versnek, mondjuk egy férfi, érdemes-e a versmondót odaültetni mellé, és felé beszéltetni csak azért, hogy szituációt mímeljünk. Az illető általában nem igazán tud mit kezdeni ezzel a művi helyzettel, nincs mit eljátszania. A szakmai értékelésen még az is felvetődött, hogy talán szerencsésebb lett volna egyszerűen kiállni és elmondani ezeket a verseket minden színpadi hókuszpókusz nélkül. Mindenesetre ez a csapat továbbra sem adja fel versszínházi kísérleteit (tavaly is egy ilyennel neveztek /Fölösleges fájdalmak kora/, megjegyzem, az jobban sikerült), ami tiszteletre méltó, és bízom benne, hogy egyszer tényleg színház születik a versekből, olyan, ami nem csak versekre és mozgásokra épül, hanem igazi helyzetekre, nevezzük nevén, vers-helyzetekre.

Ami a csepregi Farkas Sándor Egyesület előadásában első pillanatra megragadott, az az első kép: A helység kalapácsa előadásuk úgy indult, hogy a színpad előtt felsorakozott a falu apraja-nagyja, gyerekek, felnőttek fiatalok és idősek, mintha csak saját gyülekezetükben lennének. Zsoltárt énekeltek, majd a pap vezetésével kivonultak, illetve egyesek átvonultak a színpadra. Teljes volt az illúzió! És aztán az egész előadás tényleg olyannak tűnt, mint ami az egész falut megmozgatta. Igaz, nem mindenki játszott nevesíthető szerepet, de a szándékuk az volt – ahogy ezt a beszélgetésen is elmondták -, hogy mindenki színpadon lehessen, aki szerepelni akar. Igaz, ettől néha nehezen lehetett kivenni, hogy ki kicsoda, és hogy kivel mi történik éppen, de ezt nagyszerűen kárpótolta az egész életképszerűsége, hitelessége. Úgy játszották el, állították át saját magukra Petőfi remekművét - ezt az eposzira hangolt szerelmi csínytevést és az azt követő kocsmai összecsapást -, mintha csak az ő falujukban esett volna meg az egész.  Naiv színháznak nevezném, amit láttam tőlük, ha tudnám pontosan mit jelent ez a szó. Az biztos, hogy nem akartak megfelelni senkinek, csak saját maguknak, faluközösségüknek, és ez feledtetni tudta velem szakmai elvárásaim kisördögeit. Köszönet ezért Horváth Gyulánénak, aki hadra fogta a csepregieket, hogy megcsinálják együtt ezt az előadást.
 

A Vasvári Játékszín Hans Sachs jelenete (Férj a gyóntatószékben) leginkább Gergye Rezső alakítása miatt őrződött meg emlékezetemben. A féltékenységtől elborult agyú és végül saját felesége által a gyóntatószékben megleckéztetett férjet, ezt a rakás szerencsétlenséget Rezső olyan hitelesen játszotta, hogy valami igazi szánalomfélét ébresztett bennem. De az is lehet, hogy ebbe a szerepébe akaratlanul is beszivárgott az a sokszor kilátástalan tűnő küzdelem, amit azért folytatott, hogy ez a fesztivál megvalósulhasson.


A bajánsenyei Kerkabarka Színjátszókör most is attól a szerzőtől játszott darabot, akit ők fedeztek fel újra, és akit náluknál autentikusabban senki sem tud színpadra állítani. Török Rezső Végeladás című egyfelvonásosa Dr. Szőllösi Judit rendezésében most sem okozott csalódást. Az előadás igen finomra hangolt színészi játékot hozott, bizonyítván, hogy az évek során egyre gazdagabb eszköztár birtokába jutottak Judit színjátszói, hogy képesek szorosabbra szabott replikákban is helytállni, egymásból építkezni. Ez a komédia, melyben egy feleséget kínálnak „végeladásra”, épp úgy abszurd-közeli, emberi drámát is hordozó mű, mint a szerző legjobb darabjai. És a rendező, a színészek figyelnek arra is, hogy emberi sorsok kerüljenek drámai villanófénybe még akkor is, ha ehhez csak egy rövid, szinte vázlatosan megírt jelenetsor áll rendelkezésükre.


Jegyzeteim híján nehezen tudom emlékeim közelébe hozni az „Üss a hasadra!" Színpad másik előadását, amit Falun és városon címmel játszottak. Az biztos, hogy két különálló darabot adtak elő e cím alatt (a címen kívül köztük összefüggést nem fedeztem fel), amiből az egyiket szintén Török Rezső írta. Nagy kár, hogy a társulat nem tüntette föl előadásának szerzőit. Ezt csak utólag – szóban - árulták el nekünk, nem tudom miért. A csapattól látott k