• szerző: Formanek Csaba

Lélekerdő – a XIX. Soltis táborról


Július 4 és 10. között mintegy 70 fő részvételével valósult meg a Soltis Lajos Színház éves színészeket és rendezőket képző tábora Vönöckön. A szerteágazó élményekről Formanek Csaba néhol esszébe hajló, anekdotákkal és tábori munkaanyagokkal fűszerezett, részletes beszámolóját olvashatjátok. „Jó, ha van valaki, aki az embernek maga helyett kíván: ha van pártfogója, barátja, apja, kedvese. Az ember saját életének áldását sohasem hordja önmagában. Ezért jó, ha van ilyen anyai lény, mint ez a fügefa, aki az ember javát kívánja. Ha védelme alatt állok, tudom, hogy fölösleges kívánnom magamnak bármit is: nincs szükség vágyakozni. Amit ő kíván, abban meg lehet nyugodni, s jobb, mintha én kívánnám. Jobban tudja, hogy mit akarok, mint én.”


A fenti idézet Hamvas Bélától származik, Fák című esszéjében olvasható. És lehetne ez a Soltis Lajos Színház idei rendezőket és színjátszókat képző nemzetközi táborának mottója is – számomra legalábbis ebben a pár sorban sűrűsödik – sűrűsödhet, és innen visszabontható - a vönöcki kastélyban töltött egy hét szerteágazó élménytára.


Mindannyian, akik eljöttünk ebbe a táborba, egymás védelme alatt álltunk. Elsősorban a szervezők, vagyis a Soltis Színház vezetőinek és színészeinek védelme alatt, akik mindent szinte észrevétlenül vezényeltek le a háttérből – úgy hogy közben ők maguk is reggeltől késő estig dolgoztak valamelyik csoportban. Ráadásul éppen csak a tábort megelőzően ért véget a társulat által szervezett országos fesztivál is. Ez utóbbit bizonyos elvetemült körökben csak „pálinkafesztiválnak” nevezik az inárcsi Színkavalkáddal egy kalap alá sorolva, de én tanúsíthatom, hogy egyik fesztiválon sincs túl sokféle pálinka, és igenis, csak azt isszuk, amit lehet, és az elég is szokott lenni, és jó, és még sosem maradt el előadás vagy beszélgetés a pálinka léte/nemléte miatt. A pálinka Vönöckön is fontos védőital, persze meglennénk nélküle is, de erről több szót nem ejtek, a szervezésről szeretnék írni. (Azt is jól megszervezték, hogy mindig legyen a táborban pálinka.) Egyéb üzemanyagok tekintetében a magam részéről a kávét emelném ki, ami mindig forrón várt minket a termoszokban. A kávé védelme alatt álltunk.


És főképpen a színház igazgatója, Nagy Gábor védelme alatt álltunk. Gábor reggelente 5-kor kelt, hogy a gyerekeknek előkészítse a reggelit, és egész nap mindenre kiterjedő figyelemmel „kívánta javunkat”. Az utolsó előtti éjszaka nem is aludt, mert reggel negyed 5-ig beszélgettünk. Ő fent maradt.

A színészeket és színjátszókat a tanárok óvták, a tanárokat a színészek. És a tanárok egymást, és a színjátszók is egymást. Csoportvezető kollégám, Deme Robi rendező súgta oda nekem az utolsó napok egyikén: úgy érzi, sokkal kevesebbet tudott adni a résztvevőknek, mint amennyit kapott tőlük. Ezzel mondjuk nekem rengeteget adott, mert én is így éreztem magam, és azt hiszem, így utólag, ez egészen természetes érzés volt. Talán titokban mindenki így érezte.


Talán ez a titka a jó közösségnek: minden egyes tagja úgy érzi, többet kap, mint amennyit adni képes.


A közel 70 fő részvételével megvalósuló táborban a 8 éves gyerekektől a 80 fölötti korosztályig minden generáció jelen volt. Ennek mentén osztották csoportokra a táborlakókat a délelőtti tréningeken, majd délután és este már vegyes korosztályú csapatok dolgoztak. Az ajánlott téma, a kiindulópont a Szentivánéji álom volt. Reggel 8-tól közös bemelegítéssel indultak a napok – melyekről e sorok írója (mint a tábor egyik trénere és csoportvezetője) kimentette, s inkább szellemi tornára kötelezte magát, mondván (magának, mert amúgy senki sem kérdezte erről): a 9-től esedékes foglalkozásokra készül.


Másfél-2 óránként cserélődtek a csoportok és trénerek - én például naponta elsőként a „KÖLYKÖK”-kel dolgoztam, majd a „FELNŐTTEK”-kel, kora délután pedig a „KÖZÉPISKOLÁSOK”-kal. Ebéd után a nagyrészt Soltisos színészekből álló „FANYŰVŐK” brigáddal folytattam a munkát. Közben a játszók el-elszaladgálnak 20 perces ének- vagy beszédórákra (Pilnay Ildikó és Kelemen Márta egész nap fogadják egyéni foglalkozásokra a tábor résztvevőit). Szóval mozgalmasan telnek a napok, mindenki sokféle színházi élménybe-szemléletbe belekóstolhat, sokakkal dolgozhat együtt.


Hogy valamelyest összefogjam a magam számára ezt a dinamikus ki-beáramlást, még a tábor előtt úgy döntöttem, hogy a Szentivánéji álomból csupán az erdőre és a fákra fogok koncentrálni, vagyis a darab „természeti” közegére. Hat évvel ezelőtt is itt volt a Soltis tábor, ismertem már a vönöcki kastélyt és a körülötte lévő parkot, emlékeztem, hogy van jó pár nagyon karakteres fa, akik jó inspirációt fognak adni a munkának.


Minden csoportommal végigcsináltam az „alaptréninget”: mindenki választott magának egy fát (amelyik a legszimpatikusabb vagy legérdekesebb volt a számára), időt töltött vele, meditált alatta, gondolkozott róla, beszélgetésbe lépett vele, majd leírta azt a 10 szót, ami az adott fáról eszébe jutott. Utána meg kellett írni a „fa monológját”, a már meglévő szavak felhasználásával. (Eddig akár otthon vagy bárhol máshol is végezhető a „tréning”, sőt, úgy hiszem, már ennyi is nem csekély lelki haszonnal kecsegtet, még ha az ilyesféle haszon nehezen is mérhető megszokott világunkban.) Ezeket a szövegeket aztán mindenki felolvasta a többieknek a maga fája mellett. Később jeleneteket, etűdöket is készítettünk a szövegekből, az alapszavakból, illetve a fákból kiindulva.

Érdekes volt látni, mennyiféle megközelítés és viszony jött létre. A fákon keresztül mindenki úgy beszélt saját magáról, ahogyan a fája „kívánta”. Mert a legnehezebb azt megfogalmazni, azt eldönteni, hogy miről is szeretnénk valójában beszélni, miről szeretnénk színházat csinálni, miről szeretnénk mások előtt vallomást tenni – s mit szeretnénk elrejteni előlük. A fa ebben is segít. A fában el lehet bújni, a fából meg lehet szólalni. Én vagyok az, aki a fából beszél? Vagy a fa beszél belőlem? Lehet, hogy nem is lehet eldönteni. Az ember olyan, mint a fa. Ha az egyéniségét keresem, fel tudom fedezni. Azt gondolom, ez a fa ilyen. Nézem, és úgy gondolom, látom. Ám ha a fák egymás mellett állnak, s lombjaik összeérnek, már nem is olyan könnyű eldönteni, melyik fát látom, hol ér véget az egyik, s hol kezdődik a másik. Meddig fa, és mikortól napfény, mikortól ég. Sőt, ha arra gondolunk, hogy gyökereikkel is egymásba karolnak a föld alatt, akkor máris tudjuk, hogy nem mindent látunk a fából – s éppen így nekünk embereknek is vannak talán ilyen láthatatlan gyökereink, és egymásba boruló lombkoronánk – láthatatlan és titokzatos ösztöneink, vágyaink, egymásba átfolyó szellemvilágunk.


Minden fa más, s minden fának van valamilyen mágikus olvasata. Olyan, ami olykor tudományra, olykor művészetre vagy éppen szerelemre hangolja az embert. Arra, amire éppen szüksége van, de maga sem tud róla. A fákkal való azonosulásnak vannak tehát teremtő mozzanatai. Nem csak az ember tulajdonságai bújnak el vagy mutatkoznak meg a fában, ha vele meditál, ha róla beszél, hanem fordítva is. A fa is képes belénk bújni és megmutatkozni általunk. Ha befogadod, veled él együtt. A fák hűségesek. Nem ugrándoznak, nem kapkodnak, nem menekülnek el. Még akkor sem, ha el akarod pusztítani, hirtelen, vagy lassú mérgekkel. Mióta ember él, együtt él a fákkal, s a fák az emberrel, s ennek az ősrégi kapcsolatnak bizony vannak következményei. Nem csak a mítoszokban és a népmesékben és a versekben. Itt és most, azokkal a fákkal, akikkel együtt élünk, akiknek árnyékában szaladgálva töltjük életünk elszaladgáló idejét, akik emlékeznek és emlékeztetnek az előttünk élőkre, és mesélnek majd rólunk is az unokáinknak, ha lesz mit mesélniük, ha lesznek még, hogy mesélhessenek.


Így született néhány közös mese Vönöckön is, apró történetek színészek és fák között.


Persze a Fanyűvőkkel jutottunk ebben a legmesszebb, hiszen velük volt napi 5-5 és fél óránk együtt bolyongani a mágikus erdőben. Foglalkoztunk az eltévedés, az elveszés, az elvesztés témájával, belekóstoltunk a négy alapelembe, melyek a fákat (is) körülveszik. Észrevettük, hogy a fák sem csupán a szépség és a líra lényei, nekik is van humoruk, torzak, groteszkek, vannak sérüléseik, talán még bánatuk is. A fa körül ott van az élet, a szerelem, és ott van a halál is. Hamvas Béla Fák című esszéjét olvastuk egymásnak, ott a fák alatt. Talán ők is hallgatóztak. Talán jókat kacagtak rajtunk, talán csak mosolyogtak.


Számos etűdöt készítettünk, ahol a színészeknek egyedül vagy 2-3 fős csoportokra bontva maguknak kellett kitalálniuk a jeleneteket. Aztán közös szemlézés, megbeszélés, a tanulságok levonása következett. Mit láttunk, mi tetszett benne, hogyan fejlesztenénk tovább. Hogyan jelenik meg az etűdben a fa és az ember viszonya. A hatodik napra előirányzott nyilvános bemutató terhe már a második naptól nyomta a vállunkat. Milyen jó lett volna még többet gyűjtögetni, sietség nélkül, a kontextuskeresés túl korai kényszere nélkül szélesíteni a tematikát, több nyomra bukkanni, több elágazást keresni! Több fát, kevesebb színházat! Nehéz volt eltalálni az arányokat: egyszerre kellett szűkíteni a csapásirányt, hogy ne folyjon nagyon szét a munka, időben le lehessen kerekíteni - és mégis tágítani, mélyíteni. Jó lett volna több fával megismerkedni, az elsőként született szövegeket elmélyíteni, lombosítani. Átírni, átrajzolni faformára, képverssé tenni, gondozni. Erről le kellett mondanunk.


A bemutatókényszer sokszor túl korán kivezeti a fókuszt a belső keresésből, a csoportmunkából, és a létrehozás, a mutatás irányába állítja az energiákat. Mégis jobb így: számomra a színház a közönséggel való kapcsolatról szól elsősorban, a munka sosem lehet öncélú. Az ember nem tarthatja meg magának, amit megtanul. Még ha oly kevés is az. A csoport nem tarthatja meg magának, amit elér. A tábor nem érhet véget a táborban. A tanulásnak, a teremtésnek szerves része a továbbadás, a továbbítás képessége. Csak akkor érted meg igazán, amit megtanultál, amit tudsz, ha át is tudod adni. Az adás gesztusával kell zárni.


Igaz, meg kell tanulnunk kapni is, és ez olykor még nehezebb. Talán azért mert azt hisszük, hogy kapni könnyű, ahhoz nem is kell semmit csinálni, azt nem is kell gyakorolni. A tréningek egy része arra irányult, hogy megtanuljunk nézni és látni. Felfedezzük a saját nézésünket és a saját látásunkat. És megtanuljunk beszélni arról, amit megéltünk, arról, amit gondolunk a másik munkájáról, jelenlétéről. A beszéd (de nem a csacsogás) a gondolkodás egyik motorja. Lehet magányosan is elmélkedni, de mintha ilyenkor is beszélnénk (még ha esetleg szavak nélkül is) valakihez – ki kihez - magunkhoz, a szerelmünkhöz, valakihez, aki hiányzik, Istenhez vagy legalább egy fához. Lehet, hogy ha valaki megtanul beszélni, az lesz a következő feladata, hogy megtanuljon hallgatni. Ha már újra tud hallgatni, meg kell tanulnia újra beszélni, mert egyre mélyebb hallgatásból egyre mélyebb beszéd lesz, és abból még mélyebb csend. És közben mindig mindent elfelejtünk.


Ahhoz, hogy színházat csináljunk, az egyik első lépés, hogy megtanuljunk színházat nézni. Mire és hogyan figyelünk.

Az egyik este kaptam ajándékba egy üveg bort Attilától, aki a Soltis Színház technikai munkatársa. Helyi termés, Lalifalva hárslevelű, most is ezt iszogatom, már a tábor után, Budapesten, e cikk írása közben. Megkérdeztem tőle, mivel érdemeltem ezt ki. Azt mondta, ő figyelt engem már a fesztiválon is, a táborban is, és észrevette, hogy kifelé nézek, de azt látom, ami belül van. Ezért kaptam a bort. Van olyan ember, aki ajándékot ad, mert megfigyel és (beléd) lát. Látja, hogy nézel (ki), s hogy fogadsz (be).


Szóval tanulnunk kell látni és ha már látunk, adhatunk, sőt, adnunk kell. És meg kell tanuljunk a színházról beszélni. Arról, hogy mit is kaptunk. Sokan azt mondják, a színház a néző művészete. És igazuk van. Jó, ha felismeri egy színész, és idővel zsigerévé válik, hogy ő maga, ha a nézőtéren ül, hogyan kerül a színház hatása alá (miért, vagy miért nem), hogyan képes irányítani a másik (alkotó) ember az ő figyelmét, gondolatait, érzéseit, és hogyan és mennyi szabadságot ad, mitől működik egy beszélgetés, egy szöveg, egy jelenet, egy előadás. És mitől csúszik félre, mitől lesz elnyújtott vagy töredezett. Mitől lesz erős és feszes, rugalmas vagy merev, mélyreható vagy mélyből jövő. Mitől lesz sajátosan önmaga. Nem „szakmai szem” nézése ez, hanem a sajátosan valódit keresőé. Nem szabályokat, sémákat, vélt igazságokat keresünk és hasonlítunk rá a látottakra, hanem felfedezünk, kapcsolatot teremtünk, gondolatainkkal, felfokozott jelenlétünkkel energiát adunk vissza a jelenetnek, a színésznek.


Minden jelenet egy kisebb fa. Vannak idétlen, lapos, száraz, szikkadt fák, és vannak ilyen jelenetek is. Meg színészek. Nem is az a fontos most, a tanulás-keresés fázisában, hogy milyen a jelenet, hogy milyen a színész, hanem a képesség, hogy felismerjük, hogy elfogadjuk, ha mások ilyennek látnak. Fontos, hogy bátorságot adjunk másoknak, hogy szabadon lássanak minket, kilépve a sémákból, a bezárkózásból. Hogy felfedezhessenek. Ahogy a fák hagyják meglesni magukat. Nahát, ilyen! Azért ilyen, mert ilyen földben, ilyen szélben, ilyen tűző napon, ennyi víztől lett ilyen? Mitől lett ilyen ez a szegény jelenet? Mert féltünk lombosodni, vagy mert túllombosodtunk? Nem ástunk elég mélyre ahhoz, hogy elbírjuk a koronánkat? Vagy csak ásunk ezerrel, de elfelejtünk odafent is lenni, odakint is lenni?


Néha adni felejtünk, néha kapni. Iszonyú tökéletlenek vagyunk.


A legjobb lenne, ha megtanulhatnánk a saját kertészünkké válni. De ne feledjük a mottóul kitűzött bölcs intelmet: nem tudhatjuk, hogy saját magunknak mi a jó. Ezért van szüksége a színháznak a közönségre, és a közönségnek a színházra. Egymást kertészkedjük a figyelmünkkel, a szavainkkal, a csendjeinkkel.


A hatás nem mindig azonnali. Nem minden hatás azonnali.


Ezért aztán, ahogy telnek a napok, tágítunk, sűrítünk egyre több iránnyal gazdagodó anyagunkon, és mégis vakon tapogatózunk. Próbálunk a jövőbe látni. Jóslatokat fogalmazunk meg. Csak az intuíció marad olykor, milyen következményekkel jár majd egy-egy kényszerűen korai döntés. Olykor még a kérdés sem világos. Ha tudnánk mi a kérdés, legalább lenne valamilyen kapaszkodónk.


Megjelennek figurák, akikkel tudjuk, dolgunk van. Dóri egy pici farönkkel a karjában sétál az egyik etűdjében, mi követjük őt a kertben, gyermekként tartja a kis tuskót, énekel, majd a földre helyezi, füves ágyba, lapulevelekkel takarja be. Amikor az utolsó levél is rákerül, és teljesen elfedi a fadarabot, akkor értjük meg, hogy ez nem altatás, hanem temetés. Mégis a Ringató címet adom neki. Mindenkinek címet is kell adnia a többiek etűdjeinek.


Íme néhány cím, amit én adtam a többiek jeleneteinek:

Télfiú és pókháló nagyi

Hímnem, nőnem

Fábaszorult

A hontalan

Fő a nyugalom

Lombtündér

Családi gyökerek

Fapados szerelem

Ajándékom vagy

Horror az erdőben

A fák nagy tudója

Nem esik messze

A hajdémon csillaglányt szül

Van egy barátom, vágod?

Ki kötött meg?

Bokros élet

Nem vagy egyedül

Anya elveszett

Intim fák

Kavicshely

Gallyra megy a játék

Puck, az öntöző


Ez utóbbi Zsuzsi és Csenge jelenete. Zsuzsi volt a hangfelelős, Csenge a mozgó. Csenge vidám, izgága, groteszk manója zenei hangokkal locsolja a fákat, aztán a nézőket is, csendül a hangtál minden varázsloccsantásra, röppennek a vízcsöppek, s mi tudjuk, igen, ilyen az, amikor Puck reggel felébreszti a fákat, ilyen ihletet ébreszteni, ilyen vidáman táncol az ember, aki képes összekötni a hangokat a természettel.


Anna famonológjából, egyéni etűdjéből, majd közös improvizációkból egy egész jelenetsor születik a bemutatóra. Először a nézők kapnak beavató tréninget a fává változás tudományából – közösen gyakoroljuk, hogyan hajladoznak a faágak a szélben (lásd a cikk első fotóját). Majd haladó fokozatra kapcsolunk. Anna a többi színészen végzett tréninggel demonstrálja a közönség számára a lombosodás technikáját.

Miután megtisztítottuk a gyökércsakrákat, leveleket buggyantunk magunkra. „Buggyanak ki a leveleink, és látjuk a színüket, a formájukat, érezzük a tapintásukat!” A lelkesedésből azonban hamarosan megszállottság, majd türelmetlenség lesz. „Felelős vagy a fádért!”, mondja Anna-tréner túlhevülve, majd kizavarja a gyakorlatból az orrát fújó Ákos-tanítványt, és rögtön utána az ezt kritizáló társát is. Ádám kitartó, nagyon akar, de „beerdőzik”, pánikrohama lesz, le kell fektetni, hogy kilélegezze magát. Végül aztán az egész csapat felbomlik, kinek pisilni kell, ki csak csöndben eloldalog.


Csak a térben maradó száraz faágakat látjuk és a tréningvezetőt, aki eksztázisba esik a gyönyörű mintázatú faágaktól, nincs visszaút, csokorba köti őket, majd magára szigszalagozza az egész bokrétát. „Itt van Anya!”, mutatja a mellette álló fát, groteszk jelmezében ugrándozik, majd: ”Kérlek segítsetek! Nincs nevem!”, kiáltja immár tébolyultan, önmagától ittasan a nézőknek. A kis betonbunker tetejére mászik, imbolyog a kerítésen túli szomszédos fák felé, hozzájuk kiabál. Magányosan hallgatja, mit válaszolnak a fák, majd csendben, bódultan beledől a mellette elterülő kiszáradt rőzsehalomba.


Nem állítom, hogy ez a jelenet egyszerre ne lenne a saját színházi múltam, a 13 évnyi Radikális Szabadidő Színház-korszak valamely görbe tükre is. És persze leginkább a saját naivitásunk görbe tükre, torz mégis szeretetteli kép a gurukról, a kuruzslókról, a színházi sámánokról, akik naivitásunkat kihasználják, megbuggyantanak bennünket, hogy aztán is mi megbuggyanthassunk másokat. Csupa megbuggyant mester és megbuggyant tanítvány szédeleg, korán érő gyerekek, sosem felnőtt öregek, míg fel nem fedezzük „saját táncunk maszkját”. S akkor valamin átlépünk. Már nem a metamorfózist hajszoljuk, nem akarunk már mások lenni, másnak látszani, „állapotba” kerülni, sem tanítványok, sem mesterek, de még csak színészek és rendezők sem szeretnénk lenni többé. Már nem kívánunk. Nincs nevünk. Ez a pánik, a maszk letépése közben az arc elvesztésének félelme. Már élünk, még élünk. Legalább élünk, igaz, csak félig, hiszen félünk. Ez a fél-lény viszont mi magunk vagyunk. „Törött pálcikán ugráló vattacukrok”.


Akinek nincs neve, de mégis te vagy: az a lélek.


A teremtést már nem kell többé stimulálni magunkban. A színésznek nem kell már magát „agyontréningeznie”. „Hirtelen” lélek lesz.


Lehet, hogy ehhez kicsit mégis meg kell buggyanjunk? Lehet, hogy előbb komolyan kell magunkat vennünk, hogy aztán kinevethessük a nagy komoly gurut (magunkban)? Lehet, hogy igenis szükségünk van ilyen naiv korszakokra? Szükségünk van a sámánokra, kuruzslókra, akik segítenek bennünket, hogy létrehozzuk és aztán felismerhessük saját maszkunkat? S azok a maszkok nem jönnének létre amúgy is, talán még súlyosabban, a felismerés teljes hiányában, immár letéphetetlenül? Ki tudja, mire van valójában szükségünk? Talán csak a fák.


Ádám famonológja egy hatalmas fa történetét meséli el, egészen fiatal korától. Magányosan nő fel, a többiek messze vannak, ő pedig kicsi, gyenge. Hiába üdvözli őket, a többiek nem válaszolnak. A végére azonban megerősödik, felnő, védelmező lesz, és magához hívja az embereket, hogy megóvja, szeresse őket. Ebből is egy összetett etűdsort készítünk. Csenge manója hívja életre „embrió” állapotából a fát, Ádám felnő, szerelmes lesz egy tövébe letelepedő lányba, de kiderül, a lánynak már van párja. Ádám ismét magányos. Aztán vidám zenészcsapat érkezik, mulatoznak, az egyik részeg dajdajozó lepisili. De ő továbbra is szereti az embereket. Nagymama (a 83 éves drámapedagógus Kinszki tanárnő) érkezik az unokájával, Szofival (a legkisebb táborlakó), mutatja a nagyi, milyen erős, hatalmas a fa, de egykor éppen olyan pici volt, mint Szofi. Megsimogatják. A nagyi szeretne megpihenni a fa alatt, de az unoka éhes, haza kell hát menni, akad otthon még a süteményből. S végül érkezik Ákos, a favágó (ő „civilben” amúgy bűvész, azért jött a celldömölki társulathoz, hogy előadóként képezze magát). Kastélypark Projekt feliratú tervrajzokat nézeget, s nekiáll kivágni a fát.

Az első csapásra Ádám kiugrik a saját fájából (úgy gondoltuk, hogy itt mintegy a fa lelke ugrik ki a testéből), csendül a hangtál, kimerevedik a kép, Ádám összegubózik, magzatpózba húzza magát, s ekkor beszalad Anna-tréner, felébreszti a „beerdőzött” színészt.


Ezt a fordulatot egyébként Csenge találta ki, bosszankodtam is magamban, hogy nem nekem jutott eszembe. Eredetileg más véggel próbálkoztunk, egyféle hangkánonnal, amit az összes famonológ spontán áramlásából szerettem volna kikeverni. Amikor napokkal korábban a tűzrakóhely körül mormoltuk, nyökögtük, énekeltük ezeket a szövegeket, csodásan működött. A nagy térben azonban sehogy sem találtuk a kellő arányt. Hol nagyon patetikusan hangzott az egész, hol túlságosan szétestek a szólamok. Valahogy nem volt helye benne a nézőnek, hiába szólt kifelé. Nem tudtuk összefoglalni az eddigi etűdök „igazságát”. Pedig itt, a fa halála, a gyermek újjászületése, az élet örök körforgása témájában valamit csak kellene szakítani. De pátosz nélkül.


Legyen hát, hogy Ádám kijön az „erdőből”, a maga rémálmából, ahol fának álmodta magát. Hogyan tovább?


Nem volt több időnk, gyorsan kellett megoldást találni és lezárni a kis etűdsort. A végén, gondoltuk hát – Anna vezetésével - „levonjuk a tréning tanulságait”. „Fogjátok meg egymás kezét, és érezzétek át a tanulságot” - vagy valami hasonlóan bárgyú, ámde játékos szöveggel kínáljuk meg az embereket. Mi lesz ebből?


A közönség jó partnernek bizonyult. A hatalmas fa alatt vagy 150-en fogjuk egymás kezét, a játszók a nézők között szétszóródva, olykor még megbuggyant hangon szónokol Anna, néha azt kántáljuk közben halkan: „Lélekerdő”, a nézők velünk tartanak, s behunyt szemmel hallgatjuk az előadást záró, hol innen, hol onnan felhangzó Hamvas-sorokat. Majd hangtál csendül, hosszan rezonál, és csend.


A lombok susognak, alattuk mi, - összekapaszkodva, aki akar;


magában álldigálva-üldögélve, aki úgy gondolja, úgy a jobb neki;


távolabb lépve, aki inkább látni szeretne, mint részt venni.


70 táborlakó, 70 vendég, kisgyerekek, kamaszok, fiatal és érett felnőttek, öregek, apák, anyák, rokonok, barátok, egymásnak idegenek.


És a fák.

Akik leginkább jót kuncoghattak az egészen.


***


Hosszú lesz ez a cikk, és még közel sincs vége. Remélem, még nem fásultál be teljesen, s velem tartasz. Igen, te! Ott a képernyő másik oldalán. Heló! Ébresztő! Igyál egy kávét (vagy egy pálinkát), dőlj hátra, s lazulj el. Hiszen még egy szót sem ejtettem a többi csoport munkájáról – igaz, ilyen részletesen nem is tudok beszámolni róla. Nem tudhatok, hiszen nem voltam ott. Nem pont ott, csak a közelben. Így aztán csak annyit ígérhetek a végtelenül felcsigázott olvasónak, aki te vagy, hogy megpróbálom a többi tanerőt is rábírni, írjanak valamit a tábori munkáról neked, akár interjú, akár élménybeszámoló formájában.


Amit én írhatok, az csak néhány kósza benyomás, személyes emlék, no meg a tábori bemutatón látottakhoz fűzött reflexiók. Ebben viszont ne legyek rest!


A Hoppart társulatot vezető, korábban Soltis-tag Herczeg Tamás csoportja a mesteremberekre koncentrált a héten. Táborzáró jelenetük az egyenként megérkező szakmunkások próba előtti beszélgetését jeleníti meg, nyers, szókimondó formában. Kedvenc párosom a Sipi-Bálint duó: Sipi valamiféle gondnokszerű figurát játszik, értetlenkedik a szaki-színjátszókon, munkáskesztyűben szívja a cigit és nagyon trágárul beszél a nyomában igyekvő Bálintnak – aki azonban fülhallgatót visel, ritmusosan bólogat a saját zenéjére, és egy szót sem hall a Sipi-féle monológokból. „Szííínészkednek!”, hangzik el többször becsmérlően az elvetemült gondnok szájából. Ez a kis tréfajelenet görbe tükör ittlétünkre, a színház haszontalansága a melósok szemszögéből, egyúttal groteszk játék a hétköznapi hierarchiában (rettegésben) élők nyomorára és az önkifejezés elsorvadására. Számomra nehéz nevetni ezen a játékon, de ez alkati kérdés: nem Shakespeare bohókás és szerethető munkásait látjuk itt, hanem torz, nyers és a kommunikáció zárványaiba szorult, megrongálódott lényeket.


Milyen jó, hogy a gyerekek jönnek ezután a táborzáró kavalkádban! A gyerekekkel három fiatal pedagógus is foglalkozott: Pilnay Sára, Ecsedi Csenge és Solténszky Ráhel. A 17 fős csapatban 8-12 éves korú gyerekek vettek részt, és a különböző játékos foglalkozások mellett egy lengyel mesét dolgoztak fel, illetve írtak át: A páfrány virágát, ami – nem lehet véletlen! - szintén egy erdőben játszódott. A gyerekek napközben a művelődési házban dolgoztak, és bár ők is a kastélyban laktak (kivéve a hazautazósokat), este 10-kor már aludtak – így viszonylag keveset láttam őket.

Bemutatójuk első része a vönöcki művház emelt színpadán zajlott, ritmusok, mozgások, mondókás (néhol rap-es) szólamok kavalkádját láttuk-hallottuk. Engem leginkább az nyűgözött le, mennyire fesztelenek tudnak lenni, miközben „lazán viszik” a koreográfiát. Nincs rajtuk semmi maszk. Van pontosság, de nincs merevség. Vajon mikor kezdődik a maszkosodás? A darab közben nézelődnek, kipillantanak a közönségre, egymásra, s ez a legkevésbé sem zavaró. Nem is tudok a történetre figyelni, annyira leköt ez a jelenidejűség, ez a jelenlét. A szerepeiket nem rántják magukhoz, nem birtokolják, nem uralkodnak rajta, s mégis figyelnek és mesélnek és előadnak. Egy pillanatra sem lesznek „civilek”. Mégis ugyanazt a történetet építik. Nem lehet könnyű dolgozni velük, a figyelmüket, az egyéniségüket egy irányba állítani úgy, hogy ne fegyelmezd agyon őket. És itt, ebben a szabályos szabálytalanságban a lelkek megszólalnak úgy, ahogy mi felnőttek a kis hangkánonunkban nem tudtunk megszólalni.


El vagyok foglalva azzal a gondolattal, hogy ha lenne gyerekem, és ott látnám, a színpadon, mit éreznék.


Aztán kiárad a történet az udvarra, a nagy fa elé és köré, körtáncok és mondókák gyűrűznek tovább, a mese megindul, és puff, elmondják, hogy nem szabad magunknak kívánni. A páfrány virágát megszerző főhős, Jacus, mindent megkap, amire vágyik, de senkivel sem oszthatja meg ezt a boldogságot. Az eredeti mesében Jacus nem tud megszabadulni a virág átkától, kénytelen végignézni szerettei pusztulását, miközben ő maga sosem látott mesés gazdagságban él. Rájön azonban, hogy életének és gazdagságának így nincs semmi értelme, s végül azt kívánja, nyelje el a föld – és el is tűnik a virággal együtt. Ez a nagyon sötét vég nem tetszett a gyerekeknek, így a mesét átírták. Jacus próbatételeken esik át (költőiség és humor jellemzi ezeket a nagyon egyszerű, mégis mélységesen igaz jeleneteket) s végül megszabadul a virágtól és visszatér szeretteihez.


A hatalmas tapsvihar után visszasétálunk a kastélyhoz, ahol már kezdődik is Deme Robiék előadása. Robival tavaly futólag már találkoztam a Soltis fesztiválon, most végre alkalmunk nyílott több időt együtt tölteni. Elképesztő figyelem és alázat van benne, de nem szerzetesi értelemben. Inkább olyan, mint egy vidám, vagány vándor. Valaki, akiben van erő hegyet mászni, maratont futni, s közben tréfálkozni. S valahogy mégis leginkább lírai alkat. Nem vasember, és nem is bohóc.


Forma, érzékenység és tréfa – negyedórás jelenetükben – melynek központi témája az Oberon-Titánia viszály - ez a három minőség váltakozik. A szereplők mozdulatlanul állnak, némelyikük mesterségesen merev, kényelmetlen pozícióban, míg a népes közönség elfoglalja a helyét a kert szegletében. Aztán a merev forma átlendül a komolyság veszélyes zónáján, és ránk kacsint. Az Oberonnak látszó szoborszerű Bálint mintha csak zuhanyozna a fák alatt, talapzata egy jókora tuskó, torz mozdulatai és hangja alól előtör a gyerekes, önmagát kínok között is élvező és örömök között is végtelenül sajnáló férfi. Rajtunk is kacag, mintha mi lennénk ez a torz lény, akit megjelenít. A háttérben, jó messze a táborzáró vacsorához hasogatják a fát, de éppen odaillik a mesterember-idill a torz Oberon horizontjára. Az élet rendezte be, jól tette. A női kar, középen Titániával kicsit eltűnik az eléjük hajló ágak között, zárt és sötétebb a tér, s talán amúgy sem elég rétegzett és kifejező a játék ezen a térfélen, de hasonló ellentétes elemekből építkezik. Hol egy sámáni papnő imádása, hol egy élveteg rúdtánc képe jelenik meg emlékeimben, bizony jó lenne újra megnézni!


A „legszabadabb csapat” a két Puck – Cintia és Péter groteszk kettőse. Itt aztán van hiábavaló bohóckodás, veszélytelen démontánc, dadaista rap, minden. Ez utóbbiban oldódik fel végül az egész előadás, melynek végén a betáncoltatott közönséget faképnél hagyják a színészek, szó szerint elszaladnak, hiába tapsolunk utánuk. Csak a következő bemutató helyén jelennek meg újra, a kastély erkélyéről tapsolnak le ránk, vagy magukra föl, ki tudja ezt eldönteni éppen ott és akkor? A játék működik, „van benne valami furcsa és megmagyarázhatatlan”.

Még két estével ezelőtt láttunk Robitól egy másik munkát is, amit a tréningcsoporttal, a KÖLYKÖKkel hozott létre. Róluk nagyon sokat tudnék mesélni, mert én is dolgoztam velük a reggeli órákban, és ha most mesélnék, akkor persze csupa jót mondanék, amit el is lehet képzelni, így nem mondom. Azt azért érdemes tudni, hogy hét 14-15 éves lányról van szó, plusz egy 15 éves fiúról. A csajok nagyrészt összeszokottak, mert együtt járnak a Soltis Színház stúdiójába. Örökmozgók, lelőhetetlenek, hihetetlen érzékenyek. (Nem dicsérek!) Aznap este az egyik autó reflektorfényében egy pici tisztáson a fák között egy nagyon finom mozgásetűdöt láttunk tőlük, fegyelmezett, összehangolt mozdulatokkal. Mégsem volt betanultság íze. Olyan volt bizonyos regisztereiben, mint a gyerekek játéka – a formák közben is megmaradtak önmaguknak. A saját mozdulataik voltak. Ők már nem nézelődtek kifelé-befelé. A jelenlétük sokkal nagyobb része tudatos, megformált. De nincs maszk, nincs merevség. Aztán van egy nagyon fontos pillanat, - nevezhetjük az „ártatlanság elvesztésének” is? – egyszer csak észrevesznek minket, a sötétben bujkáló nézőket. S néznek ránk, és rajtunk keresztül magukra. Talán itt a maszkosodás első pillanata? Amikor a nézve vagyok már nem természetes többé. Nem játék, többé már nem a szülői figyelembe való ösztönös kapaszkodás, az azzal való együttlét. Hanem döbbenet. Az elszakadás döbbenete, a különbözőség döbbenete. Az önmagunkra ismerés döbbenete.


És akkor ott, a két nappal későbbi jelenetben, a nagyobbrészt felnőtt-középiskolás csapatban – gondolom most, utólag, a cikket írva – nem éppen ezeknek a maszkoknak az őrületét láttuk, s az alóluk való kínos-kéjelgő kikacsintást? Heló! Én is gyerek vagyok, csak már nem látszom!


Kérdezhetem egyáltalán magam, hogy mit láttam akkor? És amit most leírok, azt vajon nem most látom? Vajon az a fontos, ami ténylegesen történt a jelenetben, vagy az, amit bennem elindított? S ha nem kezdem el megírni ezt a cikket, akkor mi történik a bennem szunnyadó képekkel? Fák odvába bújnak, elhullanak a levelekkel, kiszáradnak belőlem? Vagy mélyebbre szállnak, s máshonnan táplálnak?


Talán csak a fák tudják, hogyan kell nézni a színházat és hogyan lehet emlékezni rá...


Mi történik, ha a mozgás- és hangmaszkok teljesen befedik az embert? Ezt láttuk a következő csoport bemutatójában. Miután Robiék kitapsolták magukat (minket) odafent az erkélyen, alul, az oszlopok alatt és a pár fokos lépcsőkön elindul Táborosi Margarétáék játéka. A szentivánéji szerelmesek pontosan komponált, mechanikus civódását látjuk. Szinte bábszerűek a figurák, hasonlóan is vannak öltöztetve, mintha játékbabák lennének egy groteszk démoni istennő (Marton Mercédesz) végtelen önkényének uralma alatt. Nem is tudnak e felsőbb erőről, kitörési kísérleteik mindannyiszor szánalmas kicsinységekben végződnek, eltréfálódnak, s így a két férfi (Martin és Árpád) verekedése cipzár-húzogatásban, farázásban, cipőfűző-cibálásban játszódik el, a nők (Dóri és Ráhel) műanyag pohárból vizet öntenek egymásra, a férfiakra. Valódi reflexióik ezeknek az emberformájú lényeknek már nincsenek. A forma, a talált jelmez- és tárgyvilág, a viselkedés sémái dominálnak. A szerelem maszkja ez, a maszk mögé rejtett öntudat vágyláza rázza, emeli, mozgatja őket, akár a marionetteket. Ők táplálják a démonistennőt, vagy emez őket?


Két gyermeki lény ad csak némi puhaságot ebben a szabályos világban. Egy manószerű tornász-Puck-lány (Julcsi) és a finoman, alázatosan a háttérben doboló Puck-fiú (Csongor). És persze az, hogy az előadás rálát önmagára, humora, könnyedsége, játékos ritmusai és érzékeny kompozíciói, környezetbe ágyazottsága révén valahogy mégsem a gépiesség és a mechanika dominál. Inkább az a párbeszéd az előadáson keresztül a közönséggel, hogy mit tesznek-tehetnek velünk a magányba záró maszkok, a szeretettelen őrjöngés, vagy akár: hogyan tartják fogva lelkünket a kielégíthetetlen vágyak, melyek egyre üresebb de fontoskodóbb formákba kényszerítik a bennünk szorongó megdöbbent gyermeket.


A démonnő maszkja örül, látszólag győzött, de csak kiáltásban tud kitörni. Amikor tapsolni akarunk, ránk sikolt. Mintegy figyelmeztetésül, hogy ennél ne tovább. Rajtatok, a színház nézőin, kik láttok engem, nincs hatalmam.


Aki jól néz színházat, az elűzi magától a démonokat.


A szerelmi civódások kerülnek középpontba Komáromi Sanyi fiatal színészeinél is. Itt viszont szinte megállás nélkül röhögünk. Olyan tempóban pörögnek a jelenetek, és ezzel együtt a változatos, meglepő és önreflektív poénok, hogy csak kapkodjuk a fejünket. A fiatalabb, kezdő vagy bátortalanabb színjátszók ezekben a jól komponált etűdökben egyenrangú partnerei a húzóembereknek, az elképesztő energiával és sokszínűséggel játszó Norbinak (ő a KIMI színésznövendéke) és a mellé gyorsan felzárkózó 17 éves Artúrnak. Az etűdfüzérben mai világunk helyszínei, figurái kerülnek elő, és állnak párhuzamba a Szentivánéji álom szereplőivel, viszonyaival, motívumaival. A játszók ki-belépegetnek a játéktérből, szerepeikből, mintegy vetélkednek az ideális szerepekért, színházi és párkapcsolati szerepekért – e játékos rivalizálás éppen korosztályukhoz illő téma. Ők is saját maguk találták ki a jeleneteket – s amikor Sanyinak gratulálunk az előadás után, mindannyiszor a srácokra mutat: ők azok, akik mindezt létrehozták. Bizonyára tényleg így történt, de „belsős” informátorom szerint ott volt az erős rendezői kéz is, anélkül semmi lett volna mindebből.


E maszkokon és szerepeken való nevetés mindannyiszor euforikus hangulatba hozta a közönséget (3-szor játszották el, hogy a kis terembe minden néző beférhessen). Sokan repetáztak is belőle, s másodjára is könnyesre kacagott szemmel jöttek ki a kastély melletti óvodából.


Engem, a filozofikusabb-radikálisabb színházat kedvelő, kételkedő hajlamú nézőt maga az előadás nem döntött így le a lábamról. Hatott rám minden szellemes megoldás, öröm volt nézni az egészet, ám kicsit hiányoltam a mélyebb perspektívákat. De még jó, hogy nem mentek el ebbe az irányba! Ennek a munkának a pedagógiai értéke felbecsülhetetlen. Táltossá tette a már amúgy is tüzes játszókat, bátorságot adott a félénkebbeknek, összességében mindenkinek éppen azt adta, amire a legnagyobb szüksége volt. Kinek kinyílásra, kinek a szerepekben való fürdőzésre, önreflexióra, a csoportban, a közösségben való feloldódásra, önismeretre, határátlépésre, a szerelem bonyolult témakörének játékos feldolgozására. Összességében arra, hogy ügyes-bajos dolgainkkal nem vagyunk egyedül, sem a gyermekből felnőtté válás rögös útján, sem pedig ránk telepedő maszkjaink alatt. A játék ki tudja masszírozni belőlünk a csontosodó énünk görcseit, félelmeinket, a magunkra döbbenés rémületét. Gyógyító hatású munka, mind emberi, mind pedig színészi értelemben.


„Bárcsak én is ott lennék velük, én is ilyet akarok játszani!”, mondja egy „szinte veterán” Soltisos színészlány az első bemutatójuk után, ám tudjuk jól, az idő nem fordítható vissza. Mindig a saját színházunk megtalálása a legnehezebb, talán azért, mert az ember önmagában mindig sokkal bizonytalanabb, mint másban.


Itt a Soltis táborban a generációk keveredése és a színházi munka együttes hatása, hogy mindenki sokkal kinyíltabban távozik, mint ahogy érkezett. Vagy legalább felismeri, hogyan ér össze ott a lombokban és a gyökerekben a többiekkel. A magunkra hagyatottság maszkjai repedeznek.


Az ember megtanul együtt élni, aztán meg kell tanulnia újra egyedül lenni.


De most is itt pengetik bennem a húrokat a Gregorich-testvérek, Zsófi, Bálint és Domonkos, a nemrégiben a Soltis Színházhoz csapódott zenészcsalád. Azt mondják, otthon több mint 50 hangszerük van (a táborban is volt nálunk vagy 20), s bizony Vönöckön egész nap csak muzsikáltak. A közelükben az ember úgy érzi, az egész élet ilyen zenei. Hogy minden zene, és mindenből, ami még nem zene, lehet zene. Ők számomra teljesen új perspektívát nyitnak a Soltis Színház számára. Most a Vaknyugatra készülnek (Pepe új rendezése, melyet a táborban külön csoportban próbáltak). Ám színész/performerként is igen jól festenek a színpadon. Bolondosak, mint a gyerekek, érzékenyek, akár a hangszerek.


A bemutatók után hajnalig ülünk-állunk-táncolunk a lobogó tűz körül, a legszebb pillanatokat éppen a közös zenélés, éneklés adja. A kastély, a tűz, a fák védelme alatt, egymás védelme alatt arra gondolok, bárcsak ilyen lenne, így működne a világ. Mindenki megtalálná benne a maga szerepét, nem kellene sem vetélkedni, sem többet gyűjteni, mint ami szükséges. Nem kellene fákat kivágni, hogy hatalmas épületekkel hirdessük önmagunk dicsőségét. A munka játék lenne, a játék munka. Magunkon uralkodnánk és a többieket védelmeznénk. Jó lenne így. Vajon miért akarunk mindig többet?


***


Másnap nem csak az emberektől, a fáktól is elköszönök indulás előtt - pár mondattal, egy-egy érintéssel. Még egy visszafordulás mindenki felé: „Sziasztok, köszi mindent!”


Halkan susognak a szélben.


***


A táborban született első famonológommal zárom ezt a cikket:

(szavak: varázsló, bölcsesség, erő, végtelen, apa, szédülés, biztonság, gazdagság, terpeszkedik, védelem)


A végtelen idő elvarázsolt,

aki végignézett rajtam, beleszédült,

és én is beleszédülök, ha árnyékomba lép valaki.

Uralkodom a lelkeken.

Magamhoz vonzom az embereket,

mintha a gyermekeim lennének,

és fává változtatom őket.

Varázsló vagyok.

Védelmet nyújtok neked is a halál elől.

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W