Balassagyarmat ISZN 2016 - első rész


"Földönkívüli-érzés így „lebegni” előadásról előadásra." Komáromi Sándor beszámolója a balassagyarmati találkozó előadásairól, a zsűrizésről és a fesztivál-élményekről. Életemben nem jártam még a balassagyarmati ISZN-en, ami lehet véletlen, lehet szerencsétlenség, vagy szimplán csak felelőtlen trehányság. Mégis, kicsit örülök most, hogy így van, mert életemben először írhatok abszolút külsősként (ezért bátor objektivitással) egy nagy múltú fesztiválról és az ott látható előadásokról. Bár az emberek, akik jönnek-mennek körülöttem, pár éve mindig ugyanazok kevés fluktuációval, mégis kicsit földönkívüli-érzés így „lebegni” előadásról előadásra. Be kell vallanom, leginkább azokat az előadásokat vártam, amiket olyan csoportok prezentáltak, akiket nem, vagy csak kevésbé ismertem. Ez nem valamiféle diszkrimináció, hanem vágy a megújhodásra, az új impulzusokra, vagy éppen ellenkezőleg, a színházantropológiai azonosság újbóli felfedezésére. Maga a fesztivál azzal kezdődik, hogy múltat idéz. A megnyitón sorra szólítják fel a színpadra azokat, akik a legrégebbre tekinthetnek vissza. Ez a 35. alkalom, ez az ünnepi forduló erre ad is jogot – a majd’ másfél óra alatt jut idő kicsit elmerengeni és meghallgatni azt, kinek és minek köszönhetően ülünk most itt. A sorjázó élménybeszámolók legmeghatóbb pillanata mindenképpen Solténszky Tibor színpadra lépése volt, aki súlyos betegsége ellenére is humorosan, viccelődve jelent meg a fesztiválközönség előtt, köszöntve mindenkit az általa mondott „földi és égi társulat közötti” mezsgyéről. A megnyitó felért egy előadással, hiszen majd’ másfél órányi múltbéli történet hangzott el.

Ehhez egy kis széljegyzet… Sosem felejtem el, hogy egy színháztudományt tanult ismerősöm egyszer felhívott, hogy találkozzunk. Oké, mondom, hol? Hát, azt mondja, ő most az Urániában dolgozik. Az jó, mondom, akkor te most Toldi lába nyomában lépdelsz. Nem értette. Nem csodálkoztam. Kicsit távoli is volt a képzettársítás, de nem nagy ügy kinyomozni. Azt éreztem akkor, mennyire hanyagul és trehány módon bánunk a múlttal még akkor is, ha éppen részeseivé válunk mi magunk is. Ma sokszor természetesnek vesszük, hogy ami van, az van. De a vágy arra, hogy tudjuk, hol, kinek és minek köszönhetően van az, ami van, lassan ősromantikává kövül. Pedig fiatalabb ismerőseim is, ha meghívnak újdonsült lakásukba, mindenáron körbevezetnek. Elmondják, mi hol van, melyik bútort honnan és hogyan szerezték, melyik IKEA, melyik lomis piac. És mesélik a megszerzésükhöz, felcipelésükhöz fűződő néha érdekes, néha csak számukra érdekes történeteket. És miután végeztek, belehuppanok a rattanba, és máris kicsit otthon érzem magam. Egy megosztott mitológia részévé váltam, és ennek örülök. Nos, így éreztem magam a megnyitón is, szépen lassan a helyemre kerültem, mintegy hálás utódként. Kiss László, Tóth Zsuzsanna, Regős János, polgármester és volt polgármester, házigazgató és egykori igazgató együtt elevenítették fel az átkos időket és a közelmúlt történéseit, és ebben a sztori-áradatban a magas művészet képviselői éppúgy megemlítésre kerültek, mint a ház egykori kazánfűtője. Kell-e ez? Vannak, akik szerint nem. Szerintem pedig igen, igen és igen. Lehetünk újak, fiatalok, kísérletezők, new age, vagy akár lázadók, mégis, saját különlegességünket épphogy a másoktól való elkülönböződés adja. Ha ebből kihagyjuk a másikat, csak az ego marad. De nekünk nem a saját ego ágyazott meg az amatőr művészetek terepén. Csak a múltunktól való elkülönböződés által leszünk egyedivé, tessék hát odafigyelni! Most különösen azért is, mert annak ellenére, hogy a fesztiválnak az önkormányzaton és a művelődési házon kívül nem voltak támogatói, és a szervezői munkát a Mikszáth Kálmán Művelődési Központ munkatársai bonyolították hihetetlen odafigyeléssel és szakmai alázattal, a jubileumi alkalom mégis megtörténhetett. A zsűriben ebben az évben Ascher Tamást, Tóth Zsuzsannát és Regős Jánost köszönthették a fesztivál résztvevői. Mindig vita tárgyát képezi az, hogy egy fesztiválon kell-e zsűri, vagy nem, én továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy fesztiválból ilyen is kell, meg olyan is – mára már azt lehet mondani, több olyan találkozóra bukkanhatunk, amelyik a csoportok közötti párbeszédre helyezi a hangsúlyt (ezeket nyilván ez a szükség hívta életre). A szakmai visszacsatolás azonban rendkívül fontos, hiszen a jelenlévő csapatok zöme a színház-pedagógia valamely eszközével élve oktat, nevel, készít fel előadásra vagy éppen az életre másokat, nem ritkán gyerekeket és fiatal felnőtteket. És ebben óriási a felelősség, muszáj igényesnek maradni a fejlődés akarásában. Ugyanakkor, ha valamit, talán annyit joggal elvárhatunk a szakmai beszélgetésektől, hogy a felkért zsüror / opponens / moderátor legyen mindig pártatlan – tudjon szeretni egy munkát akkor is, ha alkotóját nem képes, és tudjon előadást nem szeretni akkor is, ha alkotója már országos cimbora. Ez nem is volt másképp Balassagyarmaton sem. Az pedig elkerülhetetlen, hogy a vélemények különbözősége néha konfliktust hozzon létre a művészi érzékenység terén. Nincs-baj-ha-nincs-pardon alapon íme hát a szakmai beszélgetések rövid kivonata produkciónként, ellátva kicsit saját meglátásaimmal is, nehogy azt mondják, csak kibic voltam és naplopó. Szombat Értékelő beszélgetés a pénteki előadások kapcsán, sorrendben, szubjektív szűréssel. (Megj.: néhány előadás értékelését nem, vagy nem egészben követtem végig, ezekről az előadásokról a második rész végén írok.) A VÉRES RÉVES A győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat előadása egy méltán nagy sikerű szcenárium sajátos adaptációja. A csapat improvizációs technikákkal is dolgozik, ennek frissessége és közvetlensége sokat segített abban, hogy a civil ruhákban, néhány kartondobozból és a rájuk festett pop-art mintákból álló díszletben játszódó történet magával ragadjon bennünket, és végigvezessen a kérdésen – de mi lett a nővel?

Regős János fontosnak tartotta, hogy a győriek ott vannak szinte minden MSZJSZ-rendezvényen, és hogy mára az egyik legjobb amatőr színházi csapatként vannak számon tartva. Kiemelte, hogy az Irina jó előadás, intenzív, jó ritmusokkal dolgozik. A játszók önmagukkal, mint hangszerekkel tökéletesen játszanak, az előadás során egymásból tudnak „tápanyagot felszívni”, hogy legyen elég energia a játékra az utolsó pillanatig. Tetszetősnek tartotta a teret az ütött-kopott dobozokkal, és kiemelte, hogy a humor és tragikum egymásba játszatása szépen valósult meg az előadás során. A játéktechnikára vonatkozóan megjegyezte, hogy „egyszerre kint lenni a játékból és egyszerre bent lenni a játékban nagyon nehéz, de ezt ti nagyon jól csináljátok”. Ascher Tamás szép előadásnak nevezte a munkát. Megjegyezte, hogy színészi egyenetlenség ugyan van, de ez premier táján természetes. Legfontosabb hibának azt tartotta, hogy „játék közben nem kell annyira igyekezni és bizonyítani a színészetet. Ez Balla Richárdnak sikerült a legjobban, ő tudott önazonos lenni. A többieknél kicsit sok a görcs és a bizonyítgatás.” A bábos vagy tárgy-animációt nem tartotta kielégítőnek, mint ahogy azt sem, hogy a végén megjelenik a nő, akiről egészen addig csak beszéltek. Ezzel a bejövetellel a képzeletbeli nő testet ölt. Ez kockázatos dolog, mert a nőt elképzelni kell a darabban, és bármilyen valódi nő lecsapja a mi képzeletünk szüleményét. Ez a valódi nő nem tud erősebb lenni a mi fantáziánknál. Tóth Zsuzsanna szerint a három szereplő által elmesélt történetek azért is vonzóak, mert átélhető és megérthető emberi történetek a nőhöz fűződő viszonyról, nem szimpla pletykák a nőről. Kiemelte még, hogy a zene és a zenehasználat nagyon remek volt. PROSPERO – PONT(Y) ÍGY AKARTA Micskó Zoltán mutatta be a csoportot, amely 2000. óta működik, és klasszikusan amatőr színjátszást képvisel. Évente 1-2 előadásuk van. Ebben az évben Diana Son Halak című drámáját vitték színre.

Ascher Tamás az eredeti darab gyengeségein elmélkedett sokat. „Vajon mennyire az író bűne és mennyire a tieteké az a szentimentális és negédes történetvezetés, ami a darabot jellemzi. Az amerikai színházi közegben van egy tipikus szájbarágás és érzelmeskedés, és ezt a ti feldolgozásotok se tudta leküzdeni.” Arról beszélt még, hogy a darab két világ lehetőségét hordozza – egy életképekből álló reális történetet és egy szimbólumokkal terhelt absztrakt világ lehetőségét. Szerinte nem szabad didaktikusan felmutatni a szimbólumokat, mert az taszítja a nézőt, és semmit nem hagy az intellektuális nyomozásnak. A szimbólumok akkor jók, ha a néző fedezi fel őket, és nem didaktikusan mutatkoznak meg. Soknak érezte a kellékeket, és fölöslegesnek az átdíszletezéseket. Problémaként vetette fel az alakítások különneműségét és a játék ritmusát: „mindig minden elölről kezdődik, és a nulláról indít, és az előző állapotok nem látszanak a következő jelenetekben. Rossznak érezte a rendezői megoldásokat, ennek példája volt, hogy „a sötét-zene-beállok a jelenetbe-fény állandó ismétlődése a váltások során leviszi a játszó és a néző energiaszintjét”. Tanácsként mondta, hogy „MINDENKINEK BÍZNI KELLENE A SAJÁT SZEMÉLYISÉGÉBEN, és azt kellene színre vinnie”. Tóth Zsuzsanna fő kérdése az volt, vajon eldöntötte-e az előadás, hogy milyen nyelvet használ. Zavarosnak érezte a helyszínt, szerinte a valóban használt és kevésbé szükséges eszközök hanyagul és otthagyottan jelentek meg az előadásban. Egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a színházban a valódi idő nem azt jelenti, hogy 3 percig zseblámpázom – sűríteni, kiemelni kell. Regős János hasonlata a csapatmunka fontosságát hangsúlyozta: „egy zenekar, mielőtt játszani kezd, hangolja az eszközeit és próbál egy összhangzatot létrehozni – ezt kellene nektek is, nem lehet azt csinálni hogy valaki megszólal egy bizonyos intenzitásfokon és a következő megszólaló ezt lecsapja, lejjebb viszi”. Micskó Zoltán a kritikai meglátások végén csak annyit mondott: ő pont így akarta. KAFKABEAT KOCSMASZÍNHÁZ – GERgőGREcsó Horváth Gergely előadó bemutatkozásában elmondta, hogy Czinki Ferenccel dolgozik, aki elsősorban író, és nem szeretne olyan parttalan vitákba bocsátkozni, hogy a Daru én vagyok című szövegmontázs színház-e vagy sem.

A zsűri meglátása szerint Mácsai estjében az a lényeg hogy ül a széken, és nem mozdul, csak beszél. A látott produkcióban minden, ami szöveg, „jól van mondva”, de minden, ami színházzá akar válni, inkább értelmetlen illusztrációvá válik. Ascher Tamás szerint Horváth Gergő előadó képességei nagyon jók, a szöveg mondása lesz az előadás erőssége, de fölösleges azon erőlködni, hogy „színházibbá” váljon a tér. Ehhez fűződően jegyezte meg Regős János, hogy „ha van színházi jel, azt végig kell vezetni, mert minden tárgynak története kell legyen”. Tóth Zsuzsanna azt mondta, óhatatlanul összehasonlítjuk a két előadóestet (a színház korábbi Garaczi-estjét és ezt). A korábbi munkában az volt a jó, hogy nem is akart színháznak látszani. Előadóestté vált, szövegszínházzá. Gergő jelenléte mindkettőben szuggesztív volt, és igazi pódiumi műsor érzetét keltette. formaneK(V) AZ ÁRva Formanek Csaba előadása számomra a fesztivál legjobb élménye volt. A magára hagyott ember mindenkori kálváriája bontakozott ki előttünk, művészlélek és művészsors vetekedett az életre vágyással. A művészi és szerelemben vergődő egzisztencia mibenlétét feszegető keserédes előadás kapcsán a zsűri egyetértett abban, hogy az interaktív térben kirajzolódó atmoszférát leginkább Dosztojevszkij, Kafka, Pirandello és Hoffmann világához lehetne hasonlítani.

Formanek bemutatkozásában kiderül, hogy a Factura Lamiaceae, avagy az árvacsalánfélék családjához való teremtő vonzás törvényeiről című darab volt az első monodrámája, 2014 nyarán készült, és a fesztivál-fellépés volt a harminckettedik előadása. Tóth Zsuzsanna jegyezte meg, hogy a késői kezdési idő dacára és a fáradtság ellenére végig feszült figyelemmel és néha oldott hangulattal követtük a kibontakozó történetet. Már a tér a belógatott papírokkal erős vizuális hatást keltett, a nézők megszólításával induló interakció sem volt erőltetett, és bár az első jelenet filozofálgatásai majdnem elijesztették az élményre váró nézőt, valami mégis magába szippantott bennünket, és ettől intenzív agyműködésre késztetett mindannyiunkat. Az előadás egyik jelenetében Formanek egy nézőt kér fel a professzor szerepére. Az Ascherral való próbálkozás kellemetlen kudarcba fulladt, de Formanek lazán kezelve a helyzetet más „áldozat” után nézett, és a civil szereplő társaságában zajló jelenet bravúros megoldásai feledtették velünk az előbbi „incidenst”. Regős János kiemelte Formanek kiváló akrobatikus képességeit, valamint az egyik figurából a másikba váltás pontosságát. Mindennek köszönhetően a darab egyes pillanataiban erős fizikai színházzá nőtte ki magát. Ascher Tamás élő és jelenvaló színháznak nevezte Formanek munkáját, és megemlékezett a színész korábbi munkáiról, amiket nem érzett soha igazán erősnek, inkább „művészkedőnek”, de megjegyezte, hogy a színházzal való sok éves munka meghozta gyümölcsét – valódi, jelenvaló és élő előadást láttunk.


Kapcsolódó cikkek: Balassagyarmat ISZN 2016 - második rész Díjak és minősítések Balassagyarmaton (a képek forrása: ISZN)

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

06 Feb 2020

19h, MU Színház

07 Feb 2020

14h, DESZ24

28 Feb 2020

11h, Csabagyöngye Kulturális Központ

Please reload

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W