• írta: Komáromi Sándor

Általános gondolatok a PROGRESS kapcsán


"Az amatőr színjátszásnak megújulnia kell. Kreatívkodott már eleget a zárt szobában. Kijött onnan, és munkába kezdett. Amit ott bent megtapasztalt, azt kihozta a nagyközönség elé. És küzd a fundamentumásás nehéz feladatával. De ahogy én látom, egyre inkább megerősödik. Mint a jó fizikai munkás. Senki nem szereti a gürizést. De van, aki csinálja." Komáromi Sándor reflexiói a fesztiválról.






„– Az a baj, hogy a szövegátiratotok nem működik. Nagyon rossz, hogy belenyúltatok a szövegbe. – Nem nyúltunk hozzá szöveghez. Ez egy az egyben Rakovszky Zsuzsa fordítása. – Akkor Rakovszky szar.” /Párbeszéd-részlet a Médeia kapcsán/ „– Így nem lehet színházat csinálni. – De ők így csinálják. – Akkor ők nem jól csinálják.” /Foszlány az Act4Funról/ „– Ízléstelen és didaktikus giccs. – Tök jól végig van koreografálva. – Akkor táncoljanak otthon.” /A Woyzeckről…/ „– Imádom őket. – De hol van a valódi problémafelvetés? – Azt otthon hagyták hál’ Istennek. Imádom őket.” /Pierrotról kifelé jövet/ „– Mi a francért nem lehetett egy fordítást adni? Végiguntam az egészet. – Ti se csináltatok. Egy külföldi sem ért egy magyar előadást sem. – …” „– Mi értettük az előadásokat. Szerintem a jó színház-élvezethez nem kell a nyelv.” /litvánok egy beszélgetésben/ „– Mi a baj? – Fáradt vagyok. – És?” /2 visszatérő pápai néző a sokadik előadás után/


Ragaszkodunk. Erősen ragaszkodunk. Mihez is? Valamihez, amit gondolunk. Ahhoz, ahogy látunk. Vagy ahhoz, ahogy érzünk. Egynézőpontúak vagyunk. És közben szabadságot akarunk és szabad gondolkodást hirdetünk. Mondjuk a magunkét. A MAGUNKÉT. Talán mert nem hallgatnak meg minket? Vagy mert mindenáron kell, hogy valahol érvényesítve legyen mindaz, ami bennünk elfojtásra kerül? Nem tudom. A vitákat szeretem. A kategorikus kijelentéseket csak akkor, ha azok azért vannak, hogy jelezzük, van bennünk egy korlát. Egy fal, ami gátol abban, hogy a másik nézőpontját megláthassam. A vita segít ezt a korlátot lebontani. Az intelligens vita igen.


Nekünk itt Magyarországon, ahol sok évtizeden keresztül úgy éltünk, mint Pistike a menzán (az van, amit eléd raknak), van mit tanulnunk. Muszáj kitekintést engednünk magunknak. Kilábalást önmagunk okozta gyermekségünkből. Egykor beültettek bennünket egy kis zárt szobába, ahol nem volt más, csak a grácegy, meg a gráckettő, vasárnaponként az idesüss, meg a szilveszteri kabarék, ahol fel-feltűnt a nagy angol mulattató is. Nála legalább voltak cicik, akkor, amikor nálunk még a „hanyatló nyugat ópiuma” volt az erotika. Ebben a kis szobában azért (ha valaki akarta) ott volt Jules Verne, meg Karl May, meg Az idő urai. Aztán a Végtelen történet, amit lehetett a takaró alatt olvasni. Nemzedékek nőttek fel ebben a szűk kis szobában. Pedig mindannyian álmodtunk. Egy szebb, egy jobb világról. Fantáziáltunk. Mordor földjéről, távoli galaxisokról, szuperhősökről (bár volt idő, amikor szegény Sandokan is, sőt, a görcsbe állt lábú gyermekért bátor hasast ugró Vágási Feri is az volt). Arról ábrándoztunk, milyen jó lenne a C64-en olyan programot csinálni, amivel több háznyira lévő barátunknak üzenhetnénk az éjszaka közepén. Olyanok voltunk, mint az ízekre magát ínyenccé képző, de igazi ízt soha meg nem kóstolt proli gyerek. És persze voltak, akiket már akkor irigykedve néztünk, mert Oberwartból már volt hi-fi tornyuk a Sanyo egykazettás helyett. Aztán megindult a kinyílás. Először a kábeltévé hozta a mediatizált kánaánt, mert hangyásan bár, de már fogni lehetett a Music TV-t. Őrületbe kergetett nagyanyák tekergették maxra a Jó ebédhez szól a nótát, de a te füledben már a Naughty by nature, meg a Public Enemy, meg Marky Mark, meg Erasure, meg lassan a Prodigy tolta a ritmust. Aztán elfelejtetted a 2Ft-os telefonbetyárkodást, mert annyira lekötött a kígyós játék az első Nokiákon. És észre sem vetted, de már kommunikáltál más gépekkel, és rájöttél, hogy a Pusztító című film biztonságos, gondolatátvitelen nyugvó szexélménye már neked is jár, miközben röhögve gépeled a chatsex-szövegeket a nyilvános internethelyeken, és rájössz, hogy mostantól el is bújhatsz mindenféle identitások mögé. Sőt, kikommentelheted magad, és már semminek nincs rád nézve kemény következménye. És rájössz, hogy szabadon beszélhetsz. És beszélsz is. Csak vigyázzunk, nehogy azt a sértettséget beszéljük ki magunkból, amit a sok-sok éves szobába zártságból pakoltunk a zsákba. Mert már akkor úgy éreztük, hogy nekünk több kell. Sőt, több jár. Sőt, jár nekünk az a több. Miért tartom fontosnak mindezt a Progress kapcsán? Mert hiszem, hogy az amatőr színjátszásnak megújulnia kell. Kreatívkodott már eleget a zárt szobában. Kijött onnan, és munkába kezdett. Amit ott bent megtapasztalt, azt kihozta a nagyközönség elé. És küzd a fundamentumásás nehéz feladatával. De ahogy én látom, egyre inkább megerősödik. Mint a jó fizikai munkás. Senki nem szereti a gürizést. De van, aki csinálja. Műhelyek születtek, komplex, átfogó feladatokkal. Pápán, Inárcson, Komlón, Celldömölkön, Budapesten, Kecskeméten, Pécsen, Miskolcon, Szolnokon, Székesfehérváron, Lendván, Vajdaságban – hogy csak az általam ismert legerősebb műhelyek közegét említsem. Át kell gondolnunk a feladatainkat. A kommunikációs stratégiáinkat. Mert utóbbiban bizony még a szobába zárt világ nehéz időszakában megélt keserűség utózöngéi adják a fő motívumrendszert. Tudjátok, mint ahogyan a vízben tartással kínzott bevándorló mondta: „a bőröd alatt mindig marad egy kis víz”. Az idei Progress válogatásában (természetesen csak a jelentkező csapatok közül kellett meríteni) a legfőbb szempont az volt, hogy amellett, hogy néztem az előadást, arra gondoltam, ez egy fesztivál lesz, amire odafigyelnek majd. Ez csak a ti (szervezők és résztvevők) segítségetekkel lehet elérni. Egy ilyen fesztiválnak reprezentatívnak kell lennie. Legalábbis ma még. Mert nem vagyunk definiálva. Mert létünk átértékelődött, feladataink megváltoztak, de az amatőr színházat ugyanaz a poros gondolkodás lengi be, mint 30-40 évvel ezelőtt, és szerintem csak mi tudjuk, hogy azok az idők lejártak. A Progress Pápa 2015 első fesztiválként reprezentálni szeretett volna. Felmutatni, milyen és mennyiféle módon és minőségben dolgozunk és gondolkodunk. Ha ez a sokféleség eltűnik, megint marad a menza. Örüljünk hát, és legyünk nyitott párbeszéd, de csak az előrelépés szándékoltságával. Ezúton köszönöm minden résztvevőnek a nyílt és nem nyílt véleményeket, minden kapott és hallott információt beépítünk a szervezői értékelő megbeszélés során, és törekedni fogunk arra, hogy (amennyiben leszünk újra) még átgondoltabb, még több mindenre odafigyelő módon bonyolítsuk le a következő alkalmat. RÖVIDEN AZ ELŐADÁSOKRÓL Komáromi Sándorként, egyéni ízlésemet érvényesítve több előadás kihullott volna a rostán. De válogatóként a világ legjobban képzett nézőjévé kellett válni, és engedni, hogy a sokféleség utat törhessen magának. Na, azért törni annyira nem kellett, mert 15 év fesztiválozás után már nem a saját szűklátókörűségemből értékelem azt a színes palettát, amit az amatőr színházi közeg felmutatni képes. Az inárcsi műhely ma az egyik legfontosabb (és nem mellesleg az egyik legnagyobb múltú) formáció. Gyerekszínjátszás, diákszínjátszás, színház, utánpótlás nevelés mind ugyanolyan fontossággal bírnak gondolkodásukban. Az egyik legdemokratikusabb csapat – sokan sokfélét rendeznek, mindenki mindenben kipróbál(hat)ja magát. A TIKK reflexió és önreflexió is egyben. Jól alkalmazza azt az improvizációs technikát, amivel a csapat legtöbbször dolgozik. Magukhoz igazítanak. És így mesélnek hitelesen mindenről – ebben az előadásban egy igazán megnyomorított, szorongó közegről, a pedagógusokról. Társadalmi érzékenységük vitathatatlan, hiszen ha nem kezdünk valamit gyorsan ezzel a pedagógustársadalommal, akkor annak minden kárát a mi gyermekeink sínylik meg. Húsba vágó és elemi.

A cseh Pantomima System International úgy ahogy van különleges csapat. Nem azért, mert halláskárosult helyzetük eleve empátiára sarkall, hiszen ez önmagában még nem volna elegendő elismerésre, ha rossz előadásokat csinálnának. De ők jó színházat csinálnak. Kiválóan képzett pantomimesekké válnak abban a hihetetlen törekvésben, hogy „mindenáron kifejezni akarnak”. A jó színházhoz ez kell. Megkeresem és megtalálom azt az eszközt, aminek a segítségével közölni akarok, majd megmunkálom azt. A jelenetek közt voltak kiválóan és kevésbé jól sikerült etapok, egy biztos – tisztán érthető minden, amit mesélni akarnak. Ez a legfőbb erénye a munkájuknak. És hogy mindemellett minden történetük (akár parodisztikus, akár keserédes vagy melankolikus) könnyedén kalauzol minket az emberek közötti viszonyok mélységeibe, az külön figyelemre méltó. Az Act4Fun nevű román színházi csoport fantasztikus vitalitással és erővel képviseli azt, amit színpadra visz. Sok formai kísérletet láttam már, ami olyan bizonytalan volt saját létjogosultságát illetően, hogy maguk a játszók is bizonytalanabbak, „kevesebbek” lettek általa. Az Act4Fun a román színház legfontosabb alapjait tárja elénk. Mer teátrális lenni, elementárisan expresszív lenni, és nem fél a groteszktől. Lehet azon vitatkozni, vajon jó-e az, hogy a forma elviszi az emberi viszonyok könnyen értelmezhető szintjéről a figyelmet egy más jelrendszer irányába. Egy biztos – a beszédképzés, a „kifelé játszás” és a szöveg mellé folyamatos fizikai akciók keresése igazi sajátsága a román színjátszásnak. Ha harsány, ha nem, ezt lehetett látni a csoport munkájában. Más játékszervező kultúra. Tessen, vagy ne, egyszerűen más. A Soltis Lajos Színház Woyzeckjéről a rendezővel már vitatkoztam egyszer. Hevesen. Vérre menően. Nem hagyta annyiban az én „kategorikus kijelentéseimet”, és ezzel beljebb kalauzolt rendezői víziójába. Jó előadás vagy sem? Nem fogok ilyet kijelenteni. Fontos előadás. Igényes, kidolgozott, pontos, megkoreografált. Minden ízében (nem negatív értelemben) kiagyalt. Rendezői színház. „Sajnálom a színészeket” – hangzott el egy néző szájából kifelé jövet. Én nem. Dolgozzanak ilyenben is. Olyan vízióban, ami nem az övék. A színész sokszor hiszi, hogy a színház őérte van, és hogy csak az a jó színház, amiben jól is érzem magam. Grotowskit unták Brook színészei. Brookot nem értette egy kolléganője. És? A színész jó esetben olyan, mint az anyag, ami felajánlja magát a formálásra. Bele is szól persze, nem tesz meg akármit. Mert ember is. De olyan anyag, amelyik képes újra és újra visszanyerni eredeti formáját, hogy megint nekilódulhasson. Hogy ebben az előadásban sok a felvillanó jel, és kevés a fókusz? Lehet. De ez most ilyen. Tűélesen utasított. És bocsánat, hogy ilyen hosszan, de a rendezővel folytatott levelezésünkből egy részletet hadd másoljak már ide: „A legjobban engem az érdekel, hogyan úsztatható át a színházban a reális építkezés valami másba (absztrakt, metaforikus, szimbolikus, szürreális, stb.). Az egyik lehetséges megoldás (erre látok legtöbb példát) az, amikor egyszerűen formanyelvet vált valami (ebben az esetben effektté válik az "idegen" vagy "új" elem, megváltoztatva a befogadói stratégiát). A másik eset, amikor ez a "valami más" a felépített világ részévé válik. A te előadásod egy nagyon érdekes problematikát rejt, ezen agyalok, amikor lelkesen vitatkozni akarok. Azt írod, nem színtiszta lélektani realizmus. Én azért állítom az ellenkezőjét, mert az előadás minden pontját képesek vagyunk beazonosítani azzal a kontextussal, amit a Woyzeck felvet. A díszlet sokrétűen használható, de erőteljes asszociációt indít el a katonaság irányába. (És hozza a többit - katonaság, kaszárnya, kantin, wc-pucolás, nők és ivászat, népszórakoztató műsorok világa, stb.).

Egy ilyen erős asszociációs kapcsolásban MINDEN arra az egy világra értődik. És mivel így is van végigvezetve az előadásod, meg is marad egyetlen közösségnek. Ez olyannyira erős, hogy egyszerűen nem működnek a szerepváltások. Mindenki a kezdeti és megismert karakterével marad önazonos. A jelmezváltás nem elég, annyira erősek a megképzett karakterek. Attól, hogy a kapitány trikóban van, még a kapitány marad. És miért ne férne el a reális építkezés szerint egy vásári mulattató ebben a közegben? Vagy egy éneklő kantinosnő? Teljesen "földi" szinten megmagyarázható minden. EZ NEM BAJ!!! Nem ezért mondom. Hanem azért, mert szerintem éppen ezért nem teljesíti azt az elvárást, amiről írsz. Csak kiagyalt dolgok vannak mögötte, amiből nem mutat meg semmit az előadás. Marad a "földi" dráma. Szerelmi dráma. Emberi vívódások. Ez nagyon szépen szólítja meg az embert, ez látszik is a nézőközönségen. Tehát hiba nincs. Mégis, sokunkban maradt egy üres érzés a látottak alapján. Ezt keresem, miért. És jogunk van ehhez az üresség-érzéshez, mert hiányzik is valami ebből a munkából azok számára, akik ezt a "többet", vagy ha úgy tetszik, a konnotatív réteget keresik benne. (…) Amint ezt a másodlagos világot leképezed egy elsődlegesre, ott reál drámákat kapsz. Mint a Woyzeck esetében. Szimpla családi-férfi-nő dráma, amiből nem türemkedik elő más. Pedig kurvára ilyen világban élünk - elvárások, a másság kirekesztése, és szinte kísérleti patkányai vagyunk mindenféle társadalmi folyamatoknak. Ebbe az emberi egzisztencia darálódik bele. A Woyzeck mutatja ezt a darálódást, szépen, pontosan végigvezetve, de nem villantja föl egy percig sem a "ki vagy mi által" világát. Csak a féltékenységet. Ez pedig a Woyzeck esetében egy a sok befolyásoló tényező közül. A Woyzeck legalább annyira bonyolult és szürreális, mint Palahniuk bármely műve. És éppen azért olyannyira kegyetlenül valós. Ha ez a hely, ahol vagyunk, egy kísérleti telep lenne, amit benépesít a "Mindenható" (aki ebben a verzióban akárhogy is nézem, elsődlegesen az Orvos), akkor meglenne a második réteg. De nincs meg. Elvárhatjuk, hogy belelássuk, de az előadás nem tesz semmit ennek a másodlagos világnak a megképzéséért. Az Orvosod, ha egynek kezeled, beáll menetelni, tologatja a végzetet tolókocsiban (szerintem ő az egyik legfélelmetesebb torzszülöttje), vizsgálja Woyzecket, macskákkal kísérletezik, ijesztgeti a Kapitányt, stb...) (…) A kaszárnya marad tehát kaszárnya, mert bekapcsoltad az asszociációs gombot. (Fa, fém, felnyílik, lecsukódik, láncok, mászás, futások, stb... - mind-mind belefér egyetlen zsákba.) Ehhez az előadáshoz mélyebb őrület sem lenne túlzás. Sőt. És én éppen ezt a mélységet hiányoltam. (…) Mintha sok idézet egymás mellett baromi sok nagy költőtől mégsem gyúródna össze egyetlen verssé. Mert hiányzik az összefüggés. De ez egy posztdramatikus gondolkodástól nem is várható el. Pepe, remélem, nem haragszol, hogy másként látom az előadásod, mint ahogyan te elvárnád. Szeretettel és barátsággal - Sanyi” A Megáll az idő olyan előadás, ami a napi szintű politikával kíván foglalkozni. Az értékelésen elhangzott, hogy nem szerencsés egybemosni két azonos érzetű, ámde teljesen más konkrétumok mentén szerveződő történelmi korszakot, mert ami korábban igaz volt, az ma nem biztos, hogy releváns. Van ilyen színház is az amatőr közegben. Hogy az alkotók hibásan értelmeznek-e valamit, amikor „kurvaanyázzák a jelenlegi hatalmi viszonyokat”, az mindegy. A jelenség élő, színházat szülnek a bennük morajló haragból/elkeseredettségből/uszítottságból kiindulva. Vitára kell invitálni őket. Egy jó színház nem rémül meg attól, ha teljesen mást mondanak a kívülállók, mint ahogyan ők belül látják önmagukat. A Proscenion Drámaszínpadot tavaly ismertem meg, gondolkodó embereknek, gondolatok mentén színházat szervező embereknek érzem őket. A Tartuffe kapcsán még belefutottam az önérzet vezérelte „anyád”-szintű reakcióikba, amikor vitatkozni próbáltam velük, de kit érdekel… Dolgoznak, működnek, és ha akarnak, felhasználnak minden reakciót arra, hogy továbbgondolják önmagukat. Hogy fejlődjenek. Ezen a széles és színes palettán mindenképpen elférnek. Az Escargo Hajója az inárcsiakhoz hasonlóan komplex feladatokat a vállukra vevő fiatalokból áll. A Saller fragmentáltan építkező, egyik befogadói stratégiából a másikba vezető formai megoldásokkal dolgozó darab. Általánosan az erőszakról, konkrétan a családon belüli erőszak és a másik véleményének / sajátos jellemzőinek el nem fogadása miatti dominanciaharcokról mesél. Korábban egész generációk lettek suták a balkezesség babonáiból táplálkozó nyomorúságos stratégiák miatt. Az előadás ezzel indít. És egy ember meglincselésével végződik. Számomra a legfontosabb tanulsága az előadásnak: Ha az lehetek, aki vagyok, talán nem válok azzá a deformált szörnyeteggé, aki ha azt hallja „Üsd, vágd, nem apád”, akkor üt. Menzamagyarország. Az leszel, amit mondok. Jót akarunk, és mégsem hiszünk abban, hogy az ember eredendően jó. Inkább megmondjuk a másiknak, mit kell, hogyan kell… Később már mindegy. Az előadás színházpedagógiai projekt keretében készült, emiatt is rendkívül fontos a palettán. A litván Daukantas az egyik legszebb előadása volt a fesztiválnak. Minden más csapatnál igényesebben kivitelezett szcenográfia és játékbéli finomság, líraiság jellemezte. Felnőttekből álló, sok idős korosztályú embert mozgató csoport az övék. Jó példáját adják annak, amit az amatőr színházaknak is meg kell tanulni – mondanivalónk formába öntéséhez semmilyen részletet (kellék, jelmez, látvány, hangok, atmoszféra, színészi munka) nem szabad figyelmen kívül hagyni. Játékukban a realisztikus képek úgy úsznak át a stilizált formákat alkalmazó jelenetekbe, mintha e kettő kapcsolata a legtermészetesebb volna. Marquez is így ír regényt. Teljesen természetes, hogy a halottak néha visszajönnak, hogy az öngyilkos vére lecsorog a falun és felkúszik az anya lábára, és még sorolhatnám. Ezt a színházi gondolkodást lehet szeretni és nem szeretni. Az, hogy mi szeretjük a no acting technikáját, vagy a teátrális megoldásokat nélkülöző civilséget, mert ma ez az irány közöl a legelemibb erővel, az egy dolog. Az, hogy saját rendszerén belül a Daukantas egy maradéktalanul teljesítő előadás, az vitathatatlan. Az örmény Pierrot saját véleményem szerint a fesztivál legjobb előadása. A zsűri szerint sem vitatható a profizmusuk, de a felvetett problémát mégsem találták annyira erősnek, mint az őket „megelőző” két másik előadás (a Saller és a TIKK) esetében. Az örmények energiabombák. Ha itt élnének köztünk, nem kellene Red Bullt meg Wattot venni, csak táncolni velük egyet. Harsány teatralitásuk pontosan, aprólékosan kidolgozott játékba torkollt, meséjük egy korai Tim Burton-klasszikus is lehetne. A revü és a groteszk áldásos keveréke az előadás, ahol egy percig nem lankad a figylem. Remélem, vendégül láthatjuk őket is a következő Dionüszián. A Phaedra volt az egyetlen előadás, amit nem láttam. Solténszky Tibort kértem meg, hogy a vajdasági színházi találkozóról delegálja az általa legjobbnak ítélt előadást. Fiatalokból álló, külső szem nélkül dolgozó csapat a Gondolat-Jel Társulat Magyarkanizsáról. Belecsapnak, küzdenek, szöveggel és mozgással viaskodnak. Még egy kicsit nyersen. Talán kicsit meggondolatlanul. És talán kicsit úgy rúgdalóznak, mint a kiscsikó. Ennél természetesebb nincs is. Az értékelésen vita zajlott róluk. De sokfelől kaptak tanácsokat. Vagy kezdenek velük valamit, vagy nem. Folytatniuk kell. A maguk közegében pláne. A győri 4BT egy eltorzult családról mesélt. Az Alles gut a zuhanó társadalom szinonímáját idézte fel – már kiugrottunk a 100. emeletről, de zuhanás közben még mondogatjuk, hogy „még minden rendben… még minden rendben… még minden rendben…). Fontos előadásnak tartom, éppúgy, mint azt a munkát, amit a győri színházcsinálók körében zajlik. Sokrétű műhelyből született a 4BT, nem első és nem utolsó formációként. A komplexen gondolkodó csapatok sorában vannak ők is, mindenképpen megérdemlik a figyelmet, nem csak az előadások miatt. Egy ilyen fesztivál csak összefogással valósulhat meg. E cikk végén említem meg azt a mintegy 40 diákot, akik játszottak, tüzeztek, kísértek, tolmácsoltak, idegenvezettek, néztek, és jöttek hallgatni az értékeléseket is. Ha az ilyen események nem válnak trambulinná a megújulás felé, akkor én inkább visszamegyek a kis zárt szobába. Nem megsértődni, hanem tovább álmodni. Szép munkákat a következő évadra (is)! Komáromi Sándor válogató Teleszterion Színházi Műhely művészeti vezető

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W