• írta: Pap Gábor

Emlékek NAL-ról


Egy olyan emberről írok, aki minden körülményben képes volt többet látni önmagánál, aki dimenziót, világszemléletet, miheztartást, mércét teremtett, nem direkt módon, hanem csak úgy mellesleg. Aki valahogy messzebbre látott. („Túl a mai kocsmán”...) ÍRTAM A NALRÓL, DE NEM NEKROLÓGOT… …mert azt már megtettem kétszer: Leszták Tibiről, a MU előző igazgatójáról és Fodor Misi barátomról, a mi másik zamárdis halottunkról, akivel NAL fél évtized differenciával egy napon halt meg most, 2014. október 25-én. Többször nem fogom. Nem temetni jöttem, hanem dicsérni – mondanám. De ez sem igaz: NAL-t dicsérni minek? Ő se dicsért soha senkit igazán (pontosabban dicsérve szidott, vagy szidva dicsért, sőt még vissza is vonta többször: az első közvetlen hatás, mint tudjuk, a színházban nem sokat ér, ha már a ruhatárban elfelejtjük az egészet). Szóval nem dicsért, inkább a maga keresetlen módján érzékeltette, hogy számol veled, hogy fontosnak tartja a munkádat, hogy valamit tervez, amiben… Nem folytatom. Egy olyan emberről írok, aki minden körülményben képes volt többet látni önmagánál, aki dimenziót, világszemléletet, miheztartást, mércét teremtett, nem direkt módon, hanem csak úgy mellesleg. Aki valahogy messzebbre látott. („Túl a mai kocsmán”, de ez is egy közhely lett mostanra sajnos.) Mert pontosan az a pátosz hiányzott belőle, amibe az ember ösztönösen belefut minden beszéd és írás közben, ami itt a környezetünkben minden jó ügyet már alapjaiban megmérgez, eltávolít a köznapi és reális rögvalótól, vagyis attól a nyomorult tükörtől, amibe renyhék vagyunk belenézni nap, mint nap ebben az országban. Azt a tükröt, amit „átkozunk, pedig közben a mi képünk ferde” – ezt Gogol mintha egyenest nekünk írta volna… Na, most mégis dicsérem, és alább is belecsúszok, persze olyan faramuci módon, olyan „papcsisan” terjengősen, álmodozva, befejezhetetlen mondatokkal, amire NAL helyből azt felelné: „jó, de mit akarsz üzenni?” Majd egy újabb körmondatra: „Ki a célközönséged?” Szóval: legyen elég ennyi bevezető, inkább sztorizgatnék… Ez az utóbbi is már eleve egy sztori. Nyeretlen huszonévesként álltam elé, de éppen nem a rendező, hanem a Magyar Orvos főszerkesztője elé azzal, hogy alapítanék egy újságot Gyermekművészet címmel. Egy ideig hallgatta, hogy mi lenne benne, és hogy nézne ki, majd feltette a két, egyébként tárgyilagos fenti kérdést, ami az ő szájából és hangsúlyával a degradálás minden szándéka nélkül is kegyetlenül hatott. Mert azonnal rávilágított a terv átgondolatlanságára és a helyzet alkalmatlanságára. Mondjuk inkább: az én alkalmatlanságomra. Nem is lett belőle semmi. Mert valószínűleg nem is akartam igazán és eléggé…

NAL és Papesz Kazinczbarcikán, 2012-ben (fotó: Formanek Csaba)

Apafigura volt, olyan, akit egyszerre lehetett-kellett szeretni és utálni. Önkéntelenül is eltanulni a mozdulatait, gesztusait, és falra mászni a kritikáitól, amikkel mindig a legjobb érzékkel csapott le ránk a legrosszabb pillanatban. (Nekem egyébként ez az apafiguraság még kicsit konkrétabban is fontos: éppen abban a 15 évben volt meghatározó a vele való kapcsolatom, amikor nem beszéltem a saját faterommal.) Egyik első emlékem: elhív Szentendrére valami „alternatív” banzájra, gyakorlatilag alig tudom ki ez a csávó, és az ott látottakból is mára nem sok mindenre emlékszem, hacsak nem arra, hogy Regős Jancsi, meg talán Dió egy korabeli kritika alapján próbál rekonstruálni egy általuk természetesen nem látott előadást: mi persze dőlünk a röhögéstől. Megyünk hazafelé, mire NAL megjegyzi, hogy a most látott estének minden egyes pillanata egymagában többet ért, mint az előtte lezajlott kőszínházi évad. Ő adott először lehetőséget Zamárdiban. Mindenki előtt. '96-ban tréninget bízott rám, miközben a másik két tréner Jancsó Saci és Uray Péter volt (!!!). Más kérdés, hogy a tréning, a júliusi időpont és a táborhelyszín egyaránt nem működött. Rendező barátaim és a színjátszók együttesen, fölöslegesnek tartották ezzel „húzni az időt, amikor ők darabot csinálni jöttek”. '97-ben aztán hosszas könyörgés után hozzám vágott néhány táborozót, „csinálj velük valamit”-felkiáltással. Utána még évekig eljátszotta, hogy „nem biztos, hogy lesz csoportod”, de valahogy mindig lett. Talán egyszer dicsért meg: a Hídavatás zamárdis változata után, de még évekig azzal bosszantott, hogy az előadásaim szuahéliül vannak. Nézi és hallja, hogy a szereplők mit csinálnak-beszélnek, de nem érti. Mondanom sem kell, így az évek távolából, megint igaza volt. Mert ezekben a „hangkeresős” években „csak” azt a két dolgot alapvető dolgot nem teljesítettem, amit a legelső közös tanfolyamunkon alaposan belénk vésett: az előadás sorsa eldől a darabválasztásnál, illetve azt, hogy el kell tudni mesélni egy történetet és csak aztán jöhet minden más. Azt nagyon kevesen tudják róla, hogy a kőszínházat hátrahagyva nem „felejtett el” rendezni. Ezért mi Zamárdiak külön hálásak lehetünk a sorsnak: '98-ban a Pest megyéből összeverbuvált amatőr rendezőtanfolyam hallgatóival összehozott egy Moliére Gömböc urat a táborban. Ebben a produkcióban egyszer, egyetlen egyszer aládolgozhattam zeneszerzőként. Mondanom sem kell: pontosan tudta, hogy mit akar tőlem és a játszóktól, és persze azt is, hogy hogyan éri el… Aztán 2005-ben, kényszerhelyzetben újra beugrott csoportvezetőnek és egy kivételesen erős Szálemi-részletet rakott össze, olyan erős színészi jelenlétekkel, amit ritkán láttunk Zamárdiban diákszínjátszóktól. De legfontosabb „rendezői munkája”, valószínűleg haláláig szenvedélye az a Magyar Szín-Játékos Szövetség, illetve annak jogelődei volt és maradt. Előadások helyett közösségeket teremtett és erősített. Ha valahol a nyomát látta annak, hogy valaki akarna valamit létrehozni az országban, vagy a határon túl, ő ott termett patronőrként. Ha kikérték a véleményét, kérhetetlenül őszinte volt, ezen sokan meg is bántódtak, de ő akkor sem engedett. Még annak az árán sem, hogy esetleg nem látják szívesen. Ebben a tekintetben soha nem volt politikus alkat, hál’istennek: egy műalkotás megítélésében semmi helye a cicomának. Lehetett volna persze olykor empatikusabb, de valahogy a műkritikában, még ezen az amatőr szinten sem ismert pardont. Aki nem ismerte, nehezen hiszi el, hogy fentiek mellett maga volt a megtestesült nagyvonalúság. Pedig egyszerű a feladvány: miközben lehúzott a sárga földig, egy pillanatra sem kérdőjelezte meg, hogy az a munka, amit végzel, értékes, és hogy mindennél fontosabb, hogy az adott csoport, ott a maga közegében igen is legyen és létezzen minél tovább. Amennyire egy műtárgy megítélésében konzervatív volt, éppen annyira tudott plebejus lenni a dolog kultúraképző értelmében. Valódi népművelő volt, a szó leghagyományosabb értelmében, még ha soha nem is tanult annak. Tőle talán ez az ő híres nagyvonalúsága volt a legfontosabb tanulásom: Laci számára alapvető volt, hogy „minden virág virágozzék”. Ezt a fajta kulturális, ha tetszik, népfrontos liberalizmust képviselte a Magyar Szín-Játékos Szövetség gyakorlatában. Ezen a szinten ugyanis nem érdekelte, hogy „rutintalan néptáncosok hoznak össze valami nézhetetlent”, vagy éppen „vérprofik játsszák az agyukat” egy amatőr fesztiválon. Fontosabbnak érezte az adott előadás megszületésének tényét és helyi értékét. Amikor legutóbb összekülönböztünk, egy általam már profinak tartott kolléga amatőr színházi jelenléte okán, akkor értette meg velem a legfontosabbat: addig marad közöttünk, amíg ő akar. És azonnal be kellett látnom, hogy igaza van, mert jót tesz a többieknek az illető jelenlévő hatása, hiszen van mit hoznia közénk. Ritkán láttam félmeztelenre vetkőzni, de Zamárdiban azért iszonyatosan meleg nyarak tudtak lenni a 90-es években. Ilyenkor persze panaszra járt az egész tábor, hogy „ilyen melegben nem lehet színt játszani”, az eget persze ugyancsak kémleltük, főleg az ötödik-hatodik napi bemutató környékén, hogy „csak vihar ne legyen!” – az előadások legalább fele hagyományosan szabad téren, a táborban vagy a Balatonparton volt. Egy ilyen forró napon egyszer megszólalt: „Mi csináljak, ha egyszer szeretek pállani…” Rá kellett jönnöm, hogy többé-kevésbé én is így vagyok vele, lehetőleg minimum plusz tíz fokos tél legyen, és viszont minden megalkuvás nélkül, bár szintúgy gatyára vetkőzve, de jöhet a kánikula dögivel. Ennek az életérzésnek a tömör kifejezésére soha nem hallottam szabatosabb nyelvi ajánlatot, úgyhogy azóta én is ezt használom a megfelelő időben. Rendezőként is a legfontosabbat tudta: lelépni amikor le kell, nem benne maradni a posványban. Helyette jóval több tehetséget gondozott, mintha színházrendező maradt volna, ebben biztos vagyok. Ez utóbbiban persze benne van, hogy néhányan elmenekültek a színjátszás közeléből is, de ezzel talán ők is jobban jártak. Ám akik megmaradtak az ügyünk közelben, azokat mindig komolyan vette, még akkor is, ha nem tudott hazudni. Most jut eszembe: soha nem láttam őt nyakkendőben. És sört sem ivott soha. Amikor '94-ben a szocik győzelme után hápogtam, hogy „visszajöttek a nyomorultak", csak azt mondta, hogy örüljünk, mert most egy ideig unatkozni fogunk. Arra számított, hogy majd nagyon technokratán és ideológiamentesen belibeg Horn Gyula, Békesivel az oldalán, és a jónép elviseli, hogy megpróbálják rendbe hozni a gazdaságot. Az előbbiben csak félig, az utóbbiban egyértelműen nem lett igaza, sajnos. De ezt is egy életre megtanultam: a nyugati típusú demokrácia lényege, hogy lehetőleg ne is tudjam, hogy ki a miniszterelnök, mert addig hadd tépjék csak nyugodtan egymást a tisztelt felek a parlamentben, amíg a lényegben megegyeznek. A minimális legfontosabban: a demokratikus alapértékekben. De jó lenne most unatkozni! De nagyon jó! És mindenhol ott volt! Valamikor a 2000-es évek közepén, Zsámbékon egy Határon Túli Fesztivált zsűriztem, az azóta szintén elhunyt Mátyás Irén meghívására. NAL nem nézte végig a fesztivált, de megint jókor volt jó helyen: konkrét és átvitt értelemben is megjelentek a színen Gondi Martináék Délvidékről, hogy hogyan is szervezzék meg az akkor újjáéledő vajdasági amatőr mozgalmat. Ott, a zsámbéki művházban, Irén tenyérnyi irodájában NAL pillanatokon belül kitalálta, hogy „találkozzunk össze akkor tavasszal, és szedjük össze ki mit és hogyan tudna segíteni egymásnak anyaországiak és a Kárpát-medence más részén élők”. Ebből lett előbb a füleki, majd a szilágycsehi, végül a zentai találkozó. Azóta a Kárpát-medencében amatőr színházi értelemben nem nagyon vannak határok. Az utóbbi években Solyval és Regőssel kiegészülve komoly triót alkottak, a három tekintélyt parancsoló „nagy öreg” tényleg emelte az ünnep fényét, bárhol megjelentek. Külön örültem, hogy bár külön napokon, de mind jelen voltak a mi ötéves ötnapos fesztiválunkon. Ja, és ő volt az első, aki nemes egyszerűséggel „levénfaszozott”, és én persze csak röhögtem. De megint igaza volt. A maga módján…

POGÁNY TEMETÉS In memoriam N.A.L. Amikor temetnek nem megy ki a tévé csak kimennek az igaz barátok amikor temetnek amikor temetnek nem ájtatoskodnak szikár mondatokkal téged elénk hoznak amikor temetnek amikor temetnek idézve szeretnek verssorok és hangok nincsenek harangok amikor temetnek amikor temetnek siratva nevetnek gondolva ki voltál nem kell ide tömjén nem kell ide zsoltár amikor temetnek amikor temetnek hamvak fölé fejfa nem hivalkodó sír mint ki pénze pelyva amikor temetnek lesz rövid ciráda mintha kőbe késve úgy elménk zugába emlék belevésve: ahogy őt temették lett egy igaz ember igaz temetése

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W