• írta: Formanek Csaba

Forrás (két este a butoh-szobában)


A valóságból belépünk a fekete kamrába. A földön fekvő ember vár. Nyikorgó ajtó, székek, neszező kabátok. Színház ez. A díszlet: a földön fekvő ember fehérre meszelt, kopasz koponyája. Az ébredő ember álmába lépsz. Lépnél. Mozdulatlan. A fekete szoba. A fekete szoba falán fehér háromszögek feszülnek. Mozdulatlan. A feszültség mozdulatlan. Ki helyezte ide az embert? Ő helyezte ide. Ő idehelyezte az embert, aki ő. Idehelyezem magam, aki én. Nézem az embert, aki ő, aki fekszik, aki ide. Ide nekem. Nézem mozdulatlan. Mit néz az ember? A szemhéját nézi belülről az ember. Én kívülről nézem a szemhéját. Ez választ el minket, engem és őt. Mögöttem és mellettem három pici emelt sorban 8-10 szempár nézi őt, a koponyám talán belelóg a látóterükbe, a látóterük belelóg a koponyámba, így nézzük figyelmünk perverz metszetében a kopasz fej színházát, a kopasz színház fejét, a fej színkopasz házát, szemét, nyugalmas terét, melyben fekszik ő, aki miatt mi meg ide, egymásba gabalyodva benézőterezünk, fehér lukacsos, szoknyarészben végződő ruhájában, vékony férfitestére húzott női gúnyájában itt fekszik kiterülve. Behálózva, bebábozva önmagába, fényre rakva, fényben hagyva. Szeretőnk arcát, magunk szemhéját sem nézzük ily soká. Beleremegünk önmagunkba. Mit tehetünk egyebet? Így indul az ébredés az öntudat alá. A földön fekvő ember kezén remegnek az ujjak. Remeg a szemhéja, pillája. Nem színház ez, hisz semmi távolság. Ott ülsz, remegsz a kopaszfejűvel együtt, mint a kocsonya, vagy mint David Attenborough, amikor éppen új állatfajt fedez fel, vagy az állatfaj, ahogyan felfedezi David-et, mindezt egyszerre, s nem tudni, ki is kezdte előbb a felfedezést, avagy kié is a Föld nevű bolygó, ki feküdt itt hamarabb, s kinek volt itt mélyebb drogos lázálma e fekete linóleumszabadságban, melyen nyomot hagy a koponyáról hulló fehér mész? Ha azt hiszed, hogy behatolhatsz a másik emberbe a figyelmeddel, hogy behatolhatsz önmagadba, ahol még nem jártál, ha azt hiszed, hogy bármely két pillanatod között végtelen számú pillanatot élhetsz meg, és emlékezhetsz is minderre, és ha azt hiszed, hogy ez neked szabadságot teremt a létben, akkor nem biztos, hogy tévedsz. Csak valószínű. Valószínű, hogy ha ezt hiszed, akkor tévedsz. Ám mégis itt ülsz. Fekszel, remegsz, ébredezel. A bizonyosság és a valószínűség és a hit tojáshéjdarabkái a falakra robbantak, közöttük behúz a végtelen fekete semmi, s mint jóleső huzat söpri ki az önmagadról megszokott képeket. A szabadságod ára, hogy védtelen vagy.

fotó: Káposztás Csaba

Az utazás új szintjére lépünk. Ami az előbb még perverz volt, koponya volt, csont és bőr és textil és nézőtér és szék és színház és öntudat és idő, az most mind eltűnik a táncban. Lények kóborolnak, fal mellett születnek, halnak el, sarokba temetik hajtásaikat. Mind eltűnik a táncban. Hogy aztán fel-felbukkanjanak, mint hullámzó tengeren a jéghegyek csúcsai, féligkész szörnyszülötten, kiüt rajtuk mint verejték a teremtői tett, tetten érve ismét önmagunkat, hogy a koponyát, a textilt, az öntudatot nézzük, s szembenézünk a reflexióra adott reflexeinkkel. Itt ülünk most már a színházi konvenciók bábjaiként. Lesben ülünk, hatásra vadászunk. Hatás nélkül tán meghalunk. Súlyosbodik az idő terhe. Olykor elfelejtek figyelni. Figyelek a felejtésre. Később megértem, hogy ezt együtt csináljuk. Bajban vagyok, amikor a színház maszkját próbálom visszaragasztgatni, mint a légy ragadok benne a színházi lekvárban. A színház olyan ellenség, akit együtt kell legyőznünk, forog bennem a saját hanglemezem. És akkor újra a pillanat, amikor az ember körül eltűnik a lekvár. Talán káprázat volt, talán kápráztatás, hogy valaha is ott volt. Áll immár ő lebegő rongyruhában, lukacsokon nyúl bele önmaga irányába, aki más. Ki ő? Az önmagába nyúló változás, a szívére emlékező mozdulat, a hálóba álmodott érintés. Gyenge pontjára tapintó erő. A szűkölő lény, aki megtalálja magán a végtelen odarajzolt jelét. A helyet, mit betemetett az idő. A forrást, ami az érintéstől újra megnyílik. Tapsolni kéne itt, tán tapsolni kéne, néz ránk ő, nem siettet, vége van. Vége van, nincs hová bújni a faltól falig 12 négyzetméteren, szinte kínos a katarzis. A szembenállás marad, ahogy nézzük őt, aki már nem ő, ahogy kimegy még belőle a többi ők, mi, ti, ő meg, ahogy belőlünk kifelé a befelé, a forrás érintésének szakrális lezárása. Nézünk együtt egymásra, nevetünk. Megtapsoljuk őt végül, zavarunkban, örömünkben. Második nap, második Forrás. A lényből lénybe költözés után ma remegő pillákra fekete szivárványon ívelünk. Ólomsúllyal húz az álom, karistol, mint a hangzó húrok a zenében, befúródok-behúzódok a másvilágomba. Picit küzdök, aztán engedem, hadd engedjen. Se színház, se lekvár, se nézői ön-tudat. A fekete ember ott, fejjel a földben megvan nélkülem is. Négy koreai néző onnan hátulról megint beleütik a látóterük a koponyámba, csodálatos ez a szobányi Európa, amibe belefér a világ, átengedem nekik a fehér kopaszságot, húrozza ő is magát, húrozza hát más is. Én ráérek, ő jelel, elringat, hipnotikusan magamba távozom. Valaki belőlem én vagyok. A többi a függöny, a padló, egymásba oldódott emberszagok. Nem nagyon érek véget a szomszédaim határán. Főként ott töltöm az időt, ahol a zene született, ott voltam, játszottam benne, és tényleg így volt, még ha csak víziónak is jó, azt hiszem, valóság volt a csórompusztai domboldalon a lefektetett óriási hanghúrláda, ahonnan ki lehetett lőni a végtelen rezgésbe a táncoló indulatot, s lám, most megérkezett ide az a kilövés, szivárványaink metszik egymást, megérinthetem azt a lényemet, aki kitáncolt ott belőlem. S belőle. S most újra el. S újra itt. Én itt, ő is itt. Ő nekem ide, mint rozsdás bökőt, amit a húrokból magának kifeszített. A szivárvány túlsó végén, térdig merülve a szoba tudatában, nagyon nemes penésszel borított kényszerzubbonyában éles fájdalomban forog, tompa látomások nyugtatják, csitítják, így születnek a harcosok, gondolom, s a gondolat megtetszik, hogy ilyen fekete mocsárban edződnek. Próbál szabadulni a zubbonytól, mintha újjászületni táncolna a vetkőzésbe bele, belemerevedik, ránehezül, saját lélekbőr-zubbonyává szorul a lenge ruci. Lélegzik a has, bordakosár zilál, fejtelen, csonka nyak nyúlik, mered karóként az élete fölött, ott a mocsárvidékek végén, hol madár se jár - kit ijeszt el e torz herceg? Ott ő uralmat alapít. A forrásvidék legszélső határain őrül állítja önmagát. Tapsolni kéne itt, tán tapsolni kéne. S minden úgy lesz, mint tegnap volt. Mint a húrokkal ott nyáron. Mint évekkel ezelőtt, mikor elindultunk egy másik önmagunk képében. Mint mikor elhagytuk, kit a legjobban szerettünk. Mint mikor elfelejtettük megismerni másokban magunkat. Mint mikor a sikerre gondoltunk, és idegenek lettünk. Mint mikor átestünk a szivárvány túlsó oldalára, s azt hittük, elvesztünk. Ám ahogyan lépkedtünk, ott volt a szélben a húrok hangja. S ott voltunk mindig önmagunk körül. És sosem hagytuk el, akiket a szívünkbe költöztettünk. És nyomot hagytak bennünk a korábban megérintettek. És tudtuk, hogy a bukás felé táncolunk. Hogy kibillenhessünk, hogy zuhanás közben elkaphassuk önmagunkat. Hogy ott legyünk, ahol ő az álomból az ébredésbe lép. S a fekete kamrából a valóságba visszatér, visszatérünk. A forrás emlékével megjelölten. (Czap Gábor: Forrás 1-2. - butoh performance, 2014. november 16-17., Radikális Szobaszínház, MÜSZI)

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W