• írta: Barbély Gábor

Prospero Színkör - Garaczi László: Jedermann

A temérdek humorral teletűzdelt mégis gondolkodásra késztető előadást 2013. december 1-én vasárnap este láttam a Szabadművelődés Házában Székesfehérváron, kevés, de még éppen elegendő néző társaságában. Mifelénk ez normális, egy előadást nem lehet megítélni a nézőszám alapján.

A darab egy trilógia harmadik része, de természetesen önállóan is megállja a helyét. Garaczi karakterábrázolása, mely a legtöbb humor forrását hordozza, nekünk, kelet-európaiaknak ismerős közeget teremt. Gyermekkorom közéletéből felbukkanó ismerős figurák ('76-os vagyok) enyhén savanyú szájízt adnak az egyébként mesebeli szereplőket felvonultató történetnek, de ez Garaczira egyébként is jellemző. Család, barát, karhatalom, egy nem is olyan régi családmodell elevenedik meg előttünk. Nekem még vannak emlékeim arról a rendszerről, amelyben a rendőrséggel nem lehetett viccelni. Micskó Zoltán rendező következetesen elidegenítő hatásokkal dolgozik, a tér egyértelműen szimbolikus, nem kis feladatot bízva a nézőre, hogy az érem másik felét beazonosítsa: az egyébként sem mély színpadot függöny zárja le előttünk, amely előtt kezdődik a játék. A színházterem kis méretei miatt tolakodónak érzem az orrom előtt felhúzott lepleket, jól esne kicsit távolabbról nézni az első jelenetet, főleg, hogy akad látnivaló bőven. A díszletrendezés néma segítők által történik, ők azok, akik a függönyöket is kezelik. Az előadás előre haladtával az első függönysor után még egy és még egy sor lepellel találjuk szembe magunkat. Meghatározó formája marad a színpadképnek a mélységében apránként feltárulkozó színpad, mely nagyon szép szimbólum, de érdemes lenne a színészi munkák mélyítésével kicsit jobban megtámogatni. A kevés díszlet és kellék erősíti az előadás hétköznapitól elrugaszkodottságát, a színészek karikaturisztikus jellemábrázolása pedig jól illik ebbe a nagyon is művi színpadképbe. Sajnos a színészi munkára nem jellemző az egységesség, formájában sem, az imént említett karikírozás nem minden színésznek működik, és a színpadi jelenlétben is nagyok az eltérések. Az előadás főhősünk álmával kezdődik, mely rém-típusú, hiszen Árpit halálos betegség gyötri, már csak napjai vannak hátra, nem csoda hát, hogy a démonikus mozgású és furcsa hangokat hallató lények nem éppen optimizmussal töltik el a jövőt illetően. A démonok a közönség közül bújnak elő, a nézőtéren vannak elrejtve, jönnek mindenhonnan, izgalmas kezdés, de aztán ezen kívül nincsen több kapcsolatunk, olyan érzésem van, mintha betolakodó lennék a világukban. Némi interakciót, még ha csak szemkontaktus révén is, szívesen vennék, hiszen az én világomból érkező démonok engem nem kezelhetnek idegenként. Érdemes volna foglalkozni a színész szerepen kívüli és belüli helyzetével azért, hogy oldani lehessen ezt a konfliktust: nézőként tudtomon és szándékomon kívül lépek be egy helyre, ahol már játék folyik. Mindezeken túl a játék magával ragad, szívesen nézném még őket, jólesik nézni hétköznapin túli mozgásszervezésüket. Végre nem fáradt, enervált embereket látok magam körül. Az álmából csengetésre riadó Árpiról kiderül, hogy ő a túlvilági postás, pénzért üzeneteket visz a másvilágra. Jönnek is a megrendelők, egy sor bohózatba illő jelenet, egyelőre tét nélkül, a nagy hal csak később kerül elő, a rendőrfőnök, Koppány Géza képében, aki bizony követel és korántsem barátságos, és még választ is vár a túlvilágról. A betegség hátterében hűtlen feleség, ál-barát áll, Árpi talán nem is beteg, a rá bízott üzenetekkel azonban kezdenie kell valamit, amit az erőszakos rendőrfőnök rendszeresen számon kér, siettetve barátunk halálát, akár fel is gyorsítva a természet által elrendelt folyamatot. Sötét ügylet sejlik fel a háttérben, Árpi bajban van, most már muszáj meghalnia... A darab címe Jedermann, magyarul Akárki, a középkori moralitás ihlette XX. század végi színpadi mű. A halálából is hasznot húzni készülő kisember drámája a sors kérlelhetetlenségéről, harsány humor mögé rejtve. Az utolsó lepel lehullásakor szép összegzést kapunk, ám a megváltás nem jön el, de legalább egy nagyképű angyal képében jelentkezik.

A főszerepet alakító Roboz Csaba Roland árnyaltabb játékkal segíthetné a nézőt, hogy együtt haladhassunk lepelről-lepelre a felismerésig, hogy a halállal bizony nem lehet játszani. Így viszont a darabnak ez a központi szála csak utólagos elemzés után világosodik meg, ami kissé nehezíti a történet azonnali feldolgozását. Az előadásnak emellett több kiemelkedő pontja is van, a rendőrfőnök és szukája (Szabó Zoltán és Gombó Viola Lotti) párosa igazán erős, utóbbi néma játéka egyetlen jól időzített megszólalásával nagyon hatásos. Igaz, Szabó Zoli olyan mértékben karikíroz, hogy már néha nem lehet komolyan venni. Jó nézni még a nagypapát játszó Győri Misit, belőle több is lehetne, dinamikus jelenléte üdítőleg hat az olykor-olykor vontatottá váló jelenetfolyamban. Ennek oka a néha széteső ritmusban rejlik, melynek jót tesznek az átrendezésekkor feltűnő démonok. Magabiztos, élénk jelenet még a doktornő jelenete, melyben Bárkányi Julcsi végig tartja a tempót, és nagyon vicces a sufnituning EKG gép is. A sok jó ötletből és kiemelkedő alakításokból álló előadásnak hasznára válna azonban, ha valódi társulati munkát láthatnánk mögötte, ahol a nehezebben megoldható helyzeteket nem egyéni virtuozitással, hanem egymást segítő, egymásból építkező csoportmunkával oldanák meg. Minden egyéb részlet előadásról-előadásra fejlődni fog. A koncepció dicséretes, jól átgondolt rendezést láthatunk, valódi színházi élményben lehet részünk. Sok sikert kívánok az előadásnak!

Programajánló

LEGFRISSEBB CIKKEINK
ROVATOK

Játékos folyóirat

Folyamatosan archiváljuk a Játékos régi lapszámait, olvass bele, mi volt a téma 20 évvel ezelőtt!

Október 27. 19.30, Szegedi Pinceszínház

Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) - Závada Péter: Reflex

Október 28. 19.30, Óvóhely

Reménytelen Konvoj: Orgia

November 6-7. Artus Stúdió

Magyar Művek Szemléje 2020

November 9. 19.30, Óvóhely

Trainingspot: Helyettem élsz

© 2015 Magyar Szín-Játékos Szövetség

  • Facebook B&W